Kiabálok utánad, hogy nem, nem, szerintem ez így egyáltalán nem jó, és hogy szeretjük egymást. Téged nem érdekel, hogy mit kiabálok, téged nem érdekel, hogy kiabálok, számodra ott, a sötét utcán vége a dalnak. Az eldőlő lámpák fényei a sínekre csuklanak, és a villamos a kerekeire fonja őket.
Megállsz a ház előtt, megállsz, és a megállásban kihúzod magad. Kihúzom magam én is, halvány erővel a csigolyáimban. Most majd mindjárt rámfogod a pisztolyt, mondom magamban, én állok elébe, hogy te mindjárt rámfoghasd a pisztolyt, és kihúzom magam.
A szavaid puha hárfa hangjai a füljáratomban, a szavaiddal és a hangoddal simítgatom belülről a füljáratomat, mert nem hiszek a saját füljáratomnak, vagy nem hiszek a szavaidnak, amik a fülemben járnak. Majd biztos megcsalsz és meg fogsz ölni velük. A szavaid puhaságába göngyölítem a pisztolyomat, és ezúttal nem a csizmám szárába szúrom. Ezúttal nem fogom használni ellened, mint régen. Befektetem egy láda mélyére a göngyöleget, és várok, mert azt remélem, hogy a várakozás: béke.
Rádtöröm az ajtót, és kirántom a pisztolyt a csizmám szárából. Úgy teszek, magam is elhiszem, mint aki nem fél használni. Belerúgsz egy üres palackba a földön, a tegnap estétől még fáradtra húzott a szemed; egyáltalán nem látszik, hogy érdekel, amit mondok, de én szegezem rád a szavaimat. Dolgom végeztével sarkon fordulok és megyek, nem sejtem, nem óhajtom egy porcikámmal sem, hogy valaha még visszajöhetek.
Ülünk a kockás terítő fölött, egyáltalán nem sejtünk semmit, hogy a szavak, amiket mondunk, milyen fontosak. Naivak vagyunk és egészen elveszettek, és azt képzeljük, hogy csak súroljuk egymást. A hangjaink színe az, amit egymásból megszagolunk éppen, és nézzük egymást az asztal fölött, és nem tudjuk, hogy igaz-e, hogy szeretjük egymást.
No comments:
Post a Comment