12. Naplemente

Belebocsátkozhatnék mindenféle fejtegetésbe, ahogy itt a teraszon ülök és nézem alázuhanni ezt a nagy, vörös gömböt. Hogy attól naplemente-e a naplemente, hogy nézzük a világ valamelyik pontján. Véleményem szerint tökéletesen hidegen hagyja, hogy mi, kis földi pondrók miket gondolunk és firkálunk róla. Jegeces egykedvűséggel veszi tudomásul, hogy láttára meghajlanak a műanyag tollak, hunyorogni kezdenek a szemek, és benedvesednek a bugyik valami szerencsésebb flótás remegő tenyere alatt. Annyi forróság van benne, hogy mindez a szemétkupacnyi földi lét bőségesen hidegen hagyja. (Veszik, ugye, a szavak között megbúvó ellentmondást, kérem? Remélem is. A játékosság fontos. Fontosabb, mint hiszik.) Vagy a másik, az a kisbolygóról idetévedt kamasz, amikor ráébredt a százharmincnyolcezredik napfelkeltében, hogy a priccsét odébb helyezve a százharmincnyolcezeregyedik naplementének nézhet elébe? Micsoda csoda nap lehetett az neki! Kérem szépen, azt gondolom, és fogadják el nekem, mert gondolatom kikezdhetetlen, fogadják el nekem, hogy mindez, amit önök művelnek, mindaz, amit az én sarokba vetett, szerény személyem ezidáig művelt, végtelenül hidegen hagyja a Napot. Eszükbe jutott már, ugye, mostanra már eszükbe kellett, hogy jusson Galileo Galilei, aki után az összes szerelmes szonettet is a máglyára kellett volna vetni, hisz a Nap, ez a mindannyiunkon uralkodó óriás bizony alig-alig mozdul? De nem, maguk inkább szegény Galileót pörkölték oda. Hát istenuccse, mindegy volt a nagy Napnak az is.
Ugyanígy mindegy lesz neki az én pondró életem vége. Utoljára még megengedem, hogy ellágyuljak, hogy még egyszer és utoljára könnybe lábadjon a szemem, aztán a sörétes puskát az asztalról a szájamba veszem. Ha akarnak, sírjanak majd akkor. Engem már az hidegen fog hagyni.