helyzetünk

Esik az eső, Patti Smith szól (zeng, reked, gong, dong), én meg az anyagi helyzetünkön bőgök, pedig nincs is kifejezett anyagi helyzetünk.

kezdet

– Szia! Te talán tudnál segíteni, mert tudod, én kitaláltam azt, hogy kéne olyan, tudod, mert az tetszene szerintem másnak is, és akkor lehetne csinálni, de nem tudom, hogy hogyan is kéne, meg minden, meg nem is ismerlek, szóval nem is tudom, mit szólnál hozzá, ha…
– Én már gondoltam erre. Tessék, itt van, próbáld meg!
– …Csodálatos!

kivenném

Kivenném én is az egy éves semmittevésemet, a csupáncsak legyél jelenemet, ha megtehetném, ha nem fogyna el, ha nem szakadna szét, ha nem rogyna össze, ha nem maradnának nélkülem, ki kellett volna venni azt tizenpár éve, vagy az érettségi után, vagy a ki tudja, mikor, amikor még nem fogyott el, nem szakadt szét, nem rogyott össze, nem maradtak volna nélkülem. Hát most várhatok harmincsok évet, amikor már más gondoskodik róla, hogy ne fogyjon el, hogy ne szakadjon szét, hogy ne rogyjon össze, hogy ne maradjak nélkülük.

nem az én fám

Nagy fa felé lendítem a fejszém, segíts Uram, hogy ne csússzon meg a kérgen: nem rólam van szó, nem az én fám és nem enyém a fejsze, az enyém csak ez az első lendület.

a mai napot nem

A mai nap volt, jó volt, a mai napot leírni nem lehet, pedig csupa-csupa ez és az, dolog volt.

(posztok, amik nem)

Sokszor darálok a fejemben ritmusos mondatokat délután-hosszan, míg járok-kelek, hogy aztán soha ne írjam meg őket. Európa Kiadó-idézetem minden helyzetre esik, kicsit csavarok rajtuk, ki- és befordítom egy-két szavukat, frappánskodom két villamosmegálló között. Vagy lehetnék csajszi-csivitelő itt, hogy ma vettem narancs fürdőbugyit, és narancsban és kékben fogok fürdeni idén nyáron, úgy döntöttem, s talán a narancshoz veszek egy zöldet is, teljen reggae-színekben a nyár, fogadkozhatnék is, hogy idén nyáron mi lesz, hogy csak Capleton-t hallgatok majd és Elephant Man-t, lehetne egy csomó fogadkozós poszt itt arról, ami lesz, megfogadom, följegyzem, hogy el ne felejtsem, meg szóvicceket is körmölhetnék föl sárga és egyéb színes tintákkal, mert darálok olyanokat is, egy grafomon gramofán trombitál bennem olyankor, amikor az utcán megyek két cél között, a léptem ritmusára rázom a szavaim.

a kis nagyhercegnő

Fogtam a kezemben hétfőn Lénácskát, nagyhercegnői nevén Léna Zsófiát, és harminckét napjának minden vakmerő ön- és világbizodalma továbbra is érezhető a tenyeremen, hála istennek.

luxus

Megváltom a jegyem a villamosra, csak hagy olvassak nyugodtan, hát idáig jutottam.

fejjel lefelé

És úgy aludt, hogy hason feküdt, de a karját fölhúzta, a könyöke kifordult, hegyesen kiállt kétoldalt, a feje meg egészen hátratekeredett, a plafont nézte alvás közben, és akkor még a lába, a lába kalimpált az égnek, szinte a feje fölött volt a lába, lehet, hogy azt nézte igazából, szóval olyan volt az egész, mintha a lengőhintát álmodta volna fejjel lefelé.

tűzoltósági fesztivál Gyulán

Voltunk a tűzoltósági fesztiválon Gyulán, olyat láttunk, amilyet ritkán, végigjegyzeteltem a hétvégét a telefonomba, de összefogalmazni, ccö, azt nincs kedvem, s más nem fogja. Címszavaim vannak: tizenhét ország tizenhétszer tizenhét városának negyedenként tizenhét tűzoltója jött el, tizenhét éves régi autókon tülköltek, tizenhétszáz mazsorettlány táncolt kétszer tizenhét hófehér csizmácskákban, pörgették a pálcát a fejük fölött, a hónuk alatt, a karmester a karmesteri pálcát pördítette meg tizenhétszer másodpercenként a nagy vezényletben, s úgy mulatott a nép, barátom, úgy mulatott! te olyat még nem láttál, rosszabb volt ez, barátom, mint egy lagzi, ugráltak ezek az asztalokon, meg voltak kergülve ezek a diszkóra, a lányokra, valahányszor fölemeltem járás közben a fejem, ezek is odahördültek, egy meg is csippentette a derekam orvul, ezek nem csak nappal, éjjel is viselték az egyenruháikat, hogy messziről megtalálják egymást a cimborák, vedelték a sört a cupákok mellé, tornyot raktak a jägeres üvegecskékből, tekergőztek, hangoskodtak, füsttől, zsírtól, lószartól szaglott ott minden, verték a dobokat, nyűtték a rezeket, ameddig csak lehet, még a medence mellett is fölálltak, barátom, eljátszani egy-egy indulót, a belgák a magyaroknak, a magyarok a lengyeleknek tettek keresztbe pajkosan, ahol tudtak, nem haragudott persze senki egymásra, ott voltak jó sokan ezek a marcona szemű férfiak, peckesen lépdeltek, minden nemzet a maga módján menetel, ein- -ein- -ein-zwei-ein, emelik a térdüket, lendítik a karjukat minden lépés mentén ezek, a hasuk előtt azok, nincs az arcukon a borzadály, amikor meglátják a lángoló konyhákban bennrekedteket, most ez nincs, ki oltja el a tüzeket Európában, ez is fölmerül, ha ezek most mind lemerültek itt ebbe a férfiasan komolyan vett idilli katyvaszba, barátom, képzeld, hát valaki meg is föstette ezeket a hétköznapi hősöket munka közben, ilyen címeket adott, hogy Tisztítótűz meg Apokalipszis az idejét múlt realizmusnak, hát nem tudom, én aggódtam kicsit a tüzek miatt a hétvégén, de jól mulattam, olyat láttam, barátom, olyat! megjegyeztem, de többet nem akarok ilyet látni.

meg akarom fogni a betűd

Huszonegyedik század. Billentyűkön át barátkozunk és ha nem, azt is. Némán, csukott szájjal beszélünk, dumálunk, röhögünk, vitázunk, sírunk, nevetünk. Használom, de nem tudok mit kezdeni vele.

[Írni kéne, lassan rendesen, papírra. Az is több, mint ez. Leéghet egy könyvtár a Bizonyos utcában vagy máshol. Egy könyvtár, két könyvtár, s történetesen marad még példány máshol. Ha leég egy szerver Amerikában, az nekem itt fáj, az nem ugyanaz. Meg körömhegynyi hordozók veszhetnek el az utcán. Egy kóbor kutya lenyeli a Dosztojevszkij-összest.]

a fekete szigetelő ragtapaszok

Letépték a jegykezelő automatákat a metró tranzitfolyosóján a Deák tér alatt: hevesen cibálták le őket, megmarkolták, rángatták, és az automaták koppantak a földön. A fém oszlopokat bekötözték fekete szigetelőszalaggal jó vastagon, körbe. Ez télen történt. A szigetelőszalagok azóta is fönn vannak, pedig már biztos begyógyultak a sebek, mostmár félő, hogy egészen be is pállottak.

a különbség

– …belezúgtam, a másikba pedig beleszerettem.
– Mi a különbség?
– A belezúgás, az vidám, de a beleszeretés, az olyan, hogy amikor arra gondolsz, hogy esetleg nem lesz belőle semmi, akkor megcsikordul a szíved.

a fagylaltoslány elsiet, de nemsoká itt lesz újra

… / vanília / eper / málna / rögtön jövök / pisztácia / csoki / …

rosszul

Egy ilyen szúrós matracon aludtam, mit aludtam, lebegtem, próbáltam lebegni fölötte, hogy ne szúrjon, feszültek az izmaim, biztos sírtam is, aztán most meg hányingerem van. Az ágy alá be se néztem; láttam már olyat.

[Nem akarok mérlegen lenni. Leugrom; vagy oldódjon föl a mérleg a semmiben.]

május huszonegyedike, jegyforduló

Színes szalagokat fektettek le a merőleges utcában, azokon a lazacrózsaszín szalagokon kell lecsorogni a Dunához biciklivel. Amikor délután rámegyek, még friss, ammónia-szagú az út, nézem, szikrázik-e rózsaszínen a kerekem, de nem, nem kapok föl, szórok szét szikrát. Délutánra megfakul, megfakulok én is, szeretném magamra tekerni inkább azt a széles nagy szalagot, az lenne rajtam, semmi más, a szikrás változat persze, és úgy olvasnám az időben erre-arra a szerelmi életeket, ide-oda ugrálnak ezek az időben, amíg meg nem szokom a lapozási irányt. Később megtanulom, hogy a dátumot nézzem, automatikusan kiszámoljam az elmúlt napokat és éveket, fejlődhetett-e a csontozat azalatt, vagy legalább az arcszőr, vagy irányt változtathatott már a (vala)hova tartás.

A rózsaszín szalag mellé két fát is ültettek az utcámba, valami elvetemült hitetlenek azt képzelik, ebből a két fából jövő lesz majd, láthatom, ha visszajövök majd, miután elköltöztem. Két óriási fa, no persze. Holnap be kell menni az iskolába, és elhitetni, hogy jövő lesz, már jövőre is. Mintha nem lenne kedvem. Léggombóc van a gyomromban, mitől van az? Működött az utcán ma is, persze, hogy meglátok valakit váratlanul, mindig van olyan, amikor kezdenék elkámpicsorodni. Itthon persze nincs ilyen, kivéve, hogy nyár van, nyitva az ablak, és ott be lehet szólni meg koppantani hozzám.

egy kötél ellibben

A lakás elkezdte lebontani magát körülöttem: ma (meg) leszakadt a fregoli. Elkorhadtak a régi kötelek, és én elvágtam a maradék újat, ami tartotta. Lesz majd egy szárítóm a napon, az ablak előtt (nagy esemény: anyám újságolja, hogy besüt hozzám, így nyár elején, minden kora délután a nap. S tényleg. A konyhába is, ha kitárom az ajtót, szemből kap gellert a másodikon, valami bejárati ajtó rácsai közül tör ki és nyal be).

Norvég barátom igen megcsodálta az elmés szerkezetet, amikor itt járt: hogy a kötelek, meg a csigák, az ember szolgálatára, s hogy mind a plafonon…! Nagyon könnyű egyébként, a karomra libben, meg sem ijedek.

szedi a cókmókját és átdobja a kerítés fogai között

A síkok egymásoni átzuhanása folytatódik (ti. a fizika megfejtetlen törvénye, hogy a dolgok nem esnek át a részecskék közén, s lám, mintha mégis, az idők jelei egymásba szövődnek ma és tegnap), receg a cipőnk talpa a fölkapart út bitumenrétegén, bitumen a lazúr most a kövön, arra ragasztják majd a többi köveket, a következő réteg köveit holnap talán, vagy holnapután, valahogy nincs nap, nincs naptár ebben a hőmérsékletben, nem is lehet mérni a hőmérsékletet, ami most van, csak a múlttal, a meglévő fokok bizonyos számú másik fokokat vonzanak, harminc fokban egy padkán ülsz éjjel, két fokban majd a bordásfal tetején, vagy hogy lesz ez, nem értem, nem tudom most, szóval olyan az egész tér a zöld kerítéssel, az óriás fákkal a bérházak fölött, mint Cádiz, volt ez a tér Cádizban, csak az egész máshogy végződött, én ma nem akarok Cádizt, hisz holnap a százötvenhetesen ébredek, elsuhanok az Ábránd utca mellett, remélem, holnap örülök majd a nem-Cádiznak, meg a kocsmák, ahol nem adnak már inni tizenegy után, az sem baj, Hajnóczy jár valahogy megint a fejemben, pedig nem kéne, csak egy érzés, meg aztán elcsörög a kettes villamos a körúton délre, szaga van ennek a megállónak, tudjátok, az émelyítő szappanszagú megállóban állunk, és aztán egyszercsak ott áll a kettes, hazahoz, és valójában olyan, mint éveken át a körúti otthonom, a négyeshatos, fölugrálok a lépcsőn, lógadzkodhatom a középső kapaszkodórúdon a plafonon, igazán otthonos ez és régi, és nem is tudom, mit gondoljak, mit keressek a postaládában, hisz nincsen benne semmi, föl akarok ébredni holnap, visszaálmodni valahogy magam a mába, legyen megint talajom, azt szeretném, s hogy festhessek ki valamit nyáron, még azt. Lehet, hogy a kis időre életre keltett másik személyiségem most szedi össze a cókmókját, el fog köszönni reggel, azért van ez az egész furcsa zavar, s holnapra vége.

a nő néz

Ott ül az impozáns óriásnő az ablak előtt. Elmegyek előtte, nem tudom, ki ő. Nem nézek rá, rámnéz. Aztán valaki megmorogja, hogy itt van. Olyan nagy, és olyan kapitányos. Mostmár megnézem magamnak. Elmegyek előtte, tudom, ki ő, rápillantok, ő néz. Nincs ott más. Kimegyek. Üldögélek kint kicsit. Visszajövök. Mély hangon köszönök neki, mert néz. Nézem én is, pajzs a tekintetem, az övé kard. Ismerem én ezt. Ó, láttam már százszor, ugyanilyen szúró. De nem, nem ennyire fakó, nem ilyen hidegvízkék. Hogy nézhetnek ezek egymásra ketten? Csak elképzelni tudom. Semmi jó nem sül ki abból, és tudom, ki fordítja el a fejét hamarabb.

aztán azután

A mai napra különféle idősíkok rakódtak, nem is bírom körvonalazni ezt a spirált, mindegy, az a lényeg, hogy én voltam középen, és inkább jó volt, mint rossz, vagyis lebegés a semmiben, és valamiért azt gondolom, hogy holnap meglátjuk, legalábbis semmit nem tudok mondani a holnapra vonatkozó előérzeteimről sem, nincsenek is előérzeteim a holnapra vonatkozólag, lesz holnap, aztán holnapután, aztán azután, oszt annyi.

[jövőre; imprinting; maga punk; folyamatos Dart Veder-hang; ez az a közeg; Borz, a pornószínész; megint ez a rózsa színű kabát; a táskáink egyformák, s benne a dossziéink; mindig a Zoli meg a Szandi; megtanítsuk r-et írni, folytassa ezt a két sort, na; az úgy kinéző csávó, ahogy, de nem ő, csak ferde; maga egy tanyán; gekkó; jégkrém; köszi, változz, szeress, süt a nap]

nyáron talán

Nyáron talán festegetni kéne, régi bútort, biciklivázat, selymet, lyukas garast.

(múlt heti, de igazság)

– És a hús, amit megeszel, amit eltemetünk, ami a föld fölött és a föld alatt…
– Nem vagy te egy kicsit perverz?
– Nem, hát ez az igazság.
– …

zöld kakas

– Voltam ott is meg itt is, és ez jobban tetszett.
– Értem. Mert az nagyobb és világoszöld, igaz, ez meg kicsi és sötétzöld. Ugye?

ki szabadott színezni

Szóval az volt, hogy törökülésben ültem a padon megint, mint régen is mindig, és elmeséltem, hogy hogy lettem tanár, és az ofő emlékezett, hogy régen hangosan hangoztattam minden égtájéknak, hogy na tanár, na az nem, soha, valamint ki van festve a plafon jópár kazettája temperával, és az osztályunk fala narancssárga, rozé és bordó csíkos, a lépcsők zöldek és pirosak, meg a padod lent szintén, szóval örülök, hogy a gyerekeknek, akik éppen oda járnak, jó ott.

Meg mindenki elmondta, hogy mit és hol, és senki nem lepődött meg senkin, senki nem lett meglepő. Még én sem. Meglepő.

mennyi a menetidő?

Nem is emlékszem, mennyi volt. Minden reggel ugyanúgy ácsorogni a füstös-büdös Osztyapenkónál, minden reggel mi ugyanott. Szerencsére a reggelek megkönyörültek, és változtak, néha tűzött a nap, néha fűtött a fagy vagy szúrt a szél. Öt éven át, a végéből már leharaptunk egy kicsit, az már más volt, szinte a Ráckertből mentünk mindig akkor már.

Most megint kimegyek, megnézem fölnőtt szemmel, megnézem a helyem az ablak melletti padsor utolsó padjában, firkálok valamit az ott ülő kicsinek, hátha örül neki, ha egyáltalán rájön, hogy az nem is az övé. Aztán eljövök, valamit megtanítok belőle majd.

magvak talán

Elindultunk valamikor a kora estében, úgy hét óra tájékán, hogy jó korán megérkezzünk, s élvezhessük a langymeleg suhanást, majd a társaságot és a finom étkeket, de unos untalan késleltetve voltunk. Megkétszereződtek a távok, lelassult a villamosban az idő, szétesett a pedál, ami hajt.

Valamiféle rossz jelnek véltük mindezt, s vártuk, mi történik majd. De nem történt semmi, legalábbis semmi, amit most látnánk, s úgy beszélhetnénk róla, mint múltról. Történések magvai csírázásnak indultak talán, de ezt ember meg nem mondhatja bizton.

a baziliszkusz

Az ő baziliszkusza barna, két sárga csíkkal az oldalán, és én inkább nem sütöm el a viccet, miszerint úgy képzelem, olyan lehet, mint egy, jaj, kin is van olyan, mindegy, mint egy szebb Tisza-cipő, nem mondok semmit, mert olyan szépen mesél a föld alatt és a szoba közepén vedlő, különféle lelkivilágú kitinharcosokról, hogy én azt félbe nem szakítom, hagy meséljen.

voltunk múzeumban, én vittem el őket

I. A múzeumi dolgozók meglepnek a szerepemben:
– És ön a pedagógus? Akkor önnek természetesen ingyen van.
vagy:
– Tessék, adok sok matricát, tegye el a tanárnéni, aztán majd szétosztja.

II. Élményt nyújtok:
Egy óra alatt háromszor megnézték az egészet. A Joy Division és a Blixa Bargeld portrék egymás mellett voltak, megálltam ott elérzékenyülni kicsit, de senkit nem érdekelt.

– Jobb ez, mintha nyávognánk, hogy menjünk már haza, ugye, maga is így gondolja, tanárnő? Négyszáz forintot megért.

Valamint CsG halál komolyan elgondolkodott, hogy betöri a vitrint, felkapja a híján híja Depeche Mode korongot, és kiugrik vele az ablakon.

a bögre

Gondolkoztam, hogy meg kéne írni a Kristófot is, ahogy nagy komolyan csücsörítve mondja a Ça va-kat, meg hogy hány hal van az akváriumban és hány érem az íróasztala fölött, fogalmazgattam magamban a pufók arcáról néhány semmilyen mondatot a konyhai eszközök vizsgálata és szószedetesítése közben, magyaráztam neki nagy dúrral és mutogattam, hogy bol, nagy a füle és kakaót iszol belőle, emeltem a nagy fülénél fogva a számhoz az elképzelt (így elviselt) forró kakaót, mikor végre rájött, hogy miről beszélek, hát mi az a bol, hát korsó, hát persze!

huszonnyolc és fél

Remek dolog látni, hogy valaki (van, aki) pár hét alatt összerakja, amit én pár évig pakoltam. Vagy csupán arról van szó, hogy huszonnyolc és fél évesen már ilyen az ember.

[– Dehát mondtam, hogy ne idd meg mindet, hogy hagyj a húgodnak is!?
– Nem tehetek róla, megittam, mert szomjas voltam. Ilyen az ember.]

ültet

Ma meg ültetést csináltam, ők mondták, hogy lassan már szét kéne ültetni őket, hát szétültettem, névsor szerint, majd némi hurkolt cserével. Mindenkinek borsódzik a háta a szomszédjától, belefagyott a levegő, meggyűlöltek pár pillanatra, hogy kiteszem őket ennek, hát miért nem lehet amellé ülni, akit szeret az ember, és tíz percig tűrtem csak fapofával a helyzetet magam is, mert a gyomromban gyűlt a jég, de aztán megszavazták mégis, pedig sugalltam, hogy ne, hogy rideg és éles a levegő, de mégis azt mondták, maradjanak, kompromisszumként jön a holnap meg a hétfő majd, amikor ülhetnek eredetileg.

nem tudom, mit művelsz, de jó nagyon

Jó? Jó. Jó!

az asztal sarkán

Elriaszt az asztal sarkán közelebb húzódó átlátszóság.

bélyegek

– Megmutathatom a bélyeggyűjteményemet?

És végülis tényleg nagyon sokat beszélgettünk bélyegekről, ami engem rendkívül módon érdekelt is. De ne, ne mutasd meg, ma ne.

sárga ég, kék tenger

Rajzoltunk krétával fénylő eget és tengert. A krétával csak mocskolni kell, megakadnak a finom krétaporkupacok a tábla barázdáin és rücskein. Könnyű játék tomboló hullámokat rajzolni kékkel, sárgával, bal kézzel.

kiakasztó légy

– Are you flying?
– Nem, csak legyezgetem magam.
– Mondom, flying!

non-fiction, real weapon

Ma megtudtam, mely határokon nem megyek már át, hiszen határok.

Óriási az, ami belefér, óriási a szabadság még így is, és tudják. Jó tudni nekem is, hogy nem vagyok végtelen itt, igazán.

[És jó, hogy végül kézzel téptem a horrorsztorit, nem vettem elő a bicskát.]

én nem érzem az égtájakat

Észak, dél; kelet, nyugat. Fönt, lent; balra, jobbra – így írtam a négy égtájat a kereszt négy hegyére, s lám, nem fölcseréltem kettőt? Vagy nem tudom, mit jelent a kelet és a nyugat, vagy baj van az oldaliságommal, tehát baj van az oldaliságommal. A nyugat, az Amerika, a kelet pedig Japán, ott kel föl a Nap (tudom, mert ezt jelenti a kelet, a napkeltét, ahogy a nyugat a napnyugtát), és arra megy az Orient Expressz.

Az oldaliságomat nagyon könnyű összezavarni, néha megállok és átgondolom (eljátszom, sőt) a vasárnapi ebédet, hogy melyik kezemben is volt a kanál a levesnél. A leves használ csak, a többi fogásnál mindkét kezem tele van (a salátát kivéve talán, amit ebéd után felmaradékolok, de az nem számít, akkor már mindegy); és eszembe jut az is, amikor kis híján számos veszélybe keveredtünk Angliában apukámmal, amikor a négyüteművel róttuk az utakat, és nem csak a városok között tévedtünk el, hanem a szembesávban is akár. Mert én onnan tudtam már akkor is, hogy merre van a jobbra, hogy kinéztem az ablakon, melyik oldalunkhoz van közelebb a járda, és akkor az a jobb. Tehát akkor Angliában kicsúszott a lábam alól a talaj, lebegtem a két oldalam között, mint az űrhajósok a légtelen térben, talán azt is összekevertem, hogy melyik szemem a rosszabb, és hogy hol van a szívem.

furcsállik

Furcsállik a lakás újra, háromból az egyik csapban nincs víz, ott, ahol tegnap eltűnt a fény, de mára visszajött.

Hamarosan furcsállani fogok magam is, meglehet.

entre les murs (az osztály)

Minden fal között ugyanolyan.

meg vagyok lepve

– Te még nálam is pesszimistább vagy – mondja a villamoson a fiatalember.

Tényleg. Nahát. Meg vagyok lepve. Persze, így könnyű, tulajdonképpen. Van mire alapoznia, a rögtönzött hisztire, és alapoz is. Kíváncsi vagyok, bejön-e neki. Ráírom a nevét a számra, mindenesetre, a számra a telefonban, már azt, amelyiket tudom, a keresztet. Jó régóta tudom azt, persze. [Ráírnám, akár rá is írhatnám a számra a keresztet, ha nem tartanék attól, amitől előre tartok.]

nem szerda, csak kedd

Pesti éjszaka volt, átmentem a hídon, villamoson vagy gyalog, sietve. Mindenképpen találkoznom kellett az egyik kis tanítványommal valami zene-ügyben, az új Moby lemez miatt, mert már június harmincadika volt, éjfél után pár perccel. Találkoztunk valahol a Blahán, a Kertész utca felől jöttem, ő az apukájával. Kezet ráztunk, mosolyogtunk, átadtuk a cuccot.

Aztán valami zűrös házibuli a körúton a Wesselényi és a Király utca között, galériás, piros függönyös szobában. Egy fickó hívott, az ő csajánál van a buli, de van valami köztünk, én meg meglepetésre mégis az vagyok, aki, piros harisnyában, piros retiküllel, a kanapén dumálunk meg minden. Közben kireggeledik, egy órát alhatok még, mielőtt el kell indulnom dolgozni, szerda reggel van. Valamiben maradunk, rábólintunk köszönéskor.

[A valóságban június harmincadika nem szerda, csak kedd, egy napot csúsztam.]

kezek, nyelvek

Két nyelvet forgatok a fejemben folyamatosan, kalapálom őket, fúrom, csavarom, az agyféltekéim közt csiszatolok: megfordulni látszik a karbatettkéz-dominanciám; hallás utáni diszgráfiám van magyarul és angolul, főként gépeléskor (franciául nincs, miért?); türelmetlen vagyok, ha nem alhatom eleget. A franciával dolgozom, úgy tanultam, hogy megtanultam közben dolgozni is vele; az angol a gyerekkortól beidegzett idegen nyelvem: talán most másznak elő ezek a régi emlékek, a kamaszkoriak is persze, amikor minden érzelmi és zenei alapokon nyugodott.

[A telefonbillentyűket eddig is ballal nyomtam; egy időben minden írott üzenetet ünnepélyesen fogalmaztam.]

wassup rockers

Azt álmodtam, hogy a körmeim sarkát reszelgetem, és elégedett vagyok, amikor végzek, valamint azt, hogy úgy döntök, ma az új farmert veszem föl.

Egyáltalán nem vall rám ez a tematika… hohó! Nem, nem is csak ez volt, történt más is: Los Angeles villanegyedében voltam, próbáltam megmenteni a kölyköket, latin bevándorlók a kölykök, deszkáznak és bajba keverednek folyton. Megfogtam az egyiknek a grabancát zuhanás közben, leordítottam az újgazdag sihedereket, hogy merészelik a másik embert az erkélyről a medencébe dobni, hát ilyet nem lehet! És aztán futottunk, át a kerítéseken, és azt hiszem, nem lőttek le senkit, és talán volt szerelem is.

türelem, türelem

Az idő, ahogy múlik, hozzáigazíthatja a cselekvéseket a lényeghez.

(Mittomén, tegnap például az volt, hogy emlékeztem a jazz-dobossrác keresztnevére az érettségi előtti Ráckert-esték egyikéről. Nem mintha számomra ez lényeges volna, de neki rettentően imponált.)

megijeszt a büntetés

Nem maga az eszköz, persze, hanem a gondolat(talan), ami odáig visz.

háló

Egy háló, tépődsz, tépelődsz a mélyre levert cövekek közé feszítve, a halántékod két dióda, veszi mindenhonnan az adást, és van, hogy összekeverednek a hullámok, csak a zaj van, a zörej, nem hallasz és nem hallatszol ott, a szíved, ami egy labda, kipattan a hálóból messzire, utána kellene ugrani, és akkor választasz, hogy ha elszakad, hol szakadjon, és marad egy nagy kupac ripityom az egészből, szóval összeszakadt az egész meg minden, de a szíved a kezedben, azt lehet hajigálni majd még máskor is, meg tulajdonképpen van lábad, rá tudsz állni, gyerünk, kigabalyodás, futás vagy megállás végképp, aztán lehet, hogy az egész rossz, úgy ahogy van.

másféltizeddel aztán

A vonásaink ugyanazok, csupán mással foglalkozunk.

– Nem tanultunk semmit…
– Ja, röhögtünk végig…!
– Hát, mindenkiből önfenntartó lény lett, úgyhogy végülis elérte a célját.

(Vissza kéne menni az időben azokba a helyzetekbe, és a mostani eszünkkel helyrerakni őket. De persze voltak nagy arcok is.)

nem erőltet, nem

Azt írja a tanítványom hajnali egykor, hogy bocs, de ő nem, hogy ő elfelejtette, hogy nem fizette be, hogy ő most akkor mégsem, és nem tudja, mi lesz, hogyan.

És én akkor válaszolok neki azonmód, hogy a lehető legjobban cselekedett, és örülök is neki tényleg, hogy most nem, hogy megtanulta azt, amit lényegileg igen.

[És erre akkor alapozhatom is a továbbiakat, hosszabb s szélesebb távon, teren.]

még a hegedűs is

Ezen a mai napon lejátszódott az egész elmúlt három év, kevésbé és sokkal fontosabb szereplőkkel szembekötve, mind tanulság, ám egyik sem a leg. Sőt.