mielőtt indulnánk

Az ember fiókok mélyén kutakszik, megvan-e még a rács. Nincs meg – majd szerzünk valahonnan. Talál mindenfélét, ezt-azt, színes labdát, vízipisztolyt, szappanbuborékfújót, egyiptomi cigisdobozt, egy egész zacskó dohányt. Befonja a haját, eligazítja a végét. Az ablakba teszi a kistükröt, kisollóval megigazítja a frufruját, a szanaszét hulló szálakat a párkányról a hamutálba söpri. A szomszéd nagyotköszönő fiú most száll be egy autóba az ablak előtt az anyjával és a kishúgával. Az ember elmosolyodik. Keres valami zenét. Fölveszi a karkötőket, a narancsot, a sárgát, a pirosat és a zöldet is. Fölönti a teát, belevagdossa a barackot, leül a földre. Beveszi a vitaminokat a teával. A zene tíz perc, addig a földön ül, és gondolkodik. Az ember ilyenkor már nagyon jókedvű: összegyűjti a szerelmeit a szívébe, a van, a volt, a leszeket, és megmondja nekik, hogy most táncolni megyünk. Megeszi az utolsó gerezd barackokat, lassan vége a zenének. Végiggondolja az évet, és látja, mennyi minden történt tavaly óta.