az év legrövidebb napján

Szonyecska gondolatai mostanában elkalandoznak. Üldögél az előadóban valamelyik padban, és a füzete helyett ceruzájával a sötétbarna lakkot karistolja. Vagy kibámészkodik az ablakon, és a felhők vonulását nézi. No nem mintha nem lenne néhanapján egészen izgalmas, ahogy a felhők vonulgatnak, de akkor is. Szonyecskának épp az ábrázoló geometria mélységes titkaival illenék foglalkoznia. Azonban hát Szonyecska fejében valaki járkál, és nem hagyja éjjel nyugodni, nappal meg nagy erőkkel dolgozni Szonyecskát. Merthogy Kolja abbahagyta a levelek írását még karácsony előtt, és hiába vitt haza neki Szonyecska ilyen-olyan színes és szagos, szeretettel átszalagozott mindenféléket, bizony át sem vette azokat Kolja. Itatta az egereket jó pár hétig Szonyja, de aztán csak vissza kellett rázódni az egyetemi tanulmányokba, meghát egyáltalán, fiatal volt ő, hogy hónapokon át csak borongjon. Rá is talált egy napon egy igen kedves küllemű fiúra. Összevissza beszél, gondolta Szonyecska, de olyan szép a hangja, hát hagyta, hagy beszéljen, örömmel hallgatja. És háromszög a szemöldöke, sétált a fiú arcán csodálkozva Szonyecska, meg valami van a vállgödrében is, ami harmadnap sem hagyta rendesen kialudnia magát, mert arra bizony minduntalan fölkelt. Hogy vajon mi lehet az, ami ennek a puhahangú fiúnak a vállgödrében van? Szonyecska nem tudta, de sokat gondolkodott rajta. Aztán megtalálta megint a büfében a fiút, majonézes heringsalátát evett, és megkínálta vele Szonyecskát is, aki bár éhes nem volt, de nem utasította vissza. Ketten csámcsogtak a heringdarabokon, és nagyokat röhögtek, belenevetett a salátába a nap is az ablakon. Aztán ittak rá még teát, és akkor Szonyecska, hogy a fiú majd estére is meghívja, azt várta volna. De ő bizony mindenféle mosolyra rándulások, körbenézdegélések és fejvakarások közepette elköszönt szépen a hoppon maradt Szonyjától. Nem hívta őt az ég egy adta világon sehova, pedig tetszett volna neki Szonyecska, csak hát. Mindenféle pedig és csak hát röpködött a fiúnak a homloka körül, és hogy miért volt ez, lehet, hogy nem tudjuk meg soha. Biztos, mert az évnek a legrövidebb napján született, gondolta magát vigasztalólag Szonyecska, biztos nagyon megijedhetett a hosszú sötétségtől, és azért. Kicsit sírt akkor még, fölvette a zuhogó könnyeket a heringsaláta maradéka, aztán fogta a könyveit, és a hosszú folyosón a következő előadásra baktatott.

a dörrenés

Becsapódott tehát az ajtó Grigorij háta mögött. Rá is fordította Jekatyerina a kulcsot, nehogy alkalma legyen Grigorijnak, vagy bármelyik, őt kísérő rossz szellemnek és gondolatfoszlánynak visszakuncsorogni. Folyatta az arcán a könnyeket Jekatyerina, törölgette a szoknyája szélébe az orrát, és hüppögött hét vagy tizenhét, talán egészen hetvenhét álló napon át. Hogy milyen egy rettentő alak ez a Grigorij, így csapkodni az ajtókat az ember lányának arcába belé, mikor lehetne azt csöndesen, szépen nyugodtan is. Szanaszét reppentek volna a Bergy partján a kacsák, s vissza sem tértek volna Novoszibirszkbe soha, ha hallják. Szerencsére nem hallották. Aztán a hetvennyolcadik nap reggelén mintha máshogy sütött volna a nap, mintha kicsit több játékossággal bújna Jekatyerinácska szemhéja alá, mintha a szellők is úgy fújnának, hogy az ő szép haja csak az arany fénybe akadjon bele, de az ágak és bogak messziről elkerüljék, nehogy úgy fessen, mint valami rég elfeledett, gonosz boszorkány. Rájött akkor az ajtó dörrenésének okára Jekatyerina. Hogy hát az nem úgy volt, hogy az az ő utolsó ajándéka a csélcsap Grigorijtól, hanem hát Grigorij is azt óhajtotta, amit a kulcs ráfordításával ő: hogy soha, még csak véletlenül se forduljon meg az eszében visszafordulni, az ajtóra bámulni hosszan, majd megpróbálkozni a kilincs lenyomásával. Ó, nehogy, soha. Az ekkora dörrenés, amivel a távoztát aláfestette, bizony neki magának is bizonyosságot jelentett a visszafordíthatatlanságban. Oly erősen berúgnia is emiatt kellett.
Eltette hát Jekatyerina a Grigorij miatt hullajtott könnyeket egy dobozba, átkötötte rózsaszín szalaggal, és betuszkolta a kamraszekrény kacatjai közé, valami régi zsák korhadt dió, egy vésztartaléknak elspájzolt, cipőkrémből és más miskulanciákból főzött üveg vodka, meg a szerszámosláda mozdítatlan triója mögé. Senki nem fogja bolygatni már ott – nyugodott meg Jekatyerina, és végre más, vidámabb elfoglaltságok után nézett.

estél össze

Miért estél össze, mi esett benned össze a fürdőszobában, te gyerek?!

mehettek tovább

Találkoztam legalább önmagammal, nyomokban boldogságot tartalmaz, ez az új felirat volt a homlokomra karistolva, látnom kellett, s meg is lepődnöm, láttam, meglepődtem, győztem, tessék, mehettek tovább.

kicsik 1.

– Nézd csak! - kezdte rángatni a kabátom ujját. – Az nem a te szívverésed ott a sarkon?
– Ó, de igen. Ott állt meg tegnap. Azóta is ott áll. Nahát!

*

– Elütöm addig az időt – mondta, és beletaposott a gázba. 

*

– Megyek az élesztőbe.
– Én meg a halasztóba.
– Te most selypítesz vagy gúnyolódsz?

olyan

– Olyan kéne neked, mint a Dave Gahan.
– Olyan? Jó.

komolyan

Adj nekem, uram, akit elhiszek minden szavában komolyan.

kívánok

„Ha olvasod ezt, tudd, hogy gondolok rád. Kívánok mindent, szépet, széket, zöld fűszálat, balatoni nyálat, kék hullámot és csillagos eget, de a többiről beszélni nem tudok. Ha olvasod ezt, tudd, hogy gondolok rád, de a tört szavak csak megsértenék az arcod.”

a pálinkafőzés

Alagsorban ribizlibort inni.
Nehéz munka a pálinkafőzés.

tartanád

Hiábavalónak érzett kitartásod add föl. Miért tartanád két kézzel a semmit? S ha meg nem a semmi, jön majd utánad.

meddig?

Meddig tudok várni?