3. Elmegyek, feltéve, ha te is mész

– Van ez a buli este – Réki egészen közel hajol a tükörhöz, hogy a pórusai mélyére ásson.

– Tudom.

Elhátrál a tükörtől. Kezdődik megint.

– Aha.

– Én a Pistiékkel megyek. Bocs, de már három hete meg van beszélve.

Megigazítja a fekete garbón a vékony aranyláncot.

– Oké, értem. De ez is három hete meg van beszélve. És azt mondtad…

– Mi, mit mondtam?!

– …azt mondtad, lehet róla szó.
 – Azt mondtam. Na és?

– Hát semmi… úgy volt, hogy te is jössz. Velem.

– Hát, nem…

– Nem értem. Nincs is kedvem így már sehova menni.

– Jajj, de jó. Akkor én vagyok a hibás, mi?

Dühödten kapkodja magára a pulóvereket. Igen hideg tél van, csak úgy karistolják a jégtömbök a Dunát. Ide hallik.

– Szóval, akkor most itthon maradsz? Miattam?

– Hát basszus… mindig ez van. Miért nem tudunk ketten együtt…?

– Mert… Réki, ne kezd, ne sírj már!

Leül mellé a ládára. A tükörben nézi, ahogy Réki a térdére hajtja a fejét. A tükörbéli Karesz keze a tükörbéli Réki haját kezdi simogatni.

– Réki… nem jó ez semmire. Menjél el. Itthon maradok inkább akkor én.

– Annak mi értelme? – belefúl egészen Karesz nadrágjába a hang. – Akkor nem megyek én sem sehova.

Mindig ez van. Párhetente ülnek így egy órát a tükör előtt, a telefonok csak csöngenek, csöngenek a háttérben.

– Elmegyek, feltéve, ha te is mész – szólal meg a tükörbéli Réki. Karesz puhán fölemeli.

– És akkor ki marad itt?

– Olyan hülye vagy! – gurguláznak Réki torkában ekkor már a hangok. – Fölhívsz majd? Olyan éjfél körül?

– Föl, persze. Mint mindig. Tudod. Ne igyál sokat.

Átölelik egymást, Réki sietve szedi a lábát lefelé a lépcsőn. Karesz még egy kicsit szemléli magát a besötétedett tükörben, majd szedelődzködik ő is. Lassan bandukol a sötét lépcsőházban. A földszinten megcsapja az arcát a hideg és a fény.