6. Le akarsz ülni?

– Le akarsz ülni?
– Nem, Nagymama, maradok itt a földön. Jó itt.
– Jó, de tedd a lábadra a takarót. Igen, azt ott. Itt a teád.
– Köszönöm.
– Szóval…?
– Nem tudom, Nagymama… hol kezdjem?
– Hát, Réki… nem tudom. Az elejét már ismerem. Kezd talán ott, hogy mi van most.
– Hát ez az, Nagymama. Hogy nemtom, mi van.
– Na… de valami csak van.
– A Nagypapa milyen volt, amikor megismerkedtetek? Normális volt?
– Hogy-hogy normális?
– Az hogy volt, elmeséled? Amikor megismerkedtetek. A lakodalmat ne. Már ötszázszor mesélted.
– Hát pedig… – Nagymama az ablak fölső sarkán befúrkálódó fénynyalábba mosolyog.
– Jó, de most nem érdekel. Légyszi.
– Hát, nem emlékszem már… egyszercsak megismerkedtünk. Ismertük egymást, és kész. És aztán, kicsit később, megkérte a kezem.
– Aha.
– Így volt.
– Jó, Nagymama, most azt hiszed, mondtál valamit. De… az első perctől fogva tudtad? Az első perctől fogva tudtad és boldog voltál?
– Szóval innen fúj a szél.
– Ühüm.
– Nem, nem tudtam az első perctől fogva…
 – De amikor megláttad… rá volt írva? A Judit néni azt mondta, neki rá volt írva. Meglátta a Gyula bát a pultnál, és tudta, és kész. Már csak össze kellett ismerkedni.
– Ilyeneket mond neked a Judit néni?!
– Igen. Miért.
– Nahát. Nekem ezt nem is mondta.
– Nekem igen.
– Pedig az sem volt olyan egyszerű. A Gyulával egyáltalán nem volt könnyű. Akkor már megvoltak a gyerekek.
– Milyen gyerekek?
– Volt három gyereke. Nem olyan nagyok… Szóval csak össze kellett ismerkedni… ha jól tudom, ez három évig tartott.
– Igen?!
– Miért, te azt gondoltad, hogy csak így, hogy a Gyula bá bement a patikába, rákönyökölt a pultra, és másnap elvette a Judit nénit? Dehogy!
– Hát…
– A Gyula bá nekem is hozott virágot, ha nem tudnád.
– Nem tudtam. És…? Elfogadtad?
– Hogy is mondjam… akkoriban nem voltunk olyan jóban a Judit nénivel. Úgyhogy el… beraktam a vázába. Aztán elhervadt.
– Nem préselted le?
– Mi?! Nem. Nem, dehogy. Annyira azért nem voltam kíváncsi a Gyulára. Valami nem tetszett benne. Olyan nagy volt a füle. Már akkor is… Meg olyan izé… olyan hülye pulóvere volt. Nem tetszett.
– Hülye pulóvere volt. A Sancának is hülye pulóvere volt.
– Nocsak?! Ki az a Sanca?
– Mindegy, Nagymama, nem ismered.
– Hát jó. Biztos nem olyan fontos. Ez a Sanca.
– Nem, Nagymama, a Sanca egyáltalán nem fontos.
– Te… és most mi van a Karesszal?
– Elment.
– Elment? Hova ment?
– Nagymama! Honnan tudjam, hogy hova ment?! Elment, nem tudom, hova, nem mondta.
– Nem mondta… miért nem kérdezted meg?
– Nem kérdeztem meg… nem hívtam föl. Nem akartam fölhívni. Elment, elment. Ez van.
– De nem is tudod, hogy hol van?
– Nem. A Pisti sem tudja. Vagy nem tudom, hogy tudja-e. Lehet. Én nem kérdeztem. Ő meg nem hívott föl.
– De azért őt… őt fölhívhatnád, nem?
– Nem.
– Nem? Miért nem?
– Mert nem akarom, hogy a Karesz tudja, hogy keresem. Tudod? Vagy szerinted idegbeteg vagyok?
– Nem. Nem, Réki, nem vagy idegbeteg.
Nézik kint a havat, himbálóznak a fán a szárazra csonkult levelek.
– És most mit fogsz csinálni?
– Hát nem tudom. Ezt.
– Azaz…?
– Hát ezt. Várok. Semmit.
– Mire vársz, Réki?
– Hát hogy kimenjen a fejemből. Vagy visszajöjjön. Hogy kimegy-e a fejemből egyáltalán.
– Egyszer már kiverted… ha jól emlékszem.
– Tavaly nyáron.
– Igen, tavaly nyáron.
– És?
– És? Mi és?
– Hát csak visszajött…
– Vissza… rámnézett és kész. Nem tehetek róla. …Nagymama, gyönge vagyok?
– Nem, Réki, gyönge sem vagy. Hagyd ezt abba. Van, hogy két ember sokat vár egymásra. Van, hogy semennyit sem. Vagy van, hogy azt hiszik, hogy egymásra várnak, és hosszú évek után kiderül, hogy mégsem. Vagy azt hiszik, hogy nem is várnak, és aztán kiderül, hogy mégis. A Judit nénivel folyton az Anyegint olvastuk. Hogy ott hogy van. Egy ideig azt hittem, hogy nekem is úgy lesz. De aztán nem lett.
– Látod, pont ezt kérdeztem.
– Tényleg, Réki, pont ezt. El is felejtettem.
– Na… de megmondod?
– Hát… nagyapád előtt volt egy vőlegényem. Aztán fölbontottuk. És kész. Nem lehetett előre tudni. Pedig már mindenki számított rá.
– Szóval a nagypapa…
– …elment, és visszajött. Ennyi.