kellene élni

Egészen máshogy kellene élni. A víztükröt néznénk reggelente, és lassan innánk a ház előtt a kávét. Leguggolnánk tenyerünkkel megszagolni a füvet, párát lehellnénk a novemberbe, a dérrel csípetnénk lapockánk izmait. Egy tó lenne ott vagy a tenger, s az út határozottan vezetne valahova, a hegynek fölfele, meg vissza a városba is, le. Párnaponta akadna dolgunk a városban, párnaponta lemennénk, hogy pótoljunk valami elkopott tömítőgyűrűt, fűrészbe pengét, cipőt a gyereknek. Meg lemennénk azért is, hogy becseréljük méltán becsült szellemi termékeinket, és megnéznénk, ahogy kattognak a nyomdagépek, ahogy habzik a kirglikben a sör. Ez lenne az élet, lenne persze ugyanúgy rádiónk és számítógépünk, tudnánk mindent, hogy mikor és hol, és beszélnénk óraszám a messzire szakadt barátainkkal, meg akiktől mi is messzire szakadtunk, mert a távolság nem úgy számítana, mint ahogy itt a sűrű metropoliszban oly nyomorultul számít. Az ideggyógyászat a földszagú szélben és lassan múló időben lenne, nyugodtak lennénk, nem zavarnának az időjárás úgynevezett szélsőségei, vennénk az akadályokat, nem tartana vissza a haladástól valami átkozott, haszontalan semmi. Élnénk, telnének a napok, nem futnánk versenyt az egónkkal és a másodpercekkel, innánk néha délelőtt egy fröccsöt, este lennénk színig józanok, és mindenki folyton igazat mondana.

6. Le akarsz ülni?

– Le akarsz ülni?
– Nem, Nagymama, maradok itt a földön. Jó itt.
– Jó, de tedd a lábadra a takarót. Igen, azt ott. Itt a teád.
– Köszönöm.
– Szóval…?
– Nem tudom, Nagymama… hol kezdjem?
– Hát, Réki… nem tudom. Az elejét már ismerem. Kezd talán ott, hogy mi van most.
– Hát ez az, Nagymama. Hogy nemtom, mi van.
– Na… de valami csak van.
– A Nagypapa milyen volt, amikor megismerkedtetek? Normális volt?
– Hogy-hogy normális?
– Az hogy volt, elmeséled? Amikor megismerkedtetek. A lakodalmat ne. Már ötszázszor mesélted.
– Hát pedig… – Nagymama az ablak fölső sarkán befúrkálódó fénynyalábba mosolyog.
– Jó, de most nem érdekel. Légyszi.
– Hát, nem emlékszem már… egyszercsak megismerkedtünk. Ismertük egymást, és kész. És aztán, kicsit később, megkérte a kezem.
– Aha.
– Így volt.
– Jó, Nagymama, most azt hiszed, mondtál valamit. De… az első perctől fogva tudtad? Az első perctől fogva tudtad és boldog voltál?
– Szóval innen fúj a szél.
– Ühüm.
– Nem, nem tudtam az első perctől fogva…

5. Semmi mást nem vacsorázott, csak levest

– Szia Réki. Mi van?
– Ömm, bejöhetek?
– Persze. Gyere.
– Itt van…?
Pisti megvakarja az orrát, elhúzza az ablak előtt a függönyt, csak azután válaszol. Elárasztja a szürkülő fény a konyhát meg a kuplerájt, Réki egy pillanatra visszahőköl.
– Nem, Réki. Nincs.

4. Bolondnak nevezett, nem?

– Lehet, hogy nem csinálom mégsem  – a fülében turkál, mintha a füléből húzná elő a szavakat. Úgy szokta mindig a versekkel is, gondolja Pisti, mint a bűvész az ötforintost, úgy húzza ő a füléből elő a szövegeket. Aláprüntyög még némileg a gitárral, és kész is. Őrület. Most meg nem akarja csinálni.
– Ne má. Mért nem?
– Ott voltál, nem? Bolondnak nevezett, nem?
– Karesz – a tenyerébe hajtja a fejét. – Nem hiszem el. Hányszor kell ezt még, Karesz?
– Kiöntöd a borodat.
– Most akkor ki vigyáz kire? Te a boromra, vagy én a költő úrra?