5. Semmi mást nem vacsorázott, csak levest

– Szia Réki. Mi van?
– Ömm, bejöhetek?
– Persze. Gyere.
– Itt van…?
Pisti megvakarja az orrát, elhúzza az ablak előtt a függönyt, csak azután válaszol. Elárasztja a szürkülő fény a konyhát meg a kuplerájt, Réki egy pillanatra visszahőköl.
– Nem, Réki. Nincs.
 – Ühüm. Leülhetek?
– Ömm, persze, ülj le. Kérsz valamit? Kérsz egy teát?
– Aha, igen, az jó…
– Milyet kérsz?
– Milyen van?
– Hát… csak hársfa. Az jó?
– Persze, jó lesz.
Belesüllyednek az edények a mosogatóba.
– Réki… én izé… igazán nem tudom, mit mondjak neked.
Réki a körmei alá tapadt novembert vakarja. Nem sírni, nem sírni, csak nem fogok sírni.
– Réki, ne sírj.
Pisti a földre kuporodik Réki lába elé, megpróbálja a markába fogni a két kezét, de nem éri el, a levegőben megakad a mozdulat.
– Most mit csináljak veled, Réki. Tudtad, hogy ez lesz.
– Mit, Pisti, mit tudtam? – Rékinek a vállából szakadnak elő a szavak.
– Hát… tudtad, nem? Mondta.
– Mondta…
– Réki, ne, ne kezdd, ne nézz ilyen üveges szemmel. Tökre… én tökre sajnálom, Réki, de… nem tudok mit tenni. Ez van. Megmondta, hogy be fog kattanni. Megmondta, nem?
– Meg… és… – Réki végre fölemeli a fejét, egyenesen Pisti szemébe néz. – És… te tudtad? Te láttad? Mit csinált?
– Hát… nem tudom, hogy láttam-e. Talán igen. Nem tudom… hazajött tegnap, és már rajta volt… nem is beszéltünk szinte egész este. Csak így izé… Volt májas, de nem akart enni. Anyám csinálta. De nem kért. Semmi mást nem vacsorázott, csak levest. Borral. Azok ott…
A sarokban két üres Kékfrankos.
– Gondolom, nem egyedül itta meg… nem?
– Jó, most… egy kicsit segítettem neki. De nem sokat, tényleg. Még el is… – Pisti lehajtja a fejét. Sóhajtva leereszkedik fenékkel a földre. A gőz a kannából a plafon felé tör, de nem törődnek vele.
– Még el is…?
– Még el is vitt egyet… Bocs, ezt nem kellett volna mondanom.
– Jajj, Pisti. Most nem mindegy? Mármint…
– Jó, de, persze, mindegy. És most… mit akarsz most csinálni?
– Nem tudom. Nem tudom, nem tudom, nem tudom – nem is rázza már Rékit a sírás. Pisti a térdére támasztja az állát, úgy nézi alulról Rékit. Meg kéne ölelni. Vagy valami.
– Nem fog hazajönni…
– Tudom…
Pisti föláll, elzárja a gázt, leforrázza a teát. A két bögrét az asztalra teszi, mostmár ő is a hokkedlire ül. Réki nem nyúl az övéhez, összeszorítja a karba font kezét, és a lábfejét nézi. Ő a filter cérnáját az ujjára csavarja, rángatja a bögréből ki-be.
– Réki… kihűl a teád.
Hosszú percek telnek el. Réki végre a két kezébe fogja a teát, belekortyol. A meleg, az jó. Ahogy lefolyik a nyelőcsövében.
– Pisti… – még mindig nem néz rá, lehajtja a fejét. – Itt alhatok? Veled?
– Persze… – pár percig még elnézi a lányt, aztán bemegy a szobába, kirázza az ágyon az ágyneműt. – Adok neked egy pólót… kérsz?
– Aha.
Odanyújtja Rékinek a pólót.
– A fürdőszobában találsz valami pizsigatyát. Ami az övé.
– Oké.
Hallgatja, ahogy Réki a fürdőszobában megnyitja a vizet, fogat mos Karesz fogkeféjével. Aztán visszajön, egy szó nélkül befekszik az ágyba. Az övébe. A Karesz ágyán a pokróc szürke csomóvá dermedt. Kimegy ő is a fürdőszobába, megmossa a saját fogkeféjével a fogát, leoltja a villanyt, becsukja maga mögött a szoba ajtaját. Befekszik az ágyba. Réki mögé kuporodik, átöleli a vállát. Réki arca alatt a párnát benedvesíti a sírás.
– Ne félj – gondolja Pisti. – Ne félj, amíg engem látsz, Réki.