3. bizsergés

Fekszünk Lídiával a parton. Hason fekszünk a májusra kövérré nőtt füvön, összekulcsolt tenyerünkre támasztjuk az állunk. Nézzük az árvizet: a gyökere fölé ér a fáknak. Lídiának fekete haja van és zöld a szeme, zöldebb és áthatóbb, mint a leereszkedő nap fényében a pázsit, zöldebb és rejtélyesebb, mint az enyém. Ahogy fekszünk, nem látom a szemét, de minden szavában arra a két csigára gondolok, amit az írisze formál. Nem emlékszem már, miket mond akkor Lídia, csak örülök, hogy ott fekszünk elrejtőzve a fűben, nézzük a vizet, és arra gondolok, hogy mindez tökéletes. Felidézem az első képet róla: a Mindfieldsre táncol, és gintonikot iszik. This is dangerous. Iszom én is egyet. És most itt fekszünk ketten, a vizet veri a késő délutáni napfény, és én boldog vagyok. A bal kezemmel megsimogatom a fekete haját, és a vállát átkarolva magamhoz húzom.