13. Tizenhárom dolgom

Tizenhárom dolgom:

egy a telefonom, rajta egy matrica tavalyról, a matrica egy Walther állítólag, hogy legyen nálam fegyver. A telefonomat télkor a csizmám szárában hordom, nyáron pedig a szoknyám övére tűzöm, hogy kéznél legyen;

a másik a papucsom, amit négy vagy öt éve vettem, a legpuhább talpú, bőr vietnámi papucs, az Ági is vett magának egyet talán még azon a nyáron, vagy a következőn. Oldalt egy helyen szétszakadt a bőr, de az nem tesz semmit, négy vagy öt nyár óta ugyanúgy hordom;

három a fülkarikám, amit bizonyos időszakonként, általában ha valami új fiú van, elvesztek, vagy nem is hordok egyáltalán. Ha nincs fiú, akkor előkeresem vagy veszek egy újat;

négy a fényképezőgépem, nem is kell hozzá magyarázat. Betonfalakat fényképezek a kék ég előtt, és újabban, mert mostmár elég közel merek menni, arcokat;

öt egy reggel a táskámba hajított könyv, most éppen a Hidegvérrel, ami nem tesz valami túl jót nekem, mint ahogy nem tett jót a Pisztrángfogás Amerikában vagy az Amerikai Pszicho sem. Jót tett viszont, ha már itt tartunk, a Just Kids, de azt nem vittem soha magammal, csakis az ágyban olvastam;

hat a bor, a magnézium, a gin, amit e szörnyű februáron vettem; hat még rám ez-az, kéklő pára, innen-onnan nyerhető szubsztancia, késedelem, vihar;

hét a klaviatúra, amit két kézzel, tehát szinkron működtetett agyféltekékkel verek;

nyolc a műanyagszálú ecsetek, amikkel a lakkott fölviszem. A lakkot általában megszínezem, hadd nézzen ki az otthon úgy, mint egy cigánylakás;

kilenc a kép a sivataggal, ahol megdermedt a tér és az idő, illetve egy másik a tűvel-cérnával, ollóval, réttel;

tíz a nagy ezüst karperec, ami a nagymamámtól maradt, és azelőtt sohase láttam. Most, ha fölveszem, azért teszem, hogy jól teljen a nap, és csakis igazat mondjak;

tizenegy a narancssárga, göcsörtös poharak, hogy szürke délutánokon is megihassuk a napot. A narancssárga már pereg, és várom, amikor harminc év múlva a gyerekeim nem fogják érteni, hogy miért hívom narancsnak az átlátszóvá kopott poharakat, hogy addigra már mennyire megrögzöttnek tűnök;

tizenkét csíz a körtefán;

tizenhárom pedig a fekete atléta, amiből mindjárt kibújok.

12. Naplemente

Belebocsátkozhatnék mindenféle fejtegetésbe, ahogy itt a teraszon ülök és nézem alázuhanni ezt a nagy, vörös gömböt. Hogy attól naplemente-e a naplemente, hogy nézzük a világ valamelyik pontján. Véleményem szerint tökéletesen hidegen hagyja, hogy mi, kis földi pondrók miket gondolunk és firkálunk róla. Jegeces egykedvűséggel veszi tudomásul, hogy láttára meghajlanak a műanyag tollak, hunyorogni kezdenek a szemek, és benedvesednek a bugyik valami szerencsésebb flótás remegő tenyere alatt. Annyi forróság van benne, hogy mindez a szemétkupacnyi földi lét bőségesen hidegen hagyja. (Veszik, ugye, a szavak között megbúvó ellentmondást, kérem? Remélem is. A játékosság fontos. Fontosabb, mint hiszik.) Vagy a másik, az a kisbolygóról idetévedt kamasz, amikor ráébredt a százharmincnyolcezredik napfelkeltében, hogy a priccsét odébb helyezve a százharmincnyolcezeregyedik naplementének nézhet elébe? Micsoda csoda nap lehetett az neki! Kérem szépen, azt gondolom, és fogadják el nekem, mert gondolatom kikezdhetetlen, fogadják el nekem, hogy mindez, amit önök művelnek, mindaz, amit az én sarokba vetett, szerény személyem ezidáig művelt, végtelenül hidegen hagyja a Napot. Eszükbe jutott már, ugye, mostanra már eszükbe kellett, hogy jusson Galileo Galilei, aki után az összes szerelmes szonettet is a máglyára kellett volna vetni, hisz a Nap, ez a mindannyiunkon uralkodó óriás bizony alig-alig mozdul? De nem, maguk inkább szegény Galileót pörkölték oda. Hát istenuccse, mindegy volt a nagy Napnak az is.
Ugyanígy mindegy lesz neki az én pondró életem vége. Utoljára még megengedem, hogy ellágyuljak, hogy még egyszer és utoljára könnybe lábadjon a szemem, aztán a sörétes puskát az asztalról a szájamba veszem. Ha akarnak, sírjanak majd akkor. Engem már az hidegen fog hagyni.

11. A nyár (valami kék)

Kilencvenkétféle kék. Ebből egy a napsütötte ég a háztetőm felett, egy pedig a viharos, dübörgő éjjel. Kettő az anyag és a cérna a királykék ingeden. Három a karkötő gyöngyei, amit napok óta hordok. Négy a szemeitek különböző kékje. Harminc a lelátás az apátság lábától a Balatonra. Ötven a nagy kékség, ahogy lassan az álmaid rétegeibe alámerülsz. Egy, amit az utolsó augusztusi délutánon látunk.

Kilencvenkétféle kék az idei nyárban.

10. Gyerekkori emlékek

Reggel van, kisimult kölyökkori reggel, a nap puhán süti a sárga linóleumot, amin a wc felé kaffogok sietve, mert jön fölfelé a meleg tej tetejéről a torkomra orvul rácsúszott föl.

*
Pufók nyári délután van, a kertben a nap észrevétlenül veri a vállamat, és tömöm estig az édes málnákat, csorog a hasamon a piros.

*
Dacos és szürke hajnal van, a köd visszanyomja a szemembe a csipáimat, inkább otthon akarnék már lenni, de a hajók egymáshoz nyikorognak a macskaköves hamburgi kikötőben, hogy elállják az utat, és a nyelvem tövén föltör, elönti a szám üregét az öröm, amikor kamaszos semmit sem várva a ruszlis zsömlébe harapok.

9. Egy szerettem

A szerettem két pólus között feszül. Bal szeme sarkától jobb szeme sarkáig végigér egy dráma. Jobb szeme sarkától bal szeme sarkáig groteszk, komédia. Két szeme sarkától szellő és villám vezet ajkaihoz. A hangja lágy, ha szeret, és nevetése éles, ha támadni mered. Hajában varjúcsalád fészkel, feketéjén gellert kap a fény. A szerettem két pólus között feszül, és néha, mivel oly hasonlatos hozzám, megpróbálom a két pólust lágyan egymás felé hajlítani. Olyankor hálás.

8. A hallgatás (egy rossz szokás)

Hol hallgatás van, ott hallgatás van. El. A hallgatásban elhallgatás van. Az újságba kötött könyvekben. A befelé fordított borítójú lemezekben. A szemek elé emelt kesztyűs kezek hátán, az elfelé tekert szervókormányban. A néma villámok, a megvastagított ablaküveg mögött, az elfedett kukucskálónyílások mélyén. A rejteni való szerelemben. A szerelemnek csúfolt rettegésben, a kéjes tenyéren nyújtott hazugságokban. A követelőtől megtagadott válaszban, az ajakbiggyesztésben, a kényszerülő bókban. A hálószobák mélyén eljátszott színházban. Az eltitkolt gyászban és az elfojtott életben. A kimondhatatlan szeretetben.

7. Gyümölcs

Áll a világ köldökén, a paradicsomkertben egy aranyalmafa.

*

Xitomatl. Paradajz. Pomodoro. Pomme d'amour.

6. Lentről

A szélkerekek komótos csavarlapátjai. A fölém hajoló válla. S mind mögött az isten.

5. A magasból

Akkoriban nem létezett az idő. A tér is alig. Ültem a magasban, és néztem az embereket. A születésüket, a sírásukat, a sírukat. Az ötpercnyi mosolyaikat, a torkukból föltörő tobzódásokat, a legyintéseket; az ágaskodó, majd gyáván behúzott farkakat. A mámorok szegélyén függő napjaikat. Megcsodáltam a π-t hosszan számolókat: több napot töltöttek a számokjegyek fölírásával, mint ameddig a végtelen kígyó tart. Együtt nevettem a részegesekkel, a koldusokkal, a mezítlábas álmodozókkal, kigúnyoltam a kétes erejű őröket. Elborzadtam a vérhasjárványok és az ifjúkori demencia terjedése láttán. Meg akartam érinteni a hajuk tövén a nőket. Herceg legyek vagy a sarokról a Feri? Ezt kellett még eldöntenem, és elindulhattam. A vigyorgó démon markába hajítottam a kulcsot, és alázuhantam.

Zuhanás közben megfogadtam, hogy nem fojtom el a kiáltásokat. Acsargó őszinteséggel harapok rá a hazugságokra, és az emberek arcába dörgölöm őket. Van, hogy szándékosan megzavarom magam. Nem számítottam ennyi átverésre és mocsokra. A számításra. Eldobom magamtól a számokat, hiszen tudom, hogy valójában nincs tér, sem idő. Egyedül az istenség számít, akik együtt, a homloklebenyeinkben, a világító bogarak hátán és a tengerekben vagyunk.

Az angyalok az angyalok földjén ébrednek újjá. Akárhová megyek, viselem a számot a karomon. Hátha összefutok az égijeimmel. Ha nem, hát a farzsebemben vannak az ecsetek s a szavak.

4. Valami zöld

Those green grins. The desperately inhaled and then released leaves.

*
Les vers de terres dans un verre vert. Sous du vin blanc, noyés.

*
Zeleni čaj. A zöld csaj. Kis híján fölvettem mint írói álnevet. Hogy zöldell a Z szinesztéziával benőtt kertemben. Nagyanyámtól, anyámtól örökölt szemem színében.

*

Persze most a valóságról kellene írnom. Hogy túl hamar villantom föl a behajtást jelző zöldeket. Hogy nem ravaszkodom. Ravaszkodjon, akinek takargatnivalója van, aki fél. Gyere be. Vagy hamarosan úgyis megint fölvillan a piros.

*
A Zöldszemű tündérálom.

3. Felhők

Felhők! A csodálatos felhők – mily könnyű a dolgom veletek. Nézlek, hogy ott, messze, a fejem felett vonultok, Charles kishúga, a különös idegen vagyok.

2. Mi volt ma rajtam

ujja
tlan
póló
N A
D R
Á G
mezítláb

1. Önarckép

Hány tükörben láttam már magam. Láttam pufóknak, vöröslő homlokkal, sírva, nem fogván föl, hogy az én vagyok. Vízszintesre nyírt frufruval, mosolyogva, mert a pólómon a mackó talpával már föléri az asztalt, és az azt jelenti, hogy elérem a leszállásjelzőt a buszon. Láttam elszontyolodva, kitolt alsó ajakkal unottan, láttam reménykedve, hátha mégis lesz belőlem valami. Láttam a kislányt, aki a kormos tenyere nyomát évekre a fehér falon hagyta, láttam a megdöbbenőt abban a konyhában a hosszú út után, láttam az önteltségébe burkolózó menekültet, a füllentőt, a történetekkel kérkedőt, a könnyeket a nyakán pergetőt. Láttam a némát, a nagyhangút; a kapaszkodót, a szállót. Láttam magam ezer arcokon, ezer tükrökben, mindig magam voltam, és nem adtam meg sohasem teljesen magam.
Látom most is. Tartod ezt a csorba szélű, megviselt tükröt, amibe oly nehezemre esik fölemelt fejjel belenéznem. Igyekszem eltakarni az arcom, a szemem, mert nem veszed le a tekinteted rólam. Te ezt nézed. Ahogy a tükörbe nézek. Ahogy félek, hogy előtörnek az üvegből a napsugarak.

and now something completely different

és akkor most

És akkor most?

(Most mihez kezdesz¿)

józan napjaim (életem szabad)

Józanéletem szabadnapjai.