micsoda szerencse

– Apuska, ne már…

– Menj föl a szobádba! Tanulni! Nem látod, dolgom van…

– De…

– Semmi de, Szonyecska. Eleget sertepertéltél itt. Indulás.

Úgyhogy Szonyecska nagy dohogva végül fölment a szobájába. Csak úgy döngtek a léptei alatt a fokok. Szergejnek dolga volt, igencsak sürgős: megérkezett végre az oly rég áhított Lada féltengely. Samara féltengely, mégpedig. Mielőtt nyitna, még sürgősen ki kellett fényesítenie azt: ha netán ma érkezne hosszú lére eresztett betegsége után Tolja, hogy a fölépülését más nedvekkel itt ünnepelje, s ha már itt van, a vadiújnan beszerzett Lada Samara féltengelyt is megcsodálhassa.

Szonyecska a szobájában azonban nem a matekleckét vette elő. Ráér az, majd később. Annick Cojean könyvét olvasta már napok óta, az Áldozatokat. Szörnyű történet az, brutális. Szegény Soraya – gondolta a lapok hajtásakor Szonyecska. S milyen szerencséje van őneki. Hogy a macskás Kolja köszöntését ma igen hűvösen fogadta, és lám… Micsoda szerencse – fűzögette tovább a gondolatait Szonyecska. – Hogy megtehetem. Hogy engem az prédájává nem tesz, hogy maga alá részegen nem teper, hogy akkor megyek a telefonkülkéből őt fölhívni, amikor a kedvem tartja. És meg is sértődhetem, igen. És milyen szerencséje van a mamának is, igen. Hogy a zsörtölődő Arkagyij Letrovtól még idejekorán elválhatott, és akkor megismerkedhetett a papával. Bizony. Milyen jó, hogy nincs megkötve a két kezünk, hogy a szeszélyeinkkel és a komoly elgondolásainkkal bátran élhetünk. Még itt, Novoszibirszkben is. Nem úgy, mint némely távoli, elmaradott helyeken. A Lada klub  fölötti emeleten élve is.

Ezenközben, mikor is ezeken elmélkedett a kis Szonyecska, a macskás Kolja már végigjött a Zöld diófa utcán, és éppen a Lada klub sötét ajtaján döngetett.

– Szergej, papa, nyissa ki! Hallja? Én vagyok az, a macskás Kolja!

– Na, fiam! Gyere! – az arasznyi résen át pont be bírt surranni Kolja. – Még nem nyitottam ki. Mit akarsz?

– A Szonyecskához… a Szonyecska itthon van?

– No… itthon. Menjél csak föl.

– Szonja! Szonyecska!!! – kiabált máris hangosan Kolja. Az ő lába alatt bezzeg vidáman pengtek a lépcsők. – Szonyecska, bejöhetek? – ezt már a kilinccsel a kezében súgta. – Hadd jöjjek be, kérlek, Szonyecska, muszáj, muszáj mondanom valamit! Megengeded? Megbocsátasz nekem?

És Szonyecska az állát még egy kicsit tenyerén támasztva lassan elmosolyodott, csak úgy virultak az orcáján az almák.