9. a próba

– Nem is tudsz vezetni.

– De. Ha mellettem ülsz, tudok.

– Jó.

Vizes az út, és remeg a kezem, amikor sebességet váltok. Csak behajtunk a faluba, leparkolunk a könyvtár előtt, cicózunk kicsit a barátaival, csak hogy lássanak és esetleg meg is kedvelhessenek, hogy milyen jól megvagyunk mi itt. Ő meg a csaja.

– Időben szóljál, hogy mikor álljak meg.

– Jó. Ott az a tábla, látod? Azután nem sokkal. Ahol ég az a lámpa.

– Látom.

– Lassíts!

– Jó.

Lassítok, kinyújtott nyakkal keresem a padkát, megállok, behúzom a kéziféket.

– Egész ügyes voltál.

– Egész ügyesen tudok egyenesen menni, majd meg is állni, mi?

– Hát. Ahhoz is ész kell.

– Kösz.

Kiszállunk. Átmegyünk a túloldalra, hideg és nyirkos lesz a bőröm a friss esti levegőn. Megtaláljuk a parkban a barátait, bemutatkozom, mosolygok, össze-vissza beszélnek, hallgatom. Unom. Mosolygok tovább. Megbeszélték, amit kell, elindulunk vissza a kocsihoz.

– Megfordulni meg tudsz?

– Mi?

– Gondolom, visszafelé is vezetnél. Megfordulhatok neked.

– Nem kell.

– Tuti?

Lebiggyesztem a szám. Ezt már otthon gyakoroltam.

Beülünk a kocsiba, magunkra csapjuk a cigarettaszagot. Kiengedem a kéziféket, adok egy kis gázt, kormányt balra, előre, kormányt vissza, tolatás, ipszilonban fordulok. Mindjárt egészen besötétedik, a kerék surrog a vizes betonon.

– Nem is tudtam, hogy tudsz vezetni.

– Látod. Tudok.

Hátradől az ülésben, és nézi a sötétlő tájat. Mostmár elvihetem bárhova.