hol vagyunk, Amerikában?

Vége a kirándulásnak, a vonatot várjuk, fél vállunkon lóg a hátizsák. Régi, nagy vászonzsákjaink vannak. Mellettem áll, velünk vagy harminc színekbe öltözött ember, várjuk a vonatot. Meglát valamit, megfogja a kezem, kicibál a tömegből, gyere Bori, ezt meg kell néznünk! De, de… habogok. Semmi de. Fogja a kezem, futunk. Föl a lépcsőn, türkizek és tükrösek a falak, a futásunk meg-megcsillan az üveglépcsőn, a falon. Gyere, ülj le! A hátizsákjainkat magunk mellé tesszük. De Szabi, mi ez, hol vagyunk, Amerikában? Valamiféle kisebbségi toleranciaprogramra lógtunk be? Nem értem. Nyugi! Figyelj! Az emberek tunikában, hímzett száriban, okker, fekete és lilás-aranyos virágú szövetekben, szöveteken. Párnák, tálcák. Egy nő szónokol, többesszámban tegezi őket. Minket is. Szantálfüstcsíkok, egy tajtékpipa. Megtaláljátok a helyetek itt, a Nyugaton! Járkálnak, táncolnak. Esznek. Mezítláb vagyok, a szoknyám fölött sebtében fölkapott ing. Gyere, együnk mi is! Hogy lehet így járni? Nézze meg az ember! – a nő szemüveges, kezében dosszié, listán a nevek. A mienket keresi. Nem találja. Csücsöri ajakkal szopogatja a tollát, szúrósan néz, nem szól. Megpróbálom a lépést kecsesebben. Eszünk, aztán táncolunk. Befejezik az evést. Menni kéne, szertartás következik. Mi is menjünk oda…? Ugye, ugye nem kell…? Nem kell. Kézenfogva szaladunk egy folyosón, még mindig mezítláb a bársonyszőnyegen. A színházteremben az utolsó sor széktámláira leülünk, könnyesen nevetünk. Nem beszélünk, mit beszéljünk? Viccelünk. Szép vagy és szőke vagy, de szép. A folyosó végén kinézünk a nagy ablakon. Folyó, hidak, felhőkarcolók. Mi hányadikon lehetünk? Nem tudjuk, a valahanyadikon. Átöleljük egymást a függönyök között, megcsókoljuk egymást, szép vagy, de szép. Aztán új álom következik.