Döngetünk hazafelé az úton. Hat órája jövünk, hat órája rakódik ránk a száraz sivatagi kosz. Hat órája hagytuk el a várost. Azóta egy benzinkút (– Tankolj meg! – Ne, még nem kell, elég lesz… – Tankolj meg!!! – Jjó.), egy elhagyott benzinkút (– …látod?! Megmondtam. – Okké, főnök.), én csak egy órát vezetek, nem bírja a szemem a gomolygó port. A hajára egyenletesen rakódik a kosz, vörhenyessé fakul. Gondolom, az én arcom is téglaszínű már. Nem merem kifújni az orrom, egy merő sárcsimbók vagyok már belülről.
A látóhatáron vöröses fénycsík húzódik. A vihar – mondja. – Előveszed a térképet? Szó nélkül előveszem, szétterítem a térdemen. Köhögök. – Tessék. – Mennyi van még hátra? – Félúton járunk – mondom bizonytalanul. Rámnéz. Megfeszül. Megértette, hogy félek. Rábíztam magam, kérdés nélkül, mindig, de most, most félek. Honnan jövünk? Hová tartunk? Gyűlöli, ha a jövőre gondolok. Azt képzeli, el kell köteleződnie a jövőnek. Az én jövőmnek – tudom, hogy ezt gondolja. Pedig hat órája jövünk együtt csak ezen az úton, és hátra van még öt és fél, össze vagyunk zárva az autóban tizenegy és fél órán keresztül, izzadtak vagyunk és porosak, és nem előzi meg a verdát senki. Nincs is a közelben és a távolban senki.
Ő fél, én pedig felhúzom magam. Kiszállok – mondom magamban halkan. Nem szállsz te sehova. Fújtat. Oldalra biccentem inkább a fejem, nézem a vöröslő csíkot a horizonton. Két óra múlva sötétedni kezd. Két óra múlva a vállamra teszi a kezét, megszorítja. Haza fogunk érni – a hangja lágy, mint a mélyülő éjszaka. Még egy órányi gurulás után meglátok egy lámpaoszlopot. Motel.
No comments:
Post a Comment