csalódás

– És akkor elmehetünk együtt Bajkonurba.

Jekatyerinácska ereiben megfagyott a vér, a félig kiivott poharat visszaeresztette az aranyszegélyű pultra. Természetesen szeretett volna Bajkonurba menni, hogyne szeretett volna, csakhogy. Csakhogy ő nem a Toljával szeretett volna menni. Sehova se szeretett volna a Toljával igazából menni. Értette ő, értette Jekatyerinácska, hogy Tolja tudja és szívvel követi, hogy mi az ő vágya, azonban mégis. Tolja csúnya volt, dadogós és egyáltalán nem tudta róla elképzelni Jekatyerina, hogy biztonságosan vezet. Mert azért jó messze van innen Bajkonur. Érdemes volna megnézni, persze, a hírek szerint állnak még ott a rakétakilövők, meg lehet tekinteni őket a lelátóról, amit az állam fejeinek építettek akkoriban, amikor onnan még űrhajókat és egyéb elképzelhetetlen dolgokat lőttek ki a magasságos űrbe. Hiába vannak lezárva azok, nyilván el lehetne intézni, hogy valahogy a kulcshoz jussanak. Nyilván van a nagy kerítésen valahol egy rés, amit hosszas keresés után megtalálhatni. De hogy pont Tolja vezetne el odáig és találná meg a kerítésen a rést, Jekatyerinácska számára igen elképzelhetetlen volt. Tolja az ő szemében kis híján egy kripli.

– Nem mehetek veled Bajkonurba. Nem érek rá. – Tolja csak megszippantotta erre az orrát, törölt is rajta a kézfejével egyet.

– Nem kell most menni. Majd ha ráérsz. Megvárom.

Jekatyerinácska arcát enyhe pír öntötte el.

– De nem érek rá, Tolja. Én nem érek rá soha.

Tolja kicsit szemügyre vette a fekete csipkés térdeket.

– Nem érsz rá soha. Nem érsz rá soha – kiitta a maradék vodkát, kiitta a Jekatyerinácska poharából is, a hóna alá csapta a kabátját, és kitántorgott az utcára. A csalódás miatt tántorgott, nem a részegségtől. Az nem ilyen. Olyankor azért látni szokta, hová lép, nem ütközik a csarnok oszlopainak neki. Alig látta a kilincset a könnyektől ezúttal. Inkább érezte.

A sarkon megállt. Visszanézett a színház fényes ablakaira. Az ablakok pökhendien, bíboran néztek. Hosszan igyekezett bámulni őket Tolja, hogy teljen az idő, hátha elmúlik tőle a szomorúság. De nem múlt, hanem egyre csak nőtt, hömpölyödött. Egyszercsak megállt egy autó. A Ványa volt az.

– Tolja! Gyere, szállj be! Bevisszük a klubba a porlasztót. Megiszunk egy pohárral is mellé, jó lesz. Aztán sietnem kell, a Másenyka beteg. Nem hagyhatom sokáig egyedül… te jó ég, Tolja. Te sírsz!

Tolja csak nézett rá, távoli, nagy szemmel.

– Na jó… lehet, hogy nem fogok akkor sietni annyira…