banco de gaia

Úgy kezdődik, hogy kijön egy seszínű hajú ember a két karikára kifeszített vászon közé, kipakol két MacBook-ot, pittyeg a kütyükön, majd hirtelen madarak szállnak föl a nádasból és madárhangok is szólnak. Aztán közelebb megyünk a nádhoz a fölvételen, fújja a szél a címereket, további madarak szállnak fák mögött és felhők előtt, majd zöld rét vibrál. A zenét egyben benyelem, a madárhangoktól a végéig, ami egy tévémaci-remix, gyönyörű hangok repülnek a földön által, mondom, szinte egyben nyelem le az egészet, a képkockákra emlékszem külön-külön is, egymás után, de nem a zenére, ami egy csomó szárnyaló hangív. A képeket, én biztos vagyok benne, ő csinálta, a nádas után kelet, istenek India templomain és neon keresztény szentek, háborús övezetek és arab piacok, egy zenekar egy kihűlt tengerparton, Banco homokvárat épít, aztán sivatagos hegység lángoló naplementében, Banco kabátját csapkodja a szél, majd búvár a hullámok hegyén, a zongorát az ujjaimmal én is illetem, és Budapest, képek Budapestről, ma délelőtt, mikor megérkezett, Banco képeket vett föl Budapestről és összevágta őket, hogy ráillessze este a zenére.

*

[Aztán még azon gondolkodom abban a fekete levegős színházteremben (kuszák bent a falak és kuszák a falak kint a városban is, csupa trapéz és szöget bezáró egyenes a piros neoncsíkok, a Nyugati teteje, a felüljáró a körút fölött, a Váci), hogy hát igaz a közhely, amiről mostanában olvasok, nosztalgiázunk a város közepén a paleolitikum után, megépül a barlang acélból, lebeg a város fölött, tűzzsonglőrök jönnek öngerjesztő, csudás fényekkel, zöldek és pirosak a buzogányok, ledek az ördögpálcák végén, műanyag és némi elektromosság, és képek hullanak az utazásról a Föld körül, viszik a hátukon a zenét, a zene is régről jön, Afrika, Dél-Ázsia, az Andok a bölcső, tettek egy hurkot az űrben is a hangok, mielőtt ideértek; csodáljuk a vásznon a nádast, a nádas a legszebb, és ez az egész igen, arról szól, hogy nem itt akarunk lenni.]