Olajszag. Hol vagyok. A földön fekszem, fájnak a csontjaim. A nyelvem a fogamhoz ragadt. A fél szemem alig nyílik, a másikba belehasít a fény, ahogy kinyitom. Az aszfalton fekszem, fél arccal egy olajfoltban, befolyt az olaj a szemembe és a számba. Korán van, elkopog mellettem egy körömcipő a járdán. Fölemelem a fejem, és látom, hogy két parkoló kocsi között vagyok, a retikülöm a hasam alatt. A hasamhoz szorítom a táskám, és már emlékszem is mindenre. Kiabálás, a hangom, te nem hiszel nekem, te nem hiszel bennem, mit akarsz tőlem, ki vagyok én neked? Elkap a remegés. Visszahajtom az olajfoltba a fejem, és újrajátszom a történteket. Marja a szemem az olaj, meg a kezemről a só, ahogy megtörlöm a könnyeket. Az orrom is szivárog. Rettenetesen sajnálom magam. De nincs mit tenni. Mostmár itt vagyok.
Fekszem még valamennyi ideig. Nem sietek sehova. Nézem az üveggömböket a kandelábereken, a híd kőkorlátját, a sétálókat, egy furgon hátát. Élesen válik el az árnyék és a reggeli fény, a levegőben porszemcsék kavarognak. Vakít a fény és megfojt a sötét. Nem tudom, merre menjek. Vibrál az összeragadt szempilláim között a világos és a sötét. Sakk, matt. Merre menjek. Nem tudok lépni. A gyomromat egyre lejjebb húzza egy kő, lefelé a kanálisba. Be fogok folyni a kanálisba az olajfolt hátán.
Nem, az nem lehet.
Kockáznak tovább az orrom előtt a fények, világos van, majd teljesen sötét, ahogy elhaladnak a belső sávban az autók. Büdösödik, zsibongani kezd a reggel. Egyre többen vagyunk. Uma Thurman béna lábujjaira gondolok. Föl kéne kelnem. A sárga motoron vágtázó Uma Thurmanra gondolok. Fölhúzom a lábam. Az egyik kocsi szellőzőrácsába kapaszkodva fölülök. Hurrá, milyen szép reggel. Pár méterrel arrébb, a sarkon meglátok egy csapot. Sima, kék utcai kút. Megmosom az arcom. Fél kézzel tartom a kallantyút, a másikkal az olajat dörzsölöm. Zubog a hideg víz a fejemre, dübörög belé a fülem. A fehér blúzom is tiszta víz lett, de nem érdekel. Kit érdekel.
Mielőtt elindulnék, visszanézek a két kocsi közé, ahol aludtam. Mennyit lehettem itt? Még sötét volt, amikor kilöktél. Lejátszom magamban a csikorgó hangot, ahogy gázt adsz. Szerettem, s most lám, gyűlölöm ezt a hangot. Jó lenne, ha hidegen hagyna. Hát, így jártam, nem hagy hidegen. A fél oldalamon rámtapad a blúz, még mindig hideg, tisztára szúrja a mellkasom. Ez a hűvös józanul tart, nem kezdek üvölteni, és nem ájulok el. El kell innen mennem. Megigazítom a bokámnál a szandálomat.
És akkor a kocsi kerekénél, ahol a lábam volt, belül, a motorház alatt, észreveszem a bukósisakot. Utánamvágtad, most már emlékszem, ahogy koppant. Leguggolok, kipiszkálom a kocsi alól. Fölhúzom a rostélyt, és belenézek. A bukóban magamat látom. Egyelőre egy kiüresedett fej vagyok. Visszahúzom a rostélyt. Még mindig tiszta olaj és por vagyok, a hajam szanaszét áll. Megparancsolom a tükörképemnek, hogy ha jót akar, húzza meg magát. Megfésülöm az ujjammal a hajam, megigazítom a retikülöm, és kihúzom magam. A bukót a karomra fogom. Te leszel most a legjobb barátom – mondom a rostélyon tükröződő utcai forgatagnak, és elindulunk, gyalog.
No comments:
Post a Comment