tanmese, nehéz szívvel

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy folyó. Az egyik partján egy fiú lakott a tanyáján. A másik partján egy falu élt, benne egy lány. A folyón nem épült híd, révész vitte át csónakján az átkelni vágyókat, ebből tartotta el kilenc gyermekét. A lány esténként átkelt a folyón a révész csónakján, hajnalban pedig visszajött, és elment dolgozni a gyárba. Mindig ő ment, mert az éjszakai kiáltások messze hangzanak, de a tanyán és a földeken nem hallotta őket senki emberfia. Egy este nagy baj történt: a lánynak elfogyott a pénze, de mindenképpen át kellett valahogy kelnie a folyón, különben soha nem láthatja viszont a fiút. Ám a révészt hiába kérte, ő ingyen nem vitte át. Elment hát a bankárhoz, hogy kölcsönözzön neki pénzt. A bankár tudta, hogy a lánynak nincs vagyona, így azt mondta neki:
– Add nekem a tested ma délután, akkor adok neked pénzt, és átkelhetsz a folyón a szerelmedhez.
A lány sarkon fordult. Elment a bölcshöz. A bölcs tanácsa nem ért többet egy pénzérme két oldalánál. Eszerint döntött hát a lány: a bankárnak adta a testét, és a pénzen kifizette a révészt, aki átvitte a folyón. A túlparton már várta a fiú, de a lenyugvó nap fényében meglátta a másik ölelését a lányon. A szavakat nem hallgatta meg, lökte is vissza őt a csónakba, vissza a másik partra. Soha többet nem akarta látni.

Kinek a legnehezebb a szíve az elkövetkező éjszakán? Kiét vinnéd magaddal?

bog és majdnem bőg

Olyan fárasztó volt: összebogozódott az útvonalam meg a hátam, és mostanra már a kedvem is. Ebben az évben először inkább strandon akartam heverni. De ez egy város. Muszáj folyton keverni. A szálakat. Jó hosszúak.

mondjátok meg neki, hogy itt várom kitárt karokkal

A Holdpark epilógusa: érzelmes, egyszerű, nyálas és esetlen, mint egy túlcsordulása miatt ügyetlen blogbejegyzés, amiben minden benne van, mert amit nem ír le, azt is ismerjük, hiszen velünk is pont ugyanez történik mindig, a mi sztorinkat írja ő is, és a szív gyönyörűsége, hogy ki merte így adni. Kitette a svédasztal közepére a cafatos, fáradttá nyiszált szívét, mert egyben van mégis, és benne van az élet. És ha ez a könyv az életem egyik dimenziója, akkor itt valami nagyon jó.

a felkészülési idő lejárt

Kinőtt a negyedik bölcsességfogam.

designed and directed by

Azt a pillanatot, amikor a Red Right Hand gongütése felkapja a rét lélegzetét… gyöngyörűen megkomponálták.

vacation

Kedves …m! Pár hetes nyári táborban veszek részt. Az idő remek, a kaja jó, és rengeteg a program: nyelvek (haladó francia, kezdő angol), sport (úszás, bicikli), művészeti foglalkozások (fényképezés, írogatás), meditáció (rakparthosszi gondolkodás), ma este pedig szabadtéri kiülős koncert vár. Egyelőre csak én jöttem el, de majd azért szerzek barátokat. Sok puszi. Ui.: és nagyon szép város ez a Budapest!

Uui: szereztem.

fáradt? igyon egy kávét!

Miért nehéz eldönteni, hogy ha fáradt vagyok, inni fogok egy kávét, ha pedig már nem vagyok fáradt, akkor az azért van, mert épp az előbb ittam egyet? Én arra számítottam, hogy 14 év fölött már könnyű átlátni ezeket a logikai lépéseket, de úgy látszik, ez korántsincs így.

Sok sötét folyosó tekereg még feltáratlanul az emberi agyban. És nem hiszem, hogy könnyű lenne őket bevilágítani. Ha egyáltalán…

abbahagy

Nem kell tovább csinálni, ha többé nem több önmaga karikatúrájánál. Ha már a pénz, amit adnak érte, elhajigált kupakkupacnak tűnik, és a szabályok csak egy nyűgös sapka.

a napfény íze

. . . elsimítja a ráncos tegnapot, bearanyozza a bőrt és a holnapot.

luxus celluxos

Hevert itt egy zacskó selyemcukor. Minden szem papírja triplán le volt celluxozva, egyet vagy kettőt kivéve. Hiába próbáltam nyitogatni szép szóval vagy körömmel, nem ment. Hát most kidobtam az egészet, mintegy mellékesen. (Minek a mellékeként? No, mindegy.)

új

Én dicsekedni nem szoktam az új ruháimmal, de tegnap vettem egy cipellőt a pénzemen a boltban, amit fekete tőzegből gyúrtak, még nem foszlott szét benne minden levél és virágszirom, és a meztelen lábamon egyengették formára, úgy ám.

virtual dream reality

Néha elvesztem a hitem a dolgok szilárd valóságában:

Van egy tárgy, amivel a kutyák gazdái nagyon messzire tudják dobni a teniszlabdát. Egy piros, műanyag, hosszúnyelű marok. Bizonyára több is van.

Abban a pillanatban, amikor felhívtam a kis komisz tanítványom apját, hogy menjek-e ma órázni, érkezett egy sms a kis komisztól, hogy tetszem-e menni, és amikor elküldtem, hogy igen, négy órára, a papája már hívott is vissza. Egy percig tartott összesen.

Ha Patrick Bateman életre kel a regényben, kinyit egy ajtót és Terbivel kézenfogva átsétál az álmomba, akkor hol vagyok én? Egyszer régen a Mester és Margarita is kísértetiesen hasonlított az életre, és akkor sem derült ki pontosan, hogy ki írja a regényt, az író vagy az olvasó vagy én?

a jéghegy gyomra

És mi van, ha a sokminden, amit gondolhatunk, kimondhatunk, csinálhatunk, amit szabad, az még mindig csak a jéghegy csúcsa? Hogy a mesterek is tapogatóznak csak, és a kezük nyomán elolvad és elpárolog? Hogy még ennél is sokkal többet kellene szabadni?

(A villamoson megpróbáltam összehasonlítani az Ádámcsutka és a Holdpark idősödő író és fiatal rajongó lány tavaszi zefírjeit, és arról jutott ez eszembe. Hogy lehet, hogy még mindig semmi.)

fotótéma

Egy szürke délelőttön Keresztes Tamás egy fehér galléros, vörös lófarkas lányt fűzött a Moszkván egy kék esernyő alatt, a többiek meg vették.

ügyetlen

Ma többször is kikezdett a biciklim a sorssal. Egyszer majdnem ledőlt egy padkáról. Egyszer megmondták nekem, hogy mit ír a KRESZ a jobbról jövőről, és hogy ebbe a jobbról lassító és megálló is beletartozik. Egyszer meglátták a rendőrök, hogy forgalommal szembe hajt. Egyszer egyszerre csalinkázott mindkét kereke. Egyszer nem akart felmászni a lépcsőn, pedig toltam, és csak két fok volt. És legalább kétszer fordultam hajtűt miatta, mert a térképet sem ismeri.

Remélem, holnapra összeszedi magát.

a női zuhanyzó rése

Reggel az usziban, mikor már rákentem az illattalan krémet a tengeri kristállyal meglágyított klórra, a zuhi ajtaja felé slattyogtomban megláttam, hogy egy cingár kis kormos lóg a kilincsen, kémlel befelé. Kitártam neki az ajtót, jó nehéz az, és már el is szaladt mellettem, súrolta a lábam, Nem nézek oda!, rohant fel a lépcsőn. Pedig csak én voltam ott, ruhában, a szemérmetes és csúnya asszonyságok már rég lent rúzsozták ciklámenre csücsöri ajkukat.

az oroszlán lábkörménél

Már hazafelé gurultam az óramutatókat felszabadító nyári éjszakában, elhagytam a mindenkit begyűjtő katlant, a fényes árkádokat, körbecsalinkáztam a kis szigeteket, és elértem a Duna-partra, már hallottam a hegedű hangját, mint szokásosan, és ekkor a kormányom hurokba hajolt, és meg kellett állnom: előadás lesz, hegedűre és szőke tenorra, és én leszek a hallgatóság, ezt nyekeregte a váz. Megálltam hát, és megkérdeztem, tényleg így lesz-e. A hegedűs nevetett: hölgyem, épp egy török népdalgyűjteményt silabizálunk ezzel a fiatalemberrel. Ért ön a zenéhez? Segítsen nekünk! – Értek, hogyne, tanultam zenét én is, mutassák csak azt a kottát. Hámból kirúgott hangjegyek ezek: egyszerre viselnek keresztet és bét, az ütemvonalak csak lassítandó vannak, különben kiáradna az egész dallam egy hangos nagy tóba, és beleveszne minden janicsár. – Játssza el ezt! Ez igazán illő ebbe a lágy éjszakába. Félszegen hallgatjuk, az aranyfényes fekete Dunát merjük csak nézni közben. Aztán eljátszom én is a Tavaszi szelet, és az jár az eszemben, mit szólnának, ha elárulnám, hogy szeretem a fűrészes zenét. A Zeichnungen des Patienten O. T.-re jobban illene ez a nyenyergő Tavaszi Szél, de hát életemben másodszor játszom, másodszor hegedülök. A szőke Barna, és csak mosolyog, a cipője barátságos, de nem juthat szóhoz a hegedűs miatt, aki egyre bosszant, mígnem megfenyegetem, hogy ha legközelebb is ilyen lesz, a nyaka köré tekerem a vonó szőreit. – Maga nem fog visszajönni, tudom. Van otthon egy naplóm, abban hat női név van. Megkérdezem most a magáét is, és felírom hetediknek. A másik hat soha nem jött vissza. – Majd meglátja azt maga! – integetek, nevet a talpam alatt a pedál, a túlpartról visszanézek, de nem hallatszik, nem látszik belőlük semmi.

A következő éjszaka ugyanilyen lágy, homályos a Hold a grafitszürke égen, nem maradhatok itthon, mennem kell. Hazafelé újra a Lánchídon megyek, lassítok a lábánál. Eljátszik egy romantikus filmzenei dallamot, hátha belecsavarodik a közeli turistacsoport fülébe, aztán biccent jókedvűen. Üzletet kötünk: ha járok még erre, eljátsza nekem a Csitárit, viszont ha nem, én tartozom neki, és el kell éneklem, ha épp erre jár, a szőke Barnával, duóban. Zsebünkben ezzel a lehetetlen egyeszséggel jóéjt kívánunk egymásnak; mi mindig magázódni fogunk. Ő István, én hölgyem.

de szép is egy kocsma

Tegnap elmentem sörözni. Hónapok óta nem volt ilyen, hogy sörözni vágyjak, decens zenei program nélkül, de a tegnapi egész napos nap nagyon hosszú volt, és a végén nem vágytam másra, mint a korsó fülére a kezemben, a hangra, ahogy megcsikordul a poros kő, mikor a korsót magam mellé teszem, hogy kuporoghassak a lépcsőn és úgy bámuljam a fiúkat, hogy megnyugtasson a tudat, hogy ha akarnám, hallgathatnám a koncertet közelről is, netán táncolhatnék is rá, meg vágytam egy baráti félmosolyra is, és azt is kaptam, bár azt mondta félig meg komolyan, hogy el vagyok szállva, és csak bámulom itt a fiúkat, és ez így is volt. És mindennek nem lett semmilyen eredménye, úgyhogy indulhatok nyugodtan a rakpartra kitalálni, hogy legyen ezután.

És arról is szól mindez, hogy amióta következetesen (khm) megválogatom (khm) a barátaimat, igazi kiállítássá tud válni az idegen arcok és az éjszakai falevelek sörbe mártott kontúrja.

azon a napon, amikor azt gondolja, hogy nem hisz már

a szimbólumokban, legalábbis a másvalaki által számontartottakban, meglát az ablakpárkányon egy virágszirmot, ami régen azt a gondolatot erősítette benne, hogy… úgyhogy most elgondolkodik, miben is hisz már, és holnap délutánra, amikor a fényes rakparton sétál/teker/andalog, kitalálja.

igen, asszonyom, várok

Felhívtam azt a telefonszámot, ami ahhoz kell, hogy gyökeresen megváltozzon az életem, de a kedves női hang azt mondta, hogy még nincs semmi, de ne aggódjak.

(Volt oviban az a kötelezőenelőírtválaszos-egymástszivatós, hogy "Éhes vagy?" "Igen." "Egyél csirkét!" "Igen." Azért az ennél sokkal szarabb volt. Ki is kupált.)

a hard day's night's evening

Ma az volt, kedves Naplóm, hogy elfáradtam a saját órámon, ami azért fura, vagyis nem, pont hogy magától értetődő, mert az ilyen középfokú előtti órák fel szoktak dobni, ha egy kicsit is bírom a tanyítványt, de ezt nem bírom sajnos, kedves Naplóm, ennek annyira hülye viccei vannak, hogy például: – Ça va? – Non, és ezektől annyira zavarba jövök, hogy legjobb, ha laposan tartom az arcom, laposan, mint a fal, de ettől a vérkeringésem lelassul, és kevesebb vér jut az agyba, mintha már nem is az enyém lenne.
Egy másik tyanítvány meg, aki rámdudált a minap a körúton, én meg aszittem, a fekete nadrágkosztümös szőke jogosan veszi magára, de nem, mert nekem szólt, csak én már megint a fogorvosnőn meg az első idegen alkatrészemen gondolkodtam, ez a másik azzal az örömhírrel dobott meg, hogy nő a tökünk, és én ehhez sem tudtam szólni semmit, csak tátva maradt a szám, és olyan lehettem egy pillanatig, mint egy tölcsér az ismert és az allegorikus világ között, de szerencsére csak egy pillanatig tartott ez, mert megmagyarázta azonnal, hogy a barátnőjével ültettek tököt, nem pedig a cég másik két Zolijával merészkedik ekkorát bátorkodni.

de izgi

Ébredéskor kaptam egy ismeretlen számról egy sms-t, amit abban a percben küldtek, amikor kikapcsoltam a telefont, és csak annyi volt benne, hogy: Ho.

Hoppá! Vajon holnap akart találkozni velem? Mert az már ma van. Vagy csak megkérdezni, hogy hogy vagyok? Vagy talán arról kezdett volna írni, hogy ahol ő van, ott havazik? Netán horgászik a hold alatt? Milyen rejtelmes! Talán felhívom, és megkérdezem. Hohohohóó!

ami a filmben van, az van lent is

A Nikitát nézze meg a Réka, az Ensemble… négy főszereplője meg én vagyok meg a nagymamám, ő a negyedik, én meg a többi háromból gyúrva, például rövid lett a hajam, és a hűtő előtt, ha ideges vagyok, ocsmány szavakkal kiabálok, meg háromszögsajtot is főzök a levesbe, ha kell, egyébként meg nem is olyan pokróc, csak kintről.

szabad tűztudomány

Van az anarchista tantóbá', aki tüzet rakott az osztályteremben, hogy a gyerekek láthassák, hogy lángol, hogy forgatja a levegőt, hogy ég a kutyaszőr és az ember körme. És csak ezután ittak kálilúggal sósavat.

ok, köszi

Jé, van gondviselés.

Lehetne, hogy akkor ez így marad?

a blézer

Mindenki megdicsért benne (vagy furcsálkodott, de ezen felülemelkedem, végülis aki szerint ezt a rengeteg pénzt már el se bírom költeni… legalábbis [ide egy csomó szó befér]), úgyhogy úgy döntöttem, a jövő héttől kiskosztümben járok. Frizura marad, persze.

phob

Milyen érdekes, hogy amikor antiszoc napot tartok, engem sem keres senki.

Jobb is lesz várni a holnapot.

izzy-sapka affaire

Ok, ha ők megismerik ennyi év után az azóta centis arany biztosítótűvel feldíszített Izzy-sapkám, amit ma már csak esőben hordok, szóval elég sokat, hiszen egész tavasszal esik, akkor én meg emlékszem a filmre, amiben a pár a tetőn lakott, volt valami növényük is, ami kiszáradt, sőt, még arra is, hogy ez egy sörrel öntözött marijuana-tő volt. Ez a film az Itt van Eldorádó, és emlékszem a címre, mert amikor megnéztük körülbelül '96-ban, megláttuk aznap egy hirdetőoszlopon a plakátot, és akkor harmadikunk felkiáltott, hogy nézzétek, ott van itt van!

Azt pedig mindenki szereti, amiben nézik a névjegyet, és azon vitatkoznak, hogy elefántcsont vagy tojáshéj-e rajta a bézs…

szögletes látásmód

Megkérdeztem a mamámat, mit szól a fényképes blogomhoz. Az intonációból, amit az "Elég különleges a látásmódod, kislányom" kimondásához használt, arra következtetek, hogy egyáltalán nem érti, miért nem darvakat és barokkos reliefeket fényképezek daruk meg összegrafittizett házsarkok helyett.

Néha arra gondolok, én sem értem, bár egyszer már le tudtam vezetni genetikailag.

úgy szakad az eső

Az alföldi esők! Csak állsz a mezőn júliusban, és szakad rád a langyos víz, és aztán vége, és… mosolyog. És? Csurom vizes vagy, ennyi. Mosolyogsz, mert langyos a víz, és már megint kék az ég. Kiszáradt gallycsomó a haja, a szeme szikkadt zöld, bőrén a vízcseppek héján összegyűlt homokból vannak a szeplői. Izzadtságszagú, de mégis jó, mert a mirigyeiben a nap erejét hozza, dél óta jön Pécsről, stoppal. Miénk vele az utolsó szakasz. Veri az eső az ablakot meg a földeket, szétterülő pocsolya a szélvédőnk pár percen keresztül. Aztán eláll, és már megint kék az ég. A sztrádafeljáró előtt kiugrik, itt már otthon van, Félegyházára beviszik a földijei, menjünk csak tovább, de azért majd térjünk vissza gyakran az Alföldre. Ázzunk szét az esőben, és tapicskoljunk bokáig a langyos pocsolyákban a napon.

nem kötelező kötődni

Elvágni a kötekedő köteleket, úgysem vezetnek oda, ahova szeretném.

(Milyen nehéz szétválogatni a baráti tanácsokat, miszerint jót akarnak-e és szeretetből, vagy csak saját maguknak készített rendszerek igazságát hirdetik, emiatt vagy amiatt!)