konzerv, babér, félig jelen, az avítt gyöngyök

Éjjel, meg azokon a hétvégi napokon, amikor dolgozom, úgymond, úgymond űzöm a vadat itthon, amik leginkább csak szavak, akkor főzök, mint egy kollégista: fémdobozokat keverek jobbnál jobb tejfölökkel, vagy a paradicsomszószt nyitom ki, és mindig kell hozzá babér. Néha fokhagyma. Újabban nosztalgiázom az olíván, az olívánál nem esik semmi jobban reggelente, csúszik az olíván a kenyér, az olíván és a bazsalikomon, és csúszik az egészen a félhomály, ami itt uralkodni vél. Közép- vagy nagyszerű vagyok, mindkettőnek mutatkozom félúton a konyhába botolva, a félig emelt mosógéptető fölött. Retró cuccokat ebrudalok ki a lakásból, retró cuccokat, amik bőszen a múlt, és mégis, félig a jelen. De nem a jövő; semmiképpen sem a jövő, legalábbis nem egy jövő, ami én vagyok. Szépen meg is fogalmazom őket, elosztogatom őket az omladozó álmodozóknak, akik körülvesznek és akik lassan megtalálni vélik egymást és egymásban önmagukat. Hadd pakoljak, hadd pakoljak, kavarjak, olajozzak és fogalmazzak tovább; hadd menjek és majd, majd hadd álljak meg is, de addig hadd, hadd írjam e gödröket, a gödrök mélyén az avítt gyöngyöket.