az oroszlán lábkörménél

Már hazafelé gurultam az óramutatókat felszabadító nyári éjszakában, elhagytam a mindenkit begyűjtő katlant, a fényes árkádokat, körbecsalinkáztam a kis szigeteket, és elértem a Duna-partra, már hallottam a hegedű hangját, mint szokásosan, és ekkor a kormányom hurokba hajolt, és meg kellett állnom: előadás lesz, hegedűre és szőke tenorra, és én leszek a hallgatóság, ezt nyekeregte a váz. Megálltam hát, és megkérdeztem, tényleg így lesz-e. A hegedűs nevetett: hölgyem, épp egy török népdalgyűjteményt silabizálunk ezzel a fiatalemberrel. Ért ön a zenéhez? Segítsen nekünk! – Értek, hogyne, tanultam zenét én is, mutassák csak azt a kottát. Hámból kirúgott hangjegyek ezek: egyszerre viselnek keresztet és bét, az ütemvonalak csak lassítandó vannak, különben kiáradna az egész dallam egy hangos nagy tóba, és beleveszne minden janicsár. – Játssza el ezt! Ez igazán illő ebbe a lágy éjszakába. Félszegen hallgatjuk, az aranyfényes fekete Dunát merjük csak nézni közben. Aztán eljátszom én is a Tavaszi szelet, és az jár az eszemben, mit szólnának, ha elárulnám, hogy szeretem a fűrészes zenét. A Zeichnungen des Patienten O. T.-re jobban illene ez a nyenyergő Tavaszi Szél, de hát életemben másodszor játszom, másodszor hegedülök. A szőke Barna, és csak mosolyog, a cipője barátságos, de nem juthat szóhoz a hegedűs miatt, aki egyre bosszant, mígnem megfenyegetem, hogy ha legközelebb is ilyen lesz, a nyaka köré tekerem a vonó szőreit. – Maga nem fog visszajönni, tudom. Van otthon egy naplóm, abban hat női név van. Megkérdezem most a magáét is, és felírom hetediknek. A másik hat soha nem jött vissza. – Majd meglátja azt maga! – integetek, nevet a talpam alatt a pedál, a túlpartról visszanézek, de nem hallatszik, nem látszik belőlük semmi.

A következő éjszaka ugyanilyen lágy, homályos a Hold a grafitszürke égen, nem maradhatok itthon, mennem kell. Hazafelé újra a Lánchídon megyek, lassítok a lábánál. Eljátszik egy romantikus filmzenei dallamot, hátha belecsavarodik a közeli turistacsoport fülébe, aztán biccent jókedvűen. Üzletet kötünk: ha járok még erre, eljátsza nekem a Csitárit, viszont ha nem, én tartozom neki, és el kell éneklem, ha épp erre jár, a szőke Barnával, duóban. Zsebünkben ezzel a lehetetlen egyeszséggel jóéjt kívánunk egymásnak; mi mindig magázódni fogunk. Ő István, én hölgyem.