Tizenhat éves vagyok. A Jánosbácsi a gulágról beszél, fagy volt hónaphosszat és a szakadék szélén tántorogtunk az éhezés és a megaláztatás miatt, és egy napon Jánosbácsit fölküldték a tetőre ácsnak. Ez volt a szerencséje Jánosbácsinak, hogy értett a fához. Én akkoriban nemigen értettem semmihez, leginkább csak érezni, éreztem a tetőt, a fagyot, az éhezést, mindent, és az érezés közben tolmácsoltam az egészet a szőrös mikrofonba, nem értettem persze a tolmácsoláshoz egyáltalán, vártam egy bekezdést, amikor úgy tűnt, hogy vége, elkezdtem összefoglalni angolul. Nem értettem hozzá, csak néha megálltam, mert nagyon elfáradtam, de csinálni kellett, tökéletesnek kellett lennie. Bár ne lett volna az, érezhettem volna ezt is. De az lett, édes istenem, az. Azóta mindenféle helyzetet kibírok, csak utána haza kell mennem egy meleg kocsmába, beleremegni a bor felszínébe, ahogy a számhoz emelem.
No comments:
Post a Comment