2013/01/02

micsoda szerencse

– Apuska, ne már…
– Menj föl a szobádba! Tanulni! Nem látod, dolgom van…
– De…
– Semmi de, Szonyecska. Eleget sertepertéltél itt. Indulás.
Úgyhogy Szonyecska nagy dohogva végül fölment a szobájába. Csak úgy döngtek a léptei alatt a fokok. Szergejnek dolga volt, igencsak sürgős: megérkezett végre az oly rég áhított Lada féltengely. Samara féltengely, mégpedig. Mielőtt nyitna, még sürgősen ki kellett fényesítenie azt: ha netán ma érkezne hosszú lére eresztett betegsége után Tolja, hogy a fölépülését más nedvekkel itt ünnepelje, s ha már itt van, a vadiújnan beszerzett Lada Samara féltengelyt is megcsodálhassa.
Szonyecska a szobájában azonban nem a matekleckét vette elő. Ráér az, majd később. Annick Cojean könyvét olvasta már napok óta, az Áldozatokat. Szörnyű történet az, brutális. Szegény Soraya – gondolta a lapok hajtásakor Szonyecska. S milyen szerencséje van őneki. Hogy a macskás Kolja köszöntését ma igen hűvösen fogadta, és lám… Micsoda szerencse – fűzögette tovább a gondolatait Szonyecska. – Hogy megtehetem. Hogy engem az prédájává nem tesz, hogy maga alá részegen nem teper, hogy akkor megyek a telefonkülkéből őt fölhívni, amikor a kedvem tartja. És meg is sértődhetem, igen. És milyen szerencséje van a mamának is, igen. Hogy a zsörtölődő Arkagyij Letrovtól még idejekorán elválhatott, és akkor megismerkedhetett a papával. Bizony. Milyen jó, hogy nincs megkötve a két kezünk, hogy a szeszélyeinkkel és a komoly elgondolásainkkal bátran élhetünk. Még itt, Novoszibirszkben is. Nem úgy, mint némely távoli, elmaradott helyeken. A Lada klub  fölötti emeleten élve is.
Ezenközben, mikor is ezeken elmélkedett a kis Szonyecska, a macskás Kolja már végigjött a Zöld diófa utcán, és éppen a Lada klub sötét ajtaján döngetett.
– Szergej, papa, nyissa ki! Hallja? Én vagyok az, a macskás Kolja!
– Na, fiam! Gyere! – az arasznyi résen át pont be bírt surranni Kolja. – Még nem nyitottam ki. Mit akarsz?
– A Szonyecskához… a Szonyecska itthon van?
– No… itthon. Menjél csak föl.
– Szonja! Szonyecska!!! – kiabált máris hangosan Kolja. Az ő lába alatt bezzeg vidáman pengtek a lépcsők. – Szonyecska, bejöhetek? – ezt már a kilinccsel a kezében súgta. – Hadd jöjjek be, kérlek, Szonyecska, muszáj, muszáj mondanom valamit! Megengeded? Megbocsátasz nekem?
És Szonyecska az állát még egy kicsit tenyerén támasztva lassan elmosolyodott, csak úgy virultak az orcáján az almák.

No comments: