7. határ

Leülök a földre. A válltáskámat a felhúzott térdem alá teszem. Nézem az embereket. A Tallulah-tól kapott kékgyöngyös bőr karkötővel játszom:

– Ne felejts el, amíg odaát vagy – mondta Tallulah, amikor átadta a karkötőt, és szájon csókolt. Nem gondoltam volna, hogy a három hét úgy megijeszt, hogy elsírom magam, de akkor elkentem a szemem sarkában egy könnyet. A gépem két és fél órát késik, fogalmam sincs, mivel üssem el az időt. Az utolsó pillanatban behajított csokit majszolom, leveszem a tornacipőm, és magam mellé teszem. A váróban mindenféle utasok lófrálnak, megpróbálom úticél szerint dekódolni az öltözetüket. Ha eltalálok egymás után hármat, felállok, és veszek magamnak még egy csokit. A második fordulót kis híján megnyerem magammal szemben, amikor leül mellém. Kék a szeme, fekete a haja, és flegmán veti le magát a földre. A tornacipőm önkéntelenül közelebb húzom.

– Hagyd csak, nem zavar – mondja. Egyáltalán nem hasonlít Tallulah-ra, az illata sem olyan, mégis elkezd velem forogni a világ.

– Kérsz csokit? – kérdezem harákolva.

– Nem, kösz. Nekem is van – angolul beszélünk persze, nem kötöm az orrára, hogy tulajdonképpen csak betolakodó vagyok.

– Merre mész?

– Á, csak ide a szomszédba. És te?

– Európába.

Elismerően végigmér.

– Mit keresel ott?

– Ömmm… ott lakik a családom egy része.

– Aha.

Na mi van, kicsi, nem tudsz mit kérdezni? Zavartan elnéz, a repülők szárnyát veri kint az eső.

– Hozok egy kávét. Kérsz?

Nem, nem kér. Rázza a fejét. Vállat vonok. Egészen hátra megyek, jól eldugták az automatát. Csokis kapucsínót veszek, az a kedvencem. Lányom, cukorbeteg leszel, mint nagyanyád – mondja mindig anyám, dehát ez van. Szeretem a csokit, és meg is eszem, amennyit csak bírok.

Jó nagy pohárban van a kapucsínó, nem is biztos, hogy meg fogom tudni inni az egészet.

Visszaülök mellé a földre. Veri a mellkasom falát a szívem. Muszáj faggatnom.

Az anyjáról és a családja többi tagjáról beszél, a főiskoláról, ahol alkalmazott grafikát tanul, és egy könyvesboltról, ahol dolgozik. Elveszítem, majd újra elkapom a szavait, a rózsaszín ajkát nézem, és arra koncentrálok, hogy örökre az emlékezetemben maradjon a hangja.

– Nem is figyelsz – tökre fel van háborodva, elhúzza oldalra a száját.

– Dehogynem. Csak.

– Csak?

– Semmi.

Ha kinyújtanám a kezem, pont meg tudnám fogni az övét.

Megfogom a kezét.

Nem veszi el.

Lassan rámnéz, visszafelé a válla felett.

– Két óra. Két órám van még.

– Mire számítasz? Mindjárt indul a gépem.

– Meséld el a legszörnyűbb álmodat. – Nem engedem el a kezét. Hangosan nyel.

– Oké. Aztán elmegyek. – Közelebb húzódik hozzám a földön, a vállamra hajtja a fejét, a vállgödrömbe hajolva beszél. A torkomat kaparja a sírás, amikor befejezi. Vizes lett az ingem az arca alatt.

A hangszóróra figyel.

– Mennem kell. – Feláll, a vállára veszi a táskáját, nyújtja a kezét. Megfogom.

– Szia. Majd egyszer… – abbahagyom a mondatot. Soha nem fogunk találkozni. A kiszabott idő és a tér a terminálon, ahol összetalálkoztunk, határához ért. Nem lehet sehogy kicselezni. Lassan indul az én gépem is, és a hosszú út végén majd Tallulah várni fog.