kellene élni

Egészen máshogy kellene élni. A víztükröt néznénk reggelente, és lassan innánk a ház előtt a kávét. Leguggolnánk tenyerünkkel megszagolni a füvet, párát lehellnénk a novemberbe, a dérrel csípetnénk lapockánk izmait. Egy tó lenne ott vagy a tenger, s az út határozottan vezetne valahova, a hegynek fölfele, meg vissza a városba is, le. Párnaponta akadna dolgunk a városban, párnaponta lemennénk, hogy pótoljunk valami elkopott tömítőgyűrűt, fűrészbe pengét, cipőt a gyereknek. Meg lemennénk azért is, hogy becseréljük méltán becsült szellemi termékeinket, és megnéznénk, ahogy kattognak a nyomdagépek, ahogy habzik a kirglikben a sör. Ez lenne az élet, lenne persze ugyanúgy rádiónk és számítógépünk, tudnánk mindent, hogy mikor és hol, és beszélnénk óraszám a messzire szakadt barátainkkal, meg akiktől mi is messzire szakadtunk, mert a távolság nem úgy számítana, mint ahogy itt a sűrű metropoliszban oly nyomorultul számít. Az ideggyógyászat a földszagú szélben és lassan múló időben lenne, nyugodtak lennénk, nem zavarnának az időjárás úgynevezett szélsőségei, vennénk az akadályokat, nem tartana vissza a haladástól valami átkozott, haszontalan semmi. Élnénk, telnének a napok, nem futnánk versenyt az egónkkal és a másodpercekkel, innánk néha délelőtt egy fröccsöt, este lennénk színig józanok, és mindenki folyton igazat mondana.