7. Épp terítettek, mikor leesett a tányér

– Épp terítettek, mikor leesett a tányér.
– Jó vicc, mikor esett volna le?!
– Jaj, de nem, ez nem, ez egy másik, ez az a tányér! Amit nekik festettem tavaly előtt.
– Az…?
– Az, az, igen!
– Aj-jajj.
– Ugye.
– És akkor most mi lesz?
– Hát, megpróbáltuk megragasztani a gyerekekkel… de látszik a repedés.
– Ki lesznek akadva…
– Ki.
– Nagyon durván látszik?
– Nagyon. A két kán át megy, ketté van a szív is…
– Uhh.

* * *

– Tessék, ezt nektek festettem – Juli arcán villognak a piros rózsák, épphogy a kabátját levette, lehuppan a kanapéra, rájuk mosolyog, és átnyújtja nekik a nagy lapos valamit, amit a táskájából cibált elő. – Eljegyzési ajándék.
– Hú. Köszönjük! – Réki ragyog, Karesz kezébe nyomja a tányért, ne látsszon, hogy remeg a keze.
Karesz döbbenten nézi a cserepet, még hogy neki ilyet, hogy a többiek ezt ennyire komolyan… hiszen nem is csinált semmit.
– De… de… ez tényleg olyan nagy ügy?
– Tényleg – Juli arcán a rózsák bíborrá válnak. – Tényleg, Karesz. Hát tudod…
– Dehát ezt csináltuk eddig is.
– Persze. De akkor is.
– Köszi, Juli. Te vagy az első… majd fölteszem oda, az asztal fölé, a falra.
A két lány mosolyog, Karesz továbbra is a tányér közepére kanyarított kék szív közepére mered. A húgának persze könnyű.
– Most azt gondolod, mi, hogy nekem persze könnyű – Juli mosolyogva szemléli, mintegy felülről, a bátyját.
– Nem mondtam ilyet… – morog Karesz.
– Valóban. Most az egyszer nem mondtad. – Réki és Juli összenéz, Réki el van ájulva, Juli meg tudja, hogy Karesz úgysem fogja bevallani.

* * *

– Karesz, te most szórakozol velem?! – Ancsi csészéje majd összeroppan a markában. Karesz az asztal sarkait szemléli, összeköti őket a szélén húzódó, repedt bakelitvonal.
– Hát én arra gondoltam… Nem, Ancsi, én egyáltalán nem szórakozom, én halálosan komolyan…
– Halálosan komolyan?! Mit halálosan komolyan? Nem értelek.
– Miért nem jöttél el velem aznap este? A Kék Szamárban…?
– Karesz, ne. Ezt ne. Három évvel ezelőtt volt az…
– És? Most sincs senkid.
– Úristen, meg foglak ütni.
– Miért? Igazam van, nem? Megtörtént, nem?
– Nem, Karesz, nem történt meg. Véletlenül megcsókoltál a wc-ben. Ennyi. Ennyi történt. Ez nem jelent semmit. Réki a barátnőm. Te nem vagy normális! Felejtsd el.
– A barátnőd. És ha nem lenne az?
Ancsi csészéje élesen koppan az asztallapon. Föláll, fölveszi a kabátját. Közben végig Kareszt, Karesz feje tetejét nézi.
– Szemét. Szemét állat vagy.

* * *

– Ancsi hívott.
– És?
– Eléggé kikelt magából. Kikezdtél vele.
– Mi…? Jaj, ne má'.
– Tiszta hülye vagy.
– Bazmeg, neked könnyű.
– Mi van?!
– Ja. Neked könnyű. …Mikor volt itt a Piri? Tegnap?
– Tegnap. És?
– És. Holnap meg jön majd a Sári.
– Hogy jön ez ide.
– Hogy. Hát úgy. …Mennem kell, fölhívott a Juli.
– Na, vele legalább nem…
– Paraszt – csapódik az ajtó. Pisti meg sem rezdül.
– Ne őrjöngjél már – legurulnak az ajtó lécein a szavak.

* * *

– Anya küldte. Most palackozták.
– Király. Töltsél. Hol a férjed?
– Majd jön.
– Még egy kicsit. Kösz.
– És? Fölraktátok a tányért?
– Na bazmeg, már te is.
– Mi van?! Mit én is?!
– Mindenki azzal a kurva tányérral jön.
– Mi van??? Azzal a tányérral egyedül én… – Juli torkában megakad a levegő. – Ja, hogy ja. – Leül. – Inadba szállt a bátorságod?
– Kurva vicces.
– Hát…? – lassan takkolja az óra az estét. A bor erős, nehéz és karcos. Karesz egyre élesebb sikolyokat csiszol a pohár pereméről.
– Juli… nemtom.
– Nemtod.
– Kurvára nemtom.
– Szóval ezért ülsz most itt… Figyelj, Karesz – a hangja az élesből bársonyba vált. – Előbb-utóbb tudnod kell. Tudod.
– Tudom. Figyelj, Juli.
– Hm?
– Figyelj, bazmeg… kurvára félek.
– Édes szívem…
– Most mi van…?
– Hát… semmi. Csak… Mitől félsz?
– Nemtom. Töltesz még?
– Aha. De…
– Na jó… nemtom. Félek. Hogy elbaszom. Hogy mostmár mindig ez lesz.
– Hát de…
– Nem akarok átverni senkit. Mi lesz, ha elbaszom?
– Nem baszod el.
– Könnyű mondani.

* * *

– Hát, ez el van törve – Réki két keze a két fél cserépbe olvad, a cserepek peremén túl nincs tovább.
– Gyere ide… – hüvelykujjával letöröl egy könnyet Réki szeme sarkából. – Gyere, elmondok valamit.
– Mit?
– Gyere. Elmondom. Ülj le. Úgy, így jó?
– Jó. Add ide a kezed.
– Én nem bánom. Utáltam azt a tányért.
– Mi-micsoda? – Réki nyelőcsövén végigfutnak a lángok.
– Utáltam.
– Ne, ezt…
– Várjál. Emlékszel, amikor Ulánbátorba akartam menni?
– Igen.
– Az pár hónappal az eljegyzés után volt. Utáltam az eljegyzést.
Surrog a szobában a csönd.
– Réki, el kell, hogy mondjak valamit.
– Figyelek.
– Réki, én… én egyszerűen féltem. Féltem.
– Mitől?
– Mindentől.
– Na, ez most… – a pulóverébe törli az orrát. – Mégis… mitől, mitől féltél?
– Olyan fiatalok voltunk. Semmik.
– Én nem voltam semmi.
– Jó, te nem.
– Mentem volna veled.
– Igen. De… …Tényleg, miért jöttél volna?
– Hát, csak… hát tudod, én akartam, hogy együtt, hogy majd ott, hogy lesz gyerekünk, meg minden…
– Ja, igen. Aztán jól nem lett belőle semmi.
– Nem.
– Réki… én… emlékszel, amikor úgy eltűntem?
– Persze.
– Én akkor is… én nem akartam itt lenni.
– Tudom.
– De figyelj, mondanom kell valamit.
– Mit.
– Figyelj, én… meg tudsz nekem…? Én egy lókötő vagyok. Én…
– De… mi?
– Megbocsájtasz nekem?
– De… miért?
– Én… én nemtom. Én csak féltem, és azt akartam, hogy jó… de nem lett jó, és… és akkor eltűntem. Igen. Azért tűntem el, mert én… én nem akartam veled… mármint de, veled akartam, de szóval mi van, ha kiderül, hogy kurvára kiszúrok veled… én nem, én azt nem…
– De Karesz. Most miről beszélsz, komolyan.
– Hát magamról…
– Jó, de… de most te valamit be akarsz vallani? Vagy… mi?
– Mi? Ja, nem. Dehogy. Semmit. Tudsz mindent. Én csak… Figyelj, Réki. Olyan jó, hogy vagy. És… köszönöm.
– Idióta.
– Kösz.
– Szívesen.
– Réki, hozzámjössz? Szerintem jó lesz. Most, hogy eltört a tányér. Azt hiszem, nem félek többé. Gyere hozzám. Elviszlek Ulánbátorba, vagy a Kárpátokba, vagy mindegy. Valahogy majd lesz.
– …ahogy eddig is… volt.
– Hát, igen… Na?
– Na?
– Na, hozzámjössz? Ennyi idő után?
Réki nevet.
– Hozzád.