kolovó

Vonaton ülünk, kék-sárga mintás, bársony üléseken, a vállunk között tolakszik a támla pereme, de fogjuk egymás kezét, Kolovóban laksz, északon, rá van írva a jegyre, a magyar-szlovák határ vágja ketté a várost, az Isten faszán laksz, mint mindig, hogy vonattal kell kiruccanni hozzád, leszálláskor nem találom a cipőmet, de aztán előkerül, meg egy rózsaszín esőkabát, az van nálad, a lányodé, fölveszem, jó lesz, a következő képben keserűen ülünk a váróban a lakkozott padon, a fejünk fölött tik-takkol az óra, és akkor átkarollak, mert át kell téged karolni mindig, mert folyton búcsúzunk, mert azt, azt érted, a búcsúzást, hogy lehet, hogy nem találkozunk soha többé, ezen a nyelven lehet beszélni veled egyedül, hogy szeretünk, de nem lehet eléggé, aztán odahúzom magamhoz az állad, a szemedben megriad a máris?!, de félreérted, én még azt egyszer akarom, egyszer megcsókollak még álmomban utoljára, olyan a nyelved, mint az Index előtt volt részegen az utcán, lágy és mindent beborító, és én már tudom, mert félig öntudatnál vagyok, hogy te most azt hiszed, ismét minden rendben, pedig nem, csak épp megyek el, az nem derül ki, hogy hogyan, visszaszállok-e Budapest felé a vonatra, megszólal a hárfa ébresztő a telefonon, és ami nehezedik rám, az már nem te vagy, hanem a takaró.