pont aznap, amikor az easy ridert

Megállítanak a srácok a folyosón, hogy hallotta, ugye, tanárnő, hogy pénteken meghalt Dennis Hopper? pont aznap, amikor az Easy Ridert néztük? Mondom, hogy hát nem, nem hallottam, de tulajdonképpen nem csodálkozom, miért csodálkoznék, ez így szokott lenni. Hogy pont aznap. Az egyik csodálkozik továbbra is, a másik meg bólogat, hogy hát igen.

Aztán meg hazabiciklizem a szembeszélben, és jelnek veszem. Mire hazaérek, már oldalirányú orkán. Magamra veszem azt is.

milyen otthonos

Milyen otthonos tudott lenni a reggel. Folyton föl- és rá kell ébresztenem magam, hogy te vagy. Meg is köszönjük aztán.

néma, cselekvésképtelen

Az alkotóvággyal telített szomorúságot fölváltja ez a néma, cselekvésképtelen. És ez a leggyümölcsözőbb, amit tehetünk.

bőg az easy rider-en

Vagy szólhatnék úgy is, hogy két ízben is bőgtem az Easy Rider-en, de mindannyiszor más jelenetnél. Az lsd-s jelenet a kedvencem, első ízben bőgtem, másodszorra remegő gyomorral mosolyogtam rajta, és amikor túl nagynak ítéltem a veszélyt, kimentem a folyosóra. Nem segített. Végezetül megittam a padon egy sört és közben sütött a nap a sötétzöld falra, meg az angyalokról beszélgettünk.

nem találja a helyét

Kéne írnom a lehajtott sisakrostélyokról és a királynőről, aki nem találja a helyét az udvarában.

veszteglő üveg csónakok

Szikrázik ez a csönd, és én nem akarok meghalni. Szomorú vagyok, nagyon, mintha a tengeren lebegnék egy üveghajón és hetek óta nem látnék színt, csak a kéket, mintha a magam vége, a lábam és a karom is csak az ég és a napfény átkozott visszatükrözése lenne valahol az üvegen, a tenger színén és köztem. Sírok kicsit az üres monitor előtt este, aztán elköszönök a buboréktól, sírok kicsit az Ábránd utca szájánál reggel és beverem a fejem a zökkenő buszon. Nevetve mesélek a zöld kertben, ide-oda pakolom a bögréimet a csatornafödőn, igazán nevetek a történetemen, mert hát mit is mondjak fölöslegesen, a történetem valóban igaz és elfogadható. Fölvettem reggel a nagymamám diós nyakláncát és a vastag ezüst karperecet, hogy síma legyen a nap, és hát mit mondjak, síma is. A Bálintnál találgatok, ha teát tölt, langyosat és gejlt, akkor minden elveszett, ha édes, habzó málnát, akkor holnaptól törlődik minden, ha sárgát és hidegen pezsgőt, akkor várni kell, hogy teljenek a napok. Várni kell. Olyan a fény délután, mint a pohárban elpukkanó buborékok, veszteglő üveg csónakok.

gyerekkorok

Azt írja a gyerek, hogy irigyel engem valahol, hogy egy olyan korban lehettem gyerek, amire szerinte mindenki vágyik. Gyerekek, milyenek ezek a korok?

nem tud

– Hát én meg nem tudlak megvigasztalni – és tényleg le is teszi.

Nem tud. Ki tud? Hát, senki. Nincs mit tenni.

csupa ramaty

[Fáj a fejem.]

Mindennapi viharunkat add meg nékünk ma, és vígy el minket a kísértésből, hogy bármit is tegyünk. Csupa ramaty szót használok rossz sorrendben.

a fogódzóm

A színes templomablakon átszivárgó csönd, szemembe csusszan a napfény és megtántorodom, összeszedem magam, a fák csúcsára nézek, forró a kezem a templomfalon, be akarok menni, de tapogatom, hol a fogódzóm ezen a kapun?

a szemem láttára

Szemréseken kémleltem, ajkak előtt hallgatóztam, fogak között bujkáltam, fülkagylókban járkáltam. Milliárd igaz történet a szemem láttára.

várni a hajnalt

Tejszín, füvek. A puha, szürke hajnal.

mikroszkóp alá a holdat

Mielőtt megállapította volna, hogy hozzá hasonlóan én is mikroszkóp alá vetem minden este a Holdat, megkérdezte, miért vagyok így, ahogy. Amire én azt válaszoltam, hogy mintha bizonyos értelemben kiesett volna tíz év.

daily sokk

I don't believe in time. (speaking – do you think your work-life balance is all right?)

Minden relatív. Lehet, hogy úgy van, lehet, hogy nem. Amit az előbb aláhúztam, nem gondoltam őszintén. (szövegértés – állapítsd meg, hogy a szöveg alapján alátámaszthatók-e a következő állítások)

my sun

My tag is the Sun. The setting, the rising, the half-way hiding. Seven beams.

borzasztóan belefér

Belehajtogattam egy ezrest a Feltámadásba, vettem a kalapom, és elmentem. Olyan szabad voltam – bárkit fölhívhattam. Senki nem jött velem. Az ezresből vettem két tonikot, olyan szabad vagyok, innom sem kell. A Feltámadást olvastam, míg ki nem verte a szemem a piros fény – borzasztóan unalmas. De ez is belefér. Aztán elkezdtem egy novellát, a telefonomba írtam, hatszáz karakterben, bal hüvelykujjal. Mindez arról szól, hogy mennyi minden szabad és van.

a szürke

A szürke különböző árnyalatai a semmi.

nocsak, nocsak

– Nocsak, nocsak! Nocsak, nocsak! – járkál, kidülleszti a mellkasa fölött a hangját, és ezt mondogatja. Kihallottam már a hétfői levegőből is.

Kő kemény. Amikor elfordul, hosszasan matat egy lapért a polcon, nevetek. Nevetek, s írok. Dolgozom, mondom.

nem mondja, nem kérdezhetek

– Nem, nem tudom, miért csinálom.

Nem tudja, miért csinálja. Már megint. Nem tudom, nem emlékszem már – hányadszor? Úristen, mi van, ha tényleg nem tudja? Tudja, csak nem mondja. Érzi, de nem mondja. Úristen, én nem is kérdezhetek.

[Harminchat fokos lázban sírok, mint egy betonfal. Lég sem rezdül.]

a kezét nem, de a hangjában

Besétált, és megköszönte az elköteleződést. A kezét nem tördelte, de a hangjában benne volt. Imádott és félt egyszerre – mindaz alapján, amit általában tapasztalt és mostanság hallott.

a lámpa, az megint nem

Az a lámpa, az meg megint nem működik. Bedugom, fölkapcsolom, semmi. Villant, szikrant egyet, elernyed, semmi. Azon az egy héten működött. Hogy lehet ez? Bedugtam, összeszorítottam a halántékomat, kattintottam és világított napokon keresztül. Most meg megint semmi. Sem előtte, sem utána semmi. Nem értem.

Ebben a lakásban a lámpák villanva kommunikálnak. Hunyorítanak, ha jó a gondolat. Lejjebb veszik, ha nem. Csatlakozási hibás az összes égőkar, kiégnek, vakulnak az izzók. Egyre sötétebb van. Nincs kedvem szerelni. Más tudna szerelni. A szerelem tud szerelni. Volt már olyan.

akkor ki írja meg

Akkor ki írja meg nekem azt a sírig tartó regényt?

lehűlés

Áz a ház,
ráz a láz.

két álmom a hétvégén

Két álmom is volt a hétvégén, közös bennük a terek és az idők zavara, sárgás délután van és besüt az ablakokon minden irányból a nap, sárga a fal. Az egyik álmomban az egyik fiúm van, akibe tavaly beleszerettem, szép, lakkozott bútorok között kergetünk valami eseményt és egymást, csillog a szőke haja körül a fény, aztán izzad a lepedő, ropogós és napszagú az is. A másikban a másik replikázik, pofátlan és éles a hangja meg a tekintete, ezt a szobát most rendezzük be éppen az ikeából, amit utálok, halványkékes rongyszőnyeg van és natúrfenyő bútorok meg kupi, és vele is kergetjük egymást, ez maga az esemény, ennél nem is kell több, elég az nekem, ha az éles tekintete alól replikázik, kilátom én a mosolyt abból, meg szeretem.

fegyvercsempész lett

Akkor dőlt el minden, amikor elolvastam egy könyvben azt a bekezdést, ami elmondja, hogy Arthur Rimbaud, a kölyök Shakespeare idővel fegyvercsempész lett Abesszíniában.

ember alkotta dolgot

„Minden ember alkotta dolgot meg kell tag-elni az erdőben is.”

Múló viszketésed vagyunk, Anyánk, de legalább nevetni tudunk.

csupán elegáns

Aztán rájöttem, hogy csupán elegáns lett. Szép.

[Who likes Cholbon?]

ki-be borul

Aztán délután kiborultam kicsit a padon, azon, hogy miért teljesen normális, miért nincs megborulva, az ég meg csak borongott, morongott.

öltök

Ismeretlen alakot öltök és házfalakra helyezett szimbólumokban fejezem ki magam.

hangya legyen

Hevesen magyarázom neki, hogy igenis Hangya legyen a tag-je, ne Thief.

– Have you ever stolen anything?
– No…
– See?!

[Egyben tartani a személyiséget – ámbár most kezdődik a szétesés.]

az időjárás

– Ajj, Bori, nem tudnál valamit cselekedni az időjárás érdekében?
– Hát, izé, most nem. Sajnálom.

De azért néha ki lehetett ülni ma is. De ez nem jelent többet önmagánál.

álmodni fogsz

Azt mondta neki, hogy két hét múlva álmodni fogsz. Álmodott.

[Évek óta nem emlékszik az álmaira. Tizennégy éves kora óta. Akkor romlott el minden.]

a legjobb fegyver és elnémít

A napszemüveg a legjobb fegyver és elnémít engem. Vakon nem tudok cselekedni.

tudja, milyen

– Nem érdekel, hogy hogy nézek ki.
– Aha, tudom, milyen az.

[…] Ilyen fehér falak, játszik rajtuk a fény. Meg rácsok, fehérek a rácsok is. Fehér a reggel, mint a jég, napos és éles a fény.

likes

likes Vomito Negro.

likes Meat Beat Manifesto.

mondtam

– Látjátok, esni fog. Miért van az, hogy minden vasárnap esik? Nekem minden vasárnap esik.
– Ma nem fog. Figyeld meg, nem fog.
[…]
– És süt a nap.
– Mondtam.
– Igazad volt. Ebben is.

eljövünk

Kérdezi, hogy nektek nincs apukátok és anyukátok? Ő kérdezi. Mondtam neki, hogy ne beszéljünk erről. Foltosra repedezett körülötte a bútoron a festék, foltosra repedezett ő is. Menjünk. Eljövünk.

Kellett volna hozni egy fényképet a gyerekről. Röhögünk.

kilógnak

Nézem Frenket, és megkövültömben majdnem elbőgöm magam, ez az ember boldogtalan. Ez az ember fölöltözött és mozog, ahogy a tagjainak jól áll, ahogy kinézte a tükörből, hogy mi az, ami a tagjainak jól áll. Elénekli a lányoknak, amit úgy gondolja, hogy a lányoknak énekelni kell, fekete az ég, sárga a hold és vörös a vér a fehér combon, egyszerű szavakban énekel, és nem figyel. Nem figyel, kicsúszik a lába alól a ritmus, lemarad a saját viccéről, késik a hév. A pasim, aki szerelmes volt Frenkbe. Kitalálta a szerepét ő is, kitalálta és kilógott a keretekből, kilógott kiáltó hanggal, kilógott energiával, kilógott és esetlen lett mindenütt, de egyben. Egyben van, egyben vannak, vállalható a szerep, el lehet adni. Csak kilógnak a karakterekből.

fölveszem

A megbocsájtást, mint védtelen mézesmadzagot, fölveszem. Vagyis nem. Nyújtsd a két kezed. Némán tördelem addig a sajátom, ácsorgok a végtelen valami fölött.

pedig a szemem

Esők, dalok.

lovakról, Ladákról, apákról

Két napig hallgattam a srácokat. Elmondtak egy csomó novellát lovakról, Ladákról, apákról, egy egész könyvre valót.

a paradicsom kertje vadul

Nézem a Szép Házak valamelyik tavaly nyári számát, nézem benne ezt a remek mediterrán érzésű Bauhaus-házat, és nézem a neveket: Ölbey-Ölbey. Hogy nálunk ez miért nem volt így. Hogy miért mindent külön-külön. Hogy ezt szeretném, egy nevet magam mellett, ami ő vagyok, aki én. Hogy hogyan kéne ezt. Mert nem láttam. Azazhát nagyon keveset láttam, az a kevés, az mi vagyunk, óriási dolgok, de azért egy csomó minden, hát… azok nem. És én azt úgy nem, úgy nem akarom. Hogy külön-külön. Valahogy együttebben a külön-különt is, a kitárt hűtőajtókat, az ordító rádiót, a filmeket, amiket nem szeretünk. A poharakat külön-külön, de ami benne van, hogy az a közös verejtékünkből jön. Csak semmi ne mondd el és nem is mondtam el. Semmi, semmi elhallgatott valóságdarab. Semmi sincs rendben, ha nem beszélünk róla, csak külön-külön. Szemét az. Együtt és külön-külön. Üvegpalota kell, kacsalábon forgó vár kell, a Paradicsom kertje kell. Vadul.

szuper-razor

Éjfél előtt egy perccel: Bocs, hogy nem megyek. Szerintem rémlik neked, mit értek azon, hogy ha nem megy mindenki. Mindenki, csupa nagybetűvel. Rémlik. Mintha a múltból – ilyen öreg lennék, haver?! Mindenki, csupa nagybetűvel, akkor szerintem sejtem, ki az. Adja ég, hogy jól sejtsem, bár fölkavaró az is. Adja ég. Amúgy jó rándulást és szuper-razor. Neked is! Azért ha meggondolod magad, gyere.

a miről is való lemondással

A pontosan miről is való lemondással jár az, ha nem veszem föl a… a… a közeliek erejüket fitogtató bosszantásait? Pontosan a közeliségről.

Hát, ez van.

nem kellett bemutatkozni

Jó volt találkozni Zentével, nem kellett neki külön bemutatkozni vagy ilyesmi, megszagolni közelről, hogy milyen, hanem csak befogadni kellett, mert egészen ismerős szaga és súlya van.

megírjuk majd a programot

Csak nézem, csak nézem a jövőképemet, aztán el kell jönnöm, elég ez.

[Megírjuk majd a programot? Igen, igen, én meg akarom írni a programot! Meg fogjuk írni a programot. Alig csak gondoltam rá. Meg fogjuk írni.]