Álmában először lepke volt. A nagy kék égen szállt keresztül-kasul, vígan és boldogan, ám egyszercsak hirtelen rásötétedett. Nem látott semmit, és rémülten érezte, hogy nem tudja mozdítani a karját és a szárnyait. Tetőtől talpig gúzsban hevert egy lejtőn, fejjel lefelé. A homloka gyöngyözött, a báb belső falán felsértette a bőrét, ahogy megkísérelte kijjebb ügyeskedni a csúcson a fejét, hogy legalább valamit lásson, valamicske levegőt kapjon. Kétségbeesetten hengergőzött a porban, a csuklói a csípőjéhez kötve. Sikerült kidugnia végre a fejét, az orrcimpái ráakaszkodtak a friss levegőre. Nagyot szívott belőle. A szeme csukva volt: vakította a fény. Ekkor érte a második csapás: rájött, hogy nem hall semmit. Süket csönd vette körül. Óriási fény és süketség. Ilyen lehet a várakozás a paradicsom és a pokol felé a kereszteződésben. Nem lehet tudni semmit. Ám ekkor mély, zengő hangot érzett: a gyomra, a belei, az összes izma rezgett a hanghullámokon. A füle nem az övé volt, ám elfedte az egész testét – mintha a térdétől a nyakáig tartott volna a füle, és bevette volna a hallójáratába az egész világot. Egyszerre volt mozdulatlan, gyűrött báb, és hatalmas, isteni hallószerv. Hosszan hánykolódott rémálom és ébrenlét között.
Amikor felébredt, zsibbadó kezével meggyűrkészte mindkét fülcimpáját. Mindkettő a helyén, mindkettő meglehetősen kicsi. A nap egyenesen a fejére sütött.
No comments:
Post a Comment