13. Tizenhárom dolgom

Tizenhárom dolgom:

egy a telefonom, rajta egy matrica tavalyról, a matrica egy Walther állítólag, hogy legyen nálam fegyver. A telefonomat télkor a csizmám szárában hordom, nyáron pedig a szoknyám övére tűzöm, hogy kéznél legyen;

a másik a papucsom, amit négy vagy öt éve vettem, a legpuhább talpú, bőr vietnámi papucs, az Ági is vett magának egyet talán még azon a nyáron, vagy a következőn. Oldalt egy helyen szétszakadt a bőr, de az nem tesz semmit, négy vagy öt nyár óta ugyanúgy hordom;

három a fülkarikám, amit bizonyos időszakonként, általában ha valami új fiú van, elvesztek, vagy nem is hordok egyáltalán. Ha nincs fiú, akkor előkeresem vagy veszek egy újat;

négy a fényképezőgépem, nem is kell hozzá magyarázat. Betonfalakat fényképezek a kék ég előtt, és újabban, mert mostmár elég közel merek menni, arcokat;

öt egy reggel a táskámba hajított könyv, most éppen a Hidegvérrel, ami nem tesz valami túl jót nekem, mint ahogy nem tett jót a Pisztrángfogás Amerikában vagy az Amerikai Pszicho sem. Jót tett viszont, ha már itt tartunk, a Just Kids, de azt nem vittem soha magammal, csakis az ágyban olvastam;

hat a bor, a magnézium, a gin, amit e szörnyű februáron vettem; hat még rám ez-az, kéklő pára, innen-onnan nyerhető szubsztancia, késedelem, vihar;

hét a klaviatúra, amit két kézzel, tehát szinkron működtetett agyféltekékkel verek;

nyolc a műanyagszálú ecsetek, amikkel a lakkott fölviszem. A lakkot általában megszínezem, hadd nézzen ki az otthon úgy, mint egy cigánylakás;

kilenc a kép a sivataggal, ahol megdermedt a tér és az idő, illetve egy másik a tűvel-cérnával, ollóval, réttel;

tíz a nagy ezüst karperec, ami a nagymamámtól maradt, és azelőtt sohase láttam. Most, ha fölveszem, azért teszem, hogy jól teljen a nap, és csakis igazat mondjak;

tizenegy a narancssárga, göcsörtös poharak, hogy szürke délutánokon is megihassuk a napot. A narancssárga már pereg, és várom, amikor harminc év múlva a gyerekeim nem fogják érteni, hogy miért hívom narancsnak az átlátszóvá kopott poharakat, hogy addigra már mennyire megrögzöttnek tűnök;

tizenkét csíz a körtefán;

tizenhárom pedig a fekete atléta, amiből mindjárt kibújok.