kávézó, aranyos négyzet

Fehér ing hímzett folyondárokkal, aprókockás zakó. A színek bézs és sötétbarna, fekete, a kávézó ilyen, ő ilyen, az ablakban az Erzsébet-híd fehér ívei a kékesszürke ég előtt.
– Meghívhatom egy kávéra?
– Ó, igen, köszönöm!
Fehér a haja, fölborzolta a szél, a szemöldöke szürke, hosszú, lágy szálak. Kék a szeme, világos, tükrözi az eget és valami régi világ jókedvét.
– Itt az emberek be vannak oltva a képek ellen. A házasulóknak megveszem A csókot, bekeretezem, úgy adom át. Nem mindig tetszik nekik, vagy nem mindig értik, hogy miért egy képet…? Bécsben nyaraltunk, s fölmentünk annak a palotának a lépcsőjén, és egyszercsak ott nehezült a fordulóban ez az óriási aranyos kép, ez az érzelmes négyzet. Persze, sok a másolat, és ma már nagyon nehéz megállapítani, hogy melyik volt az eredeti verzió – Van Gogh, Gaugain és sokan mások, Klimt is, mind megfestették a képeiket több színben, több változatban. Mint abban a tegnapi filmben az a csodálatos gyémánt, amit el akartak lopni, aztán inkább úgy döntöttek, hogy másolatokat készítenek róla. Akkora, mint egy lúdtojás. Azt tették a már nem emlékszem, melyik király jogarának a végére. Ne haragudjon, azért nézem itt az órámat, mert tíz perc múlva mennem kell, le kell segítenem a feleségemet a villamosról. Köszönöm, hogy elhozta, örülök, hogy megismerhettem!
– Én is köszönöm, s örülök én is.