a dörrenés

Becsapódott tehát az ajtó Grigorij háta mögött. Rá is fordította Jekatyerina a kulcsot, nehogy alkalma legyen Grigorijnak, vagy bármelyik, őt kísérő rossz szellemnek és gondolatfoszlánynak visszakuncsorogni. Folyatta az arcán a könnyeket Jekatyerina, törölgette a szoknyája szélébe az orrát, és hüppögött hét vagy tizenhét, talán egészen hetvenhét álló napon át. Hogy milyen egy rettentő alak ez a Grigorij, így csapkodni az ajtókat az ember lányának arcába belé, mikor lehetne azt csöndesen, szépen nyugodtan is. Szanaszét reppentek volna a Bergy partján a kacsák, s vissza sem tértek volna Novoszibirszkbe soha, ha hallják. Szerencsére nem hallották. Aztán a hetvennyolcadik nap reggelén mintha máshogy sütött volna a nap, mintha kicsit több játékossággal bújna Jekatyerinácska szemhéja alá, mintha a szellők is úgy fújnának, hogy az ő szép haja csak az arany fénybe akadjon bele, de az ágak és bogak messziről elkerüljék, nehogy úgy fessen, mint valami rég elfeledett, gonosz boszorkány. Rájött akkor az ajtó dörrenésének okára Jekatyerina. Hogy hát az nem úgy volt, hogy az az ő utolsó ajándéka a csélcsap Grigorijtól, hanem hát Grigorij is azt óhajtotta, amit a kulcs ráfordításával ő: hogy soha, még csak véletlenül se forduljon meg az eszében visszafordulni, az ajtóra bámulni hosszan, majd megpróbálkozni a kilincs lenyomásával. Ó, nehogy, soha. Az ekkora dörrenés, amivel a távoztát aláfestette, bizony neki magának is bizonyosságot jelentett a visszafordíthatatlanságban. Oly erősen berúgnia is emiatt kellett.
Eltette hát Jekatyerina a Grigorij miatt hullajtott könnyeket egy dobozba, átkötötte rózsaszín szalaggal, és betuszkolta a kamraszekrény kacatjai közé, valami régi zsák korhadt dió, egy vésztartaléknak elspájzolt, cipőkrémből és más miskulanciákból főzött üveg vodka, meg a szerszámosláda mozdítatlan triója mögé. Senki nem fogja bolygatni már ott – nyugodott meg Jekatyerina, és végre más, vidámabb elfoglaltságok után nézett.