csalódás

– És akkor elmehetünk együtt Bajkonurba.

Jekatyerinácska ereiben megfagyott a vér, a félig kiivott poharat visszaeresztette az aranyszegélyű pultra. Természetesen szeretett volna Bajkonurba menni, hogyne szeretett volna, csakhogy. Csakhogy ő nem a Toljával szeretett volna menni. Sehova se szeretett volna a Toljával igazából menni. Értette ő, értette Jekatyerinácska, hogy Tolja tudja és szívvel követi, hogy mi az ő vágya, azonban mégis. Tolja csúnya volt, dadogós és egyáltalán nem tudta róla elképzelni Jekatyerina, hogy biztonságosan vezet. Mert azért jó messze van innen Bajkonur. Érdemes volna megnézni, persze, a hírek szerint állnak még ott a rakétakilövők, meg lehet tekinteni őket a lelátóról, amit az állam fejeinek építettek akkoriban, amikor onnan még űrhajókat és egyéb elképzelhetetlen dolgokat lőttek ki a magasságos űrbe. Hiába vannak lezárva azok, nyilván el lehetne intézni, hogy valahogy a kulcshoz jussanak. Nyilván van a nagy kerítésen valahol egy rés, amit hosszas keresés után megtalálhatni. De hogy pont Tolja vezetne el odáig és találná meg a kerítésen a rést, Jekatyerinácska számára igen elképzelhetetlen volt. Tolja az ő szemében kis híján egy kripli.

– Nem mehetek veled Bajkonurba. Nem érek rá. – Tolja csak megszippantotta erre az orrát, törölt is rajta a kézfejével egyet.

– Nem kell most menni. Majd ha ráérsz. Megvárom.

Jekatyerinácska arcát enyhe pír öntötte el.

– De nem érek rá, Tolja. Én nem érek rá soha.

Tolja kicsit szemügyre vette a fekete csipkés térdeket.

– Nem érsz rá soha. Nem érsz rá soha – kiitta a maradék vodkát, kiitta a Jekatyerinácska poharából is, a hóna alá csapta a kabátját, és kitántorgott az utcára. A csalódás miatt tántorgott, nem a részegségtől. Az nem ilyen. Olyankor azért látni szokta, hová lép, nem ütközik a csarnok oszlopainak neki. Alig látta a kilincset a könnyektől ezúttal. Inkább érezte.

A sarkon megállt. Visszanézett a színház fényes ablakaira. Az ablakok pökhendien, bíboran néztek. Hosszan igyekezett bámulni őket Tolja, hogy teljen az idő, hátha elmúlik tőle a szomorúság. De nem múlt, hanem egyre csak nőtt, hömpölyödött. Egyszercsak megállt egy autó. A Ványa volt az.

– Tolja! Gyere, szállj be! Bevisszük a klubba a porlasztót. Megiszunk egy pohárral is mellé, jó lesz. Aztán sietnem kell, a Másenyka beteg. Nem hagyhatom sokáig egyedül… te jó ég, Tolja. Te sírsz!

Tolja csak nézett rá, távoli, nagy szemmel.

– Na jó… lehet, hogy nem fogok akkor sietni annyira…

egészben és jó drágán

A lépcső tetején kinyílt az ajtó, kilépett rajta nagy kabátjában Grigorij, és elindult lefelé a lépcsőn.

– Olcsó a te szerelmed, semmit nem ér, olcsó, olcsó, olcsó – kiabálta Jekatyerina torka szakadtából a lefelé somfordáló Grigorij után, míg az a szeme sarkából egy utolsó pillantást vetett még a fekete csipkeharisnyás lábakra, a farmersortos csípőre és a fekete csipkés fűzőre. Annál följebb nemigen mert nézni, de nem is volt szép Jekatyerina arcának hullámzása a szikrázó zöld szeme alatt.

Igaza is volt Jekatyerinának, meg nem is. Olcsó volt az, mert sokmindenkinek szólt, valóban, végigjárta szerelmével Grigorij a Zöld diófa utcát, a nagy fényes Zvjezda proszpektet, a színház fölött lakó Nagyezsda több szobáit, a kis utcák fával ívelt kapualjait, még a Lada klub mögötti kis vityillót is megjárta egyszer. Igaz, az nagyon rég volt, dehát a történetbe tartozik az is. Szét volt az szórva ezerfelé Novoszibirszkben, amit Grigorij úgy hívott, hogy szerelem. Hanem aztán tévedett egyben Jekatyerina mégis: fokozatok, aláhúzások, árnyalatok és árnyékolások voltak a Grigorij által hordozott szerelmekben, az értő szív azt érezve érzi.

– Érezve érzi, csak aztán viselje is el – mormogta magában a reggeli teagőzben Jekatyerina. – Viselje is el! – és ekkor kiabálni kezdett, kicibálta a vodkától összetapadt szemű Grigorijt az előszobába az ágyból, a kezébe nyomta a kucsmát és a nagy kabátot, és karba tett kézzel állt, míg Grigorij ki nem nyitotta a száját:

– Eddig neked semmi bajod nem volt.

Nem mondott semmit sem erre a fölbőszült Jekatyerina, csak megszívta az orrát, és állt tovább karba tett kézzel, hányta a szikrákat Grigorijra a szeme, még a haja töve is enyhe zöldben fénylett. Föl is kapkodta hát magára a ruháit Grigorij, és ekkor volt, hogy lebigyesztett szájjal elindult a lépcsőn. 

– Méghogy nem ér semmit – dohogta magában.

Dehát ha Jekatyerinácskának egészben és jó drágán kellett – mit lehetett tenni. Grigorij meg nem értette azt. Mire leért, két könnycsepp már befészkelte magát a szeme két belső sarkába, ha majd kinyitja a bejárati ajtót, mind a kettő szépen odafagy. Szegény Jekatyerina e reggeli órán most kivételt tett, töltött magának egy vizespohár vodkát, és visszafeküdt bömbölni az ágyba. Ugyanezt tette a színházi büfében Grigorij, csak befelé. Nagyezsdához fölmenni majd mindjárt lehetséges lesz, hátha mond az a jóasszony valamit.

Mond is.

– Megisszátok fiam, amit az isten kimért, vodkát, aztán elmúlik majd valahogy ez is. Ugye, hogy elmúlt régen is.

Grigorij szeme szikrázik a dühtől.

– El.

kolovó

Vonaton ülünk, kék-sárga mintás, bársony üléseken, a vállunk között tolakszik a támla pereme, de fogjuk egymás kezét, Kolovóban laksz, északon, rá van írva a jegyre, a magyar-szlovák határ vágja ketté a várost, az Isten faszán laksz, mint mindig, hogy vonattal kell kiruccanni hozzád, leszálláskor nem találom a cipőmet, de aztán előkerül, meg egy rózsaszín esőkabát, az van nálad, a lányodé, fölveszem, jó lesz, a következő képben keserűen ülünk a váróban a lakkozott padon, a fejünk fölött tik-takkol az óra, és akkor átkarollak, mert át kell téged karolni mindig, mert folyton búcsúzunk, mert azt, azt érted, a búcsúzást, hogy lehet, hogy nem találkozunk soha többé, ezen a nyelven lehet beszélni veled egyedül, hogy szeretünk, de nem lehet eléggé, aztán odahúzom magamhoz az állad, a szemedben megriad a máris?!, de félreérted, én még azt egyszer akarom, egyszer megcsókollak még álmomban utoljára, olyan a nyelved, mint az Index előtt volt részegen az utcán, lágy és mindent beborító, és én már tudom, mert félig öntudatnál vagyok, hogy te most azt hiszed, ismét minden rendben, pedig nem, csak épp megyek el, az nem derül ki, hogy hogyan, visszaszállok-e Budapest felé a vonatra, megszólal a hárfa ébresztő a telefonon, és ami nehezedik rám, az már nem te vagy, hanem a takaró.

unfriend

My Sweetest Unfriend

minden egyes

„Minden egyes fúrószárról eszembe jutsz.
Meg foglak jelentetni kötetben.”

– olvassa Réki a mama naplójában.

– Mama, te írtál verset?
– Hát… – a mama nevet.
– …a fúrószárakról???
– Hát – a mama megvonja a vállát. – Tudod, hogy a versek nem a tárgyakról szólnak. Azok csak metaforák. Hiszen tudod. Tudja mindenki.