10. átfázva

Úgy járkáltam éjjelente a folyosón, hogy össze volt kötve a zubbonyom ujja a hátam mögött, volt, hogy alig éreztem a zubbony ujjában a kezem. Sötét volt már a folyosón, amikor nekiindultam. Nem kellett aludnom, de hogy ne használhassam a kezem, ahhoz ragaszkodtak. A pirulákat eltették, bevette másnap valaki más, de nagy a gyanúm, hogy ők vették be még akkor gyorsan, miután a szobámból kimentek. Hallottam néha a nevetésüket a folyosón, olyankor a másik irányba indultam el. A park felé szerettem azonban osonni mégis, általában macskatalpakon lépdeltem el az ápolók szobája előtt, a vállammal belöktem a lépcső alján a nagy lengőajtót, és már láthattam is a fenyőfák ágait az ablakon át. Halkan susogtak a tűlevelek, és én visszasusogtam nekik. A homlokomat a hideg ablaküvegnek vetettem, órákat tudtam bámulni az éjszakát akkor. Ráértem, és hálásak voltak az éjszakai neszek, az ablakon át is hallottam a hangversenyük. A kőcsempék fagyát sem bántam, és néha végigbucskázott a borzongás a gerincemen, de én csak néztem az éjszakát, az elérhetetlen holdfényt, és megpróbáltam kiüríteni a fejem.

A tudatodtól sosem szabadulhatsz – mondta egyszer a szomszéd ágyról a Józsi, és igaza lett. Elvitték ugyan nem sokkal azután, hogy ezt a gondolatát megosztotta velem, de az én szívemben örökre megmaradt. Tényleg nem szabadultam sem az ő, sem a saját tudatomtól sosem. Az elején még megpróbáltam rohangálni a folyosón, hátha a sebesség a segítségemre siet, de nem. Általában a falnak vagy az ajtóknak ütköztem, pengett és csöngött a súlyom alatt az épület, és eléggé ki is kaptam, amikor reggel lett. Megpróbálták megértetni velem, hogy maradjak csöndben, és végül beláttam, hogy igazuk van. Azóta hagynak mezítláb, hátrakötött kézzel járkálni éjjel a folyosókon, és én kint is vagyok végig, egész éjjel, amíg egészen el nem kékül a reszketéstől a szám. Amikor kelni kezd a nap, az ágyamhoz visszamegyek, ülök még a szélén pár percet csendben, majd lefekszem. A takarót régen a Józsi adta rám, de ma már nincsen velem senki, és megszoktam, hogy a hidegben alszom. Úgy érzem jól a világban magam.

9. a próba

– Nem is tudsz vezetni.

– De. Ha mellettem ülsz, tudok.

– Jó.

Vizes az út, és remeg a kezem, amikor sebességet váltok. Csak behajtunk a faluba, leparkolunk a könyvtár előtt, cicózunk kicsit a barátaival, csak hogy lássanak és esetleg meg is kedvelhessenek, hogy milyen jól megvagyunk mi itt. Ő meg a csaja.

– Időben szóljál, hogy mikor álljak meg.

– Jó. Ott az a tábla, látod? Azután nem sokkal. Ahol ég az a lámpa.

– Látom.

– Lassíts!

– Jó.

Lassítok, kinyújtott nyakkal keresem a padkát, megállok, behúzom a kéziféket.

– Egész ügyes voltál.

– Egész ügyesen tudok egyenesen menni, majd meg is állni, mi?

– Hát. Ahhoz is ész kell.

– Kösz.

Kiszállunk. Átmegyünk a túloldalra, hideg és nyirkos lesz a bőröm a friss esti levegőn. Megtaláljuk a parkban a barátait, bemutatkozom, mosolygok, össze-vissza beszélnek, hallgatom. Unom. Mosolygok tovább. Megbeszélték, amit kell, elindulunk vissza a kocsihoz.

– Megfordulni meg tudsz?

– Mi?

– Gondolom, visszafelé is vezetnél. Megfordulhatok neked.

– Nem kell.

– Tuti?

Lebiggyesztem a szám. Ezt már otthon gyakoroltam.

Beülünk a kocsiba, magunkra csapjuk a cigarettaszagot. Kiengedem a kéziféket, adok egy kis gázt, kormányt balra, előre, kormányt vissza, tolatás, ipszilonban fordulok. Mindjárt egészen besötétedik, a kerék surrog a vizes betonon.

– Nem is tudtam, hogy tudsz vezetni.

– Látod. Tudok.

Hátradől az ülésben, és nézi a sötétlő tájat. Mostmár elvihetem bárhova.