12. végül

Olajszag. Hol vagyok. A földön fekszem, fájnak a csontjaim. A nyelvem a fogamhoz ragadt. A fél szemem alig nyílik, a másikba belehasít a fény, ahogy kinyitom. Az aszfalton fekszem, fél arccal egy olajfoltban, befolyt az olaj a szemembe és a számba. Korán van, elkopog mellettem egy körömcipő a járdán. Fölemelem a fejem, és látom, hogy két parkoló kocsi között vagyok, a retikülöm a hasam alatt. A hasamhoz szorítom a táskám, és már emlékszem is mindenre. Kiabálás, a hangom, te nem hiszel nekem, te nem hiszel bennem, mit akarsz tőlem, ki vagyok én neked? Elkap a remegés. Visszahajtom az olajfoltba a fejem, és újrajátszom a történteket. Marja a szemem az olaj, meg a kezemről a só, ahogy megtörlöm a könnyeket. Az orrom is szivárog. Rettenetesen sajnálom magam. De nincs mit tenni. Mostmár itt vagyok.

Fekszem még valamennyi ideig. Nem sietek sehova. Nézem az üveggömböket a kandelábereken, a híd kőkorlátját, a sétálókat, egy furgon hátát. Élesen válik el az árnyék és a reggeli fény, a levegőben  porszemcsék kavarognak. Vakít a fény és megfojt a sötét. Nem tudom, merre menjek. Vibrál az összeragadt szempilláim között a világos és a sötét. Sakk, matt. Merre menjek. Nem tudok lépni. A gyomromat egyre lejjebb húzza egy kő, lefelé a kanálisba. Be fogok folyni a kanálisba az olajfolt hátán.

Nem, az nem lehet.

Kockáznak tovább az orrom előtt a fények, világos van, majd teljesen sötét, ahogy elhaladnak a belső sávban az autók. Büdösödik, zsibongani kezd a reggel. Egyre többen vagyunk. Uma Thurman béna lábujjaira gondolok. Föl kéne kelnem. A sárga motoron vágtázó Uma Thurmanra gondolok. Fölhúzom a lábam. Az egyik kocsi szellőzőrácsába kapaszkodva fölülök. Hurrá, milyen szép reggel. Pár méterrel arrébb, a sarkon meglátok egy csapot. Sima, kék utcai kút. Megmosom az arcom. Fél kézzel tartom a kallantyút, a másikkal az olajat dörzsölöm. Zubog a hideg víz a fejemre, dübörög belé a fülem. A fehér blúzom is tiszta víz lett, de nem érdekel. Kit érdekel.

Mielőtt elindulnék, visszanézek a két kocsi közé, ahol aludtam. Mennyit lehettem itt? Még sötét volt, amikor kilöktél. Lejátszom magamban a csikorgó hangot, ahogy gázt adsz. Szerettem, s most lám, gyűlölöm ezt a hangot. Jó lenne, ha hidegen hagyna. Hát, így jártam, nem hagy hidegen. A fél oldalamon rámtapad a blúz, még mindig hideg, tisztára szúrja a mellkasom. Ez a hűvös józanul tart, nem kezdek üvölteni, és nem ájulok el. El kell innen mennem. Megigazítom a bokámnál a szandálomat.

És akkor a kocsi kerekénél, ahol a lábam volt, belül, a motorház alatt, észreveszem a bukósisakot. Utánamvágtad, most már emlékszem, ahogy koppant. Leguggolok, kipiszkálom a kocsi alól. Fölhúzom a rostélyt, és belenézek. A bukóban magamat látom. Egyelőre egy kiüresedett fej vagyok. Visszahúzom a rostélyt. Még mindig tiszta olaj és por vagyok, a hajam szanaszét áll. Megparancsolom a tükörképemnek, hogy ha jót akar, húzza meg magát. Megfésülöm az ujjammal a hajam, megigazítom a retikülöm, és kihúzom magam. A bukót a karomra fogom. Te leszel most a legjobb barátom – mondom a rostélyon tükröződő utcai forgatagnak, és elindulunk, gyalog.

visszafelé folyik a bergy

Üldögél Jekatyerina a Bergy partján. Megnőttek, majd le is rövidültek a nappalok, mióta utoljára heverészett itt a fövenyen, de még mindig inggallérokat izzasztó nyár van. Lebegteti a szoknyája vásznát Jekatyerina, hogy némi szellőt kapjon. Figyeli a vizet. Hozott két marék morzsát a kacsáknak, azt akarja kiszórni, de nem veszik észre a jelenlétét a kacsák. Valami nincs rendben, valami megzavarta a fényt a szemükben, mintha a levegő rétegei nem úgy szállnának, ahogyan eddig. Közelebb megy Jekatyerina a vízhez, a lábujjába harap egy hidegebb hullám. Bemártja a kezét. A kacsák félkörívbe rendeződnek, s tisztes távolból szemlélik a vízbe lógó kezet. Hosszan vizslatja a hullámokat Jekatyerina, majd… Bozse moj! – kiált fel halkan. Visszafelé folydogál a Bergy.

Mióta van ez így? – kérdezi a kacsáktól Jekatyerina, de a kacsák választ adni nem tudnak. Egy ideje már biztos, bólogat tehát nélkülük ő, és kiszórja a partra a két marék morzsát. Visszaül a rezgő levelű nyírfa árnyékába, és a tenyerébe hajtja a fejét. Visszafelé folyik a Bergy. Annyit köpködtük, annyit tépkedtük egymást, hogy nem bírja a sok sérelmet a folyó. Miért nem tudtunk békében élni?

11. noir

Kiabálok utánad, hogy nem, nem, szerintem ez így egyáltalán nem jó, és hogy szeretjük egymást. Téged nem érdekel, hogy mit kiabálok, téged nem érdekel, hogy kiabálok, számodra ott, a sötét utcán vége a dalnak. Az eldőlő lámpák fényei a sínekre csuklanak, és a villamos a kerekeire fonja őket.

Megállsz a ház előtt, megállsz, és a megállásban kihúzod magad. Kihúzom magam én is, halvány erővel a csigolyáimban. Most majd mindjárt rámfogod a pisztolyt, mondom magamban, én állok elébe, hogy te mindjárt rámfoghasd a pisztolyt, és kihúzom magam.

A szavaid puha hárfa hangjai a füljáratomban, a szavaiddal és a hangoddal simítgatom belülről a füljáratomat, mert nem hiszek a saját füljáratomnak, vagy nem hiszek a szavaidnak, amik a fülemben járnak. Majd biztos megcsalsz és meg fogsz ölni velük. A szavaid puhaságába göngyölítem a pisztolyomat, és ezúttal nem a csizmám szárába szúrom. Ezúttal nem fogom használni ellened, mint régen. Befektetem egy láda mélyére a göngyöleget, és várok, mert azt remélem, hogy a várakozás: béke.

Rádtöröm az ajtót, és kirántom a pisztolyt a csizmám szárából. Úgy teszek, magam is elhiszem, mint aki nem fél használni. Belerúgsz egy üres palackba a földön, a tegnap estétől még fáradtra húzott a szemed; egyáltalán nem látszik, hogy érdekel, amit mondok, de én szegezem rád a szavaimat. Dolgom végeztével sarkon fordulok és megyek, nem sejtem, nem óhajtom egy porcikámmal sem, hogy valaha még visszajöhetek.

Ülünk a kockás terítő fölött, egyáltalán nem sejtünk semmit, hogy a szavak, amiket mondunk, milyen fontosak. Naivak vagyunk és egészen elveszettek, és azt képzeljük, hogy csak súroljuk egymást. A hangjaink színe az, amit egymásból megszagolunk éppen, és nézzük egymást az asztal fölött, és nem tudjuk, hogy igaz-e, hogy szeretjük egymást.