2. ambient

Van ebben az egészben valami hátborzongató. Soha nem veszem észre, mikor megy le a nap. Ülök a szobámban, a kezemben könyv, vagy éppen pogácsát sütök, kitöltök magamnak egy pohárral az összeérett vermutból. A szívem reménységgel, esendő boldogsággal tele, hirtelen lelkesedéssel kezdem a délutánt. Önfeledtem szagolgatom a könyvem lapjait, feltolulnak a betűk az orromba, kitüsszentek egy-két pogácsamorzsát, vagy az első kortyban félrenyelt borral küszködöm. Olyankor tudok nevetni magamon. Magamon és az életen.

Az életem egy semmi kis falat, egy észrevétlen legördülő korty az isten gigájában, de számomra olyan meghitt és otthonos. És hát csak ez az egy van, ez az egy életem, nincsen nekem másik. Neked lehet, hogy van, vagy elég változatosnak tartod ezt is, de énnekem csak ez az egy. Beérem ezzel, és megpróbálok vigyázni rá. Hogy a vermut szaga sokáig tartson a szobában, hogy megfelelő alázattal hajoljak az itthagyott lábnyomok fölé, hogy semmi kivetnivaló semmiben ne legyen.

Csak aztán hirtelen észbe kell kapnom. Észre kell vennem, hogy egészen besötétedett. Akkor, akkor elkezdenek mocorogni a falak tövében, elkezdik a gyomromat kapargászni a farkasok. Ekkorra általában már részeg vagyok, és a pogácsa is kihűlt. Megmosom a fogam és bemászom az ágyba. Lekapcsolom a villanyt, és a sötét kert felé pislogok. A virágok az ablakban diadalittasan bólogatnak. Nem hiszel te semmiben, és nem vagy te senki – mondogatják. Félig kinevetem őket, félig úgy teszek, mintha nem hinnék nekik. Minden rendben van így is – szúrósan próbálok kinézni az ablaküveg mögé az éjszakába. Van, hogy sikerül. De általában csak a szemgolyóm lüktetését érzem, semmi mást. Magamra húzom a takarót, amennyire tudom, és átadom valami őrült álomnak magam.