nyitva

Bezártam, mert megijedtem. De lehet, hogy csak árnyak, és különben is, úgy a jó, ha nem érdekel, nyitva van-e az ajtó.

az öccséről

– Borsi, te el tudod képzelni, hogy megiszol egy nap húsz liter vizet, megeszel húsz rántotthúst, és még húsz szelet tortát is a végén?
– El!

Az öccséről van szó, meg hogy mi van az anyatejben.

hiány

– Te, ezek kezdenek hiányozni.

a lepkéket mi látjuk

…és együtt hajkurásszuk majd a réten a lepkéket, öregek leszünk és a lábunk nem lesz jó már semmire, reszketni fogunk a tolókocsiban, kék vénáink tükrözik az örök nyári eget, és a lepkéket mi látjuk csak. De addig más van.

a másik csukva

Lefestettem fehér olajjal egy PUNK'S NOT DEAD feliratot, hát az egyik szemem sírt, a másik meg csukva.

narancssárga szivecskére

Előkerül egy nagy csomagolópapír-plakát, mindenki gyerek rajta még, valami gyerekkori fényképeket hoztatok vagy tényleg ilyen kicsik voltatok akkor. Fénymásolva és színesen, ciki ruhákban. Te szivecskére vagy vágva, narancssárga háttér előtt, pufók arccal, irokéz hajjal. Aztán elkezdesz hozzám beszélni, rárímelsz a soraimra, ellentételezőst játszol. Hiányzom.

baráccság-sütit

Már rég elhalt a hang is mögötted, hogy becsuktam az ajtót, már rég két tányérral arrébb vagyok az asztalon, amikor a jelentőségére ébredek. Te baráccság-sütit adsz nekem, egy ilyen giccses baromságot – az üvegben a lötty, az maga a kovász, szaga a kinnhagyott másnapos bor, s hogy ebben tényleg az van csak, amit mondasz, nem hiszem, legalábbis úgy csinálok zavaromban, mintha gyanakodnék. Te nem is eszel sütit, már tizenhat éve nem ettél, jut eszembe még délután, kőkemény vagy, bicikliláncos mácsó, és akkor itt hülyéskedünk egy befőttesüveg fölött, ami bűzlik, és azt mondod, az a szeretet és ehető. Ez már nekem is sok, tudod, azért tördelem a kezem és célzok alantas vicceket, amiket szerencsére nem értesz. A tálat, amibe öntöm, nem a hűtő tetejére teszem, letűnt idők káoszmorzsái rajzanak a hűtő tetején, a nagyszobába viszem, ott alszom ugye, oda viszem, hogy ha tényleg számít, hát induljon onnan, legyen esélye egészen a dolognak, az ott majdnem a lakás közepe, és azt hiszem, esélye is van, délutánra kiragyog a nap és szikrázik benne a láthatatlan eső, szikrázik benne a Munkácsy-Podmaniczky sarkán a rom, amit lefényképezek.

csupán az éjszaka?

Pánikbetegség? Félelem a szörnyűségesre növesztett felhőtől, pedig csupán az éjszaka?

kéretik kacagni

Összegyűjtöttem az itt-ott elejtett soraimat, útszéli jegyzeteimet. Kéretik kacagni.

a maradék lábnyomaidat

Fölporszívóztam immár a maradék lábnyomaidat. A háttérben lankadó melancholia, mon cher, a légben porcicák, a csövemmel vadászom őket. Ami marad, az már csak adminisztráció, vétel-eladás. A munkám része. Egy behajtogatott szélű, lejárt műsorújság.

fél télen át az akadémiaiban

Ott ültem fél télen át az Akadémiaiban, oly igen sötét függönyök mögött, hogy végül arcul csapott a Roosevelt téri nyár, mikor utoljára kiléptem. Oly igen sötét volt ott, hogy állni látszott az idő. Át lehetett nézni a szótárak között a polcon, meg lehetett szemlélni titkon, ki ül ott. Számozott helyeken ültünk, drukkoltam rendre, hogy az ablakhoz közel, és figyeltem a rendszert a számokon. A szakadt szélű ófrancia szótár nyolc kötet, vagy tizenegy, nem tudom már, és mintha hiányzott is volna belőle, talán meg sem jelent soha. Máshogy használták a névelőket akkor, s onnan kerestem ki, hogy le, là meg li, mikor mi, részes vagy névelő tényleg. Persze, az a furcsa madár nem volt benne, egy csotrogány gólya szerepelt az egyik versben, amikor télen halad át a vidéken házsártos feleségéhez haza. Ez már a pacsirták kora után volt, s meg is válaszolódott nyomban a címben föltett kérdés. Vége a tavasznak, a nyárnak, a pacsirták elmehetnek haza, Colin orrában lázzal araszol öszvérén a fagyos sárban. Kicsit belekaptunk Rutebeufbe is, ki már versei fölé a nevét méltó büszkeséggel írta. Aztán majd Villon, de túl messzire megy az, Villon maradjon meglévő dicsőségében, én őhozzá tollammal nemigen közeledtem. Akkora könyvtár volt ott a fejemben, túlnőtt az bőven az Akadémiain, beárnyékolta egész Budapestet, és próbáltam földolgozni a problematikát, miszerint visszanyúlok 1230-ba, szemlélem a költőt, és ismét természetesen szerelmes vagyok, ismét teljesen reménytelenül, és hogy hogy is van ez az idővel. Nemigen halad előre az idő, állapítottam meg, össze-vissza terjeszkedik inkább, forrong itt a Földön és ide-oda cibál az életünkben.

bon scott halálának évfordulóján

– …és akkor már odakészítettem a bort az ágyam mellé, mert tudtam, hogy baj lesz. Aztán amikor elaludtam, elkezdődött. Remegni kezdtem, meg feszült a fejem, és hallucináltam. Először a Dunára szálltak le madarak, másodszor villogó, rácsos körök repültek felém. Véletlenül találtam rá, Bon Scott halálának évfordulóján olvasgattam a wikipédiát, és ott volt egy link, hogy delirium tremens.

nem akarok

Mit tenne Beatrix Kiddo? – agyalunk.
De én nem vagyok Beatrix Kiddo. Nem akarok ölni. Másra van az öt ujjam.

nem tetszett, hogy szürke és sárga

– Elmondod, hogy kezdted?
– Nem az elején kezdtem. Pedig jó lett volna, csak én még nem éltem akkor.
– Miért, mikor kezdődött?
– Hát Magyarországon '88-89-ben. Gondolom, a rendszerváltással függ össze.
– Persze.
– De én csak '99-ben kezdtem. Tizenegy-tizenkét éves koromban. Eléggé meg voltam süppedve akkor, egy csomó bajom volt a társadalommal. Ami nem teljesen múlt el. Egyedül mászkáltam az utcákon. Láttam a tageket a falakon, és megtetszett. Mert az meg nem tetszett, hogy minden szürke és sárga. Ma sem tetszik. Úgyhogy elkezdtem. Egyedül betörni egy buszgarázsba, hát tudod, az nagyon adja.

totálgenerál

A fog, a haj, a lélek. Két generáció között átívelő totálgenerál. A szavamat adom; hallgatok.

nyáron festeni

Mindenkinek mondom, hogy festeni, nyáron festeni kell. Múlt kedden lelakkoztam egy napsütötte ajtót, de még nem elég, nem elég.

családtörténeteket

És akkor beültünk a Bambiba öten, csupa lilába, zöldbe és rózsaszínbe öltözött lányok, és döbbenetes családtörténeteket meséltünk egymásnak saját magunkról.

neki

Szétégetem a teáskannát és nem tudom, hogy túl hideg van-e vagy túl meleg, nem tudok aludni, minden reggel hatkor kelek, és nem tudom, hogy megmondjam-e neki, hogy tulajdonképpen átvert, és még neki áll feljebb. Persze tudom, hogy nem.

megoldást az ideges

Dühödten gondolkodom és csapkodom a vizet, és nyári képeket teszek egymás mellé a gyerekekről, amint a hagymát vágják mértanian apróra vagy a répát egyelik hangyakézzel, és úgy érzem, megtaláltam egy megoldást az ideges túlzásokra.

sikerülhet

Onnan tudom, hogy sikerülhet, hogy mondják. Mostanában sokan mondják nekem, és innen tudom, hogy sikerült. Hozzám beszélnek, hallom, csak én vagyok itt. És akkor én megpróbálom mondani, mert mostmár tudom.

Köszönöm – neveket kéne sorolnom itt, vagy csak hallgatni.

a narancsos borba

Nem érdemes többedíziglen belemesélni a narancsos borba a történetet, mert sírás lesz a vége. Ez volt az utolsó.

Tőle tanultam eljönni is. Minden oké, de azért eljövök, mert nem elég oké.

testhez szabott fekete

Ó, Lev Nyikolajevics, olajkutak szennyes foltjat megéneklő, mire gondolsz Natalja Ivanovna testhez szabott fekete selyemruhájáról szólva? Látnád, amit mi láthatunk, ó, Lev!

grönlandon vagy izlandon

Grönlandon vagyunk vagy Izlandon, kint hideg van, sötét és esik. A lámpák fénye sárga az éjjeliszekrényen, áporodott szőnyegek és csípős lakk szaga keveredik. Szürkék a huzatok a portól, alatta barnák. A papa a szófán magyaráz, túl sokat mond, vagy túl sokat tud, el kell tennünk láb alól. Este hét van, indulnunk kéne. Kispárnát szorítok az arcára lágyan, harmincig számolok, vége. Vilmával farkasszemet nézünk, halványan elszorul a gyomrom, az én ötletem volt, de ő sem ellenkezik. A testet (a papát) berakjuk a kádba, hypót locsolunk rá és egyéb vegyszereket, talán egy előhívókamra is van, s onnan. A papa pár perc alatt eltűnik a kád fölötti légben, marja a tüdőnket a vegyszerek csípős szaga. Belélegezzük a papát is, s indulunk. Senki nem fogja keresni. A felesége jó ideje halott, kint nyugszik a színpompás temetőben. Senki nem fogja keresni. Senki nem fog minket keresni. Senki nem tudja, hogy itt jártunk. Feloldja lábunk nyomát a szél. Senki nem fog minket keresni. Senki nem fogja… Keresni fognak. Föl fog tűnni nekik. Valakinek föl fog tűnni! Keresni fogják! Keresni fognak! Hogy lehet így élni?! A kikötő fekete vizét nézzük, eltűnt, eltűnt minden, eltüntettük, gondolhatják azt, hogy sétálni ment és ott valami történt. Gondolhatják. Gondolhatják! Nem fogják ezt gondolni! Egyértelmű, hogy láttak! Látott valaki, amikor befordultunk a sarkon… amikor fölmentünk a lépcsőn… az ablakra húzott függönyön át láttak, egészen biztos! Látnak most is! Most is! Mit tettünk?! Nincs tovább az élet… Utolsó senki, utolsó senki vagy, hogy ezt tetted. Utolsó, neked már mindegy. Húzza le a gyomrom a hajnal, nyomja az ágy a szegycsontomat. Jön be az ablakon a sötét. Majd világos pillanat: álom. Álom! Alszom tovább. Reggel a fürdőszobában hüledezünk, hogy ilyet?! Ilyet álmodni!!! Képtelenség és förtelem!

pepecselek

Hónaljak és térdkalácsok megrajzolásával pepecselek.

ennek nevelem

A felnőtteket nézve elrémülök, hogy most úristen, ennek nevelem őket, hogy ez legyen, aztán gyorsan meg akarom menteni azokat, akik úgyis meg fognak menekülni. Úristen, úristen.

két agya

Olyan, mintha két agya lenne. Az egyik tripla, a másik fél.

[Zaphod Beeblebrox]

looks like

– My father.
– What does he look like?
– He looks like Tarr Béla. And Bill Murray.

mit csinálhatnál

Megkínálhatnál egy csomó zenével, amit nem ismerek, és ragyoghatnál nekem viccesen. Cserébe a vállamra hajthatod a fejed.

elvonuljon

Szabadkozik, hogy tulajdonképpen rengeteg erőfeszítést kell tennie azért, hogy ne meztelenkedjék bárki előtt, hanem elvonuljon az ajtó mögé. A saját lakásában.

anagrammáidban tekergő

Te anagrammáidba csavarodó tekergő, te!

ó, dehát vagyok

Te vagy a legöregebb, ugyan! Az tizenegy éve volt?! Ó, te jó ég! De rég láttalak! Mostmár találkozzunk tényleg, és beszéljük át ezt az egészet! Megcsörgetsz? Honnan tudom a számodat? Elkértem valakitől. Jól vagy? Vagánynak tart?! Hogyhogy? Nem, köszönöm, most nem megyek, most máshogy varrom a szálakat. Dehát én nem fogok beléd szeretni, mert én másba vagyok szerelmes.

a földi paradicsomot

Szúrnak a tűk, Uram, de én már fölnőttem, én viselkedem és mosolygok, én már élvezem a földi paradicsomot, amivel körbevettél, Uram.

karc a fényezésen

Ha karc esik a fényezésen, az a hivalkodó karosszérián okozott kár. Valami káros széria.

látnunk elég

Milyen szép férfiakkal kirándultam. Férfiakkal meg fiúkkal. És a lányok, a színes ruhák, hetyke szavak, a napsugaras tetoválás. Meg a zöld, pipacsos-margarétás búzamezők, a fenyőtűkre eső szűrt napfény, a ház a hegyoldalban. A padlizsánkrém meg a sörök, citromos és ászokok, az édes, mert a burgonya egyre inkább édes, paprikáskrumpli. A parázs, a rekkenő hőség, az olaj a tűzre, petróleumlámpák hada. Az ufó-jelenség, a vég nélküli keringőzés a réten, a félelem a sötétben, a halványodó ég alja. A repedező kéreg az úton, a mezít lábunk, a földből fölfénylő Hartmann-vonalak. Amit látnunk kell és amit elég nem. Elég? El.

óriási szaga van

Be lehetett (kellett?) volna ugrani a kőkerítés és a szalagkorlát között a Dunába, annyira hívogató az a sok víz. Elég gyorsan elsodort volna, valószínűleg nekicsapódtam volna a falnak, vagy valamelyik tábla rúdja köré inkább, egy sebességkorlátozás vagy stop, az stílszerű, vagy ha az nem, akkor egyszerűen a beton, ne feledjük, közel van a szint, ahol az autók járnak. De nem, nem ugrottam, nem is akartam, csak imádom a szagát, óriási szaga van az iszapnak, még úgy is, ha folyik, és hát most napok óta csak ömlik, ömlik az iszap, én meg ott tekerek mellette minden reggel. Szembe meg vakít a fény.

rettenet

Bejön, az öccsét kíséri, és úgy néz rám, mint egy kis állat. Rettenet. Pedig felnőtt. Mint én.

a kánikuláról

Melyik évszak ez? :

Az emberek a kánikuláról beszélnek. ________ [Tél, nyár?]

(környezetismeret felmérő, első osztály)

pszichológiát

Lépcsőn lefelé, ő fönt, a forduló középen, én lent:

– Maga mióta tanul pszichológiát?!
– Ezzel most mit akarsz kérdezni?

bár elnyomná

Bár a cigaretta füstje elnyomná a benzin émelyítő gőzét.

tovább fűzöm

Teljesítettem a feladatot. Megoldottam: nem oldottam meg. Nem, nem, nem tettem meg helyette semmit, nem léptem le a más lépéseit, csak annyit lebentettem a fátylon, ami még a büszkeségen innen. Teljesítettem. Számos hónap, vagy tíz legalább. Teljesítettem, és nem akarom abbahagyni most, ezt a filmet tovább fűzöm a gépben.

állunk csökönyösen

Nem, még nem. Még korántsem. Csípnek még a hajhagymáim, csípnek. Drót surrog a gyomromban, drótláb. Ó, dehogy, lányom, dehogy. Messze még csipás, napos reggel. Várj még, várj, várni kell. Nem tudunk sietni, hiába nógatlak, téped, cibálod, vissza akarsz menni, s megállsz, állunk csökönyösen a porban.

négy év, kérem

A Bölcsészkar főépületében, kérem, a plafonon egy freskó van! A Bölcsészkar udvarában tetőablakos könyvtár van, szállingóznak a magasban a lámpák! A Bölcsészkar téglái sárgák és pirosak, és a büfében remek a kávé! Voltam valaha szerelmes a Bölcsészkaron, és ugyanoda kötöm most is a biciklim, csak zöld olajjal lekenve az akkor fekete rács! A Bölcsészkaron, kérem, láthatók fiatalok és nagyon zöld levelű fák! A padok rozsdásvörösre festve! A szívem csordultig repes. Négy év nagy idő, kérem! A lépcső ugyanúgy törött és a régi bútorokat is ugyanott tartják. Négy év semmiség, kérem!

egy hétre rá

2010. január 1-én meghalt Lhasa de la Sela, és csak most tudom meg. Volt akkor egy szörnyű óra, aminek nem kívántam kivárni a végét – kiváródott. Ma, mondjuk, már éppen nem akarok meghalni, minek, de akkor is. Csináltam egy klipet karácsonyra, mert énekeltük, és egy hétre rá meghalt. A múlt héten meg Dennis Hopper. Szörnyű.

megtaláltam

Megtaláltam a tetoválásom. A tenger, egybegyúrva a nappal.

a Gézagyereket

A Gézagyereket játszom. Nincs semmi bennem reggel, követem a rutint, ami a szokásos és a jó, mert ettől működik a világ, ennek így kell lennie. Eszem, alszom, eszem még, iszom egy erős teát, rakok bele orbáncfüvet is, legyen bennem orbáncfű is, fedje be a hányni készülő semmit. Fölérünk, mi van, Bori, mi? Arcjátékkal fejezem ki magam és a lehető legegyszerűbb szavakkal, káromkodom mintegy két nevetés között, beszélni nem akarok. Tudod, hogy van ez, Péter, nincs mit tenni, a tenyered viszketése semmire sem jó, felejtsd el, de kösz. Van valami olyan szerep, amiben megrugdosnak a földön valakit? Eljátszanám… Jézusom, őt játszanám, nem, nem akarnám mégsem, de ilyen szerep nincs, néznek borzadva. Oké, akkor eljátszom Ferit, ott fogok zsebredugott kézzel rágózni a lámpa alatt, nézek föl a Zsuzsi ablakába, jöjjön le a Zsuzsi, imádom őt, el akarom vinni New Yorkba és Las Vegasba, jöjjön már le a Zsuszi, hadd imádjam! Lejön, imádom, meg van lepve, amikor a jegyeket előhúzom. Döntenie kell. Folytköv holnap délután. A Gézagyereket játszom, kattogok, remegve verem az asztalt, harmadszorra tudom úgy verni, hogy a szavak súlyosabbak, mint az asztallapon csattanó kezem, egyszer véletlenül Herka Pityut mondok, annak van számomra értelme, őrjöngök és nézek ide-oda, nézek rájuk, látják, hogy vergődöm, próbálják megértetni velem, hogy a semmittevéssel teszem most a legjobbat, olyan vagyok, mint az Isten, föntről figyelek és az a jó, ha nem nyomom meg a gombot, és remeg a hangom, izzadok, táncol a kezem alatt az asztallap, és végül megértem, a Gézagyerek megérti az életmentést. Hogy ő az, és a gomb az, az a jó, ha nem mozdulnak ezek, a debil az isten.

rosszul hallom

– És meglett?
– Meg.

De nem, rosszul hallom. Nem lett meg.

[hodály]

esernyő nem kell

Ülünk az esőben a borok fölött, és csak rugdalom az asztal lábát, mintha visszafelé néznék a felnőttkoromra. Nem értem és nem akarom. Hol vagyok? Írok is egy verset az időről gyorsan a telefonomba, aztán leszállingózom a macskakövek síkos hátán. Esernyő nem kell. Annyi minden nem kell.

így hívnak

Kimegyünk valami fontosat megbeszélni, aztán minduntalan az lesz, hogy öngyújtó vagyok, így hívnak a csajok.

(mosolymódozatok)

I. Nem tudom, meríthető-e bármiféle bizakodó jelleg az ajtók nyílása és csukódása közepette laza álca mögé rejtett mosolyra válaszul adott kényszeredett, ám kitartó mosolyból, de én merítek.

II. – Á, hihi!
– […]
[…]
– Hhiiii…!
– Hurrá!!!

III. Kezemben az ajtó fája, mosolyra húzódik a szám a sorra kijövők arcára, köztük van ő is, aztán ő ragaszt malterrel grimaszt az ajkára pár óra múlva, és esik az árkádokon túl az eső, de akkor nem bánom. Meg valami filter is van, fehér izé a foga között.

IV. Időnként szakadozik a felhőzet.

[V. Állok, beszélek valamelyikkel, és közben ott húzogatja le a sarat a cipője talpáról, és nem értem, hogy miért pont ott. Aztán nézem a lucskos nyomokat.]

fényszögek

Egybegyömöszkölni ezt az ellentmondásos személyiséget. És fölmérni a másikat. Csupa bonyolult fényszög egymás hegyébe-hátába verve.

kevesebbet segíteni

– Mit kell csinálni, ha…?
– Kevesebbet kell segíteni.
– Ó. Én is erre gondoltam, csak elsőre nem mertem elhinni.

göcsörtebb

Göcsörtebb a vonal.

fryday

– Are you sure you're ready for Friday when you're gonna fry?
– Yeah… – grins.

cápák, föld

Ő a cápáktól fél a városi uszodában, én a torkomat kitöltő földtől, ha élve temetnének el.