nem belékötni, hanem

Úgy kellene könyökölni a márványasztalon, mint a leomló hajnali pára, rózsaszínűn és puhán, és nem megijedni a nagy kék szemétől, ami két apró virágos hal, nem előrántani a késeket, amikor ő ijed meg tőlem, nem belékötni, amikor az időtlenségről beszél a szememben, hiszen nincs igazam, ezen dolgoztam, az időtlenségen a szememben, nem belékötni kéne, hanem belé kéne szeretni, hogy ne én legyek a márvány, hanem az asztal, koccanjanak azon a borospoharak, koccanjanak az asztallapon és ne a fogamon, ne a fogamon és ne a fölhúzott jobb szemöldökömön.

Megvárom, míg elmegy, hogy ne én mondjam, hogy menjünk, és a rozéban sírvafakadok.

visszaírok

– Zsanmari. i.
Visszaírok.
– Zsöplör.

az arca

Az én szerelmem arcán ott a múlt és a jövő, az én szerelmem gyermek és aggastyán: mindent ismer és számára minden csodálatosan új. Az én szerelmem arca kő, az én szerelmem arca lágy, mint a délutáni nap.

hét másodpercem

Én két óráig bírom. Két óráig tudok társalogni gerincbántalmakról és személyiségi jogokról, és a múltkor megtudtam egy csomó mindent az X programozási nyelvről, amire már amúgy is kíváncsi voltam. Meg van a rapidrandi, akkor hét perced van. Hét. Ha nincs meg a kémia, mehetsz tovább.

Nekem hét másodpercem van. Azt hiszem, a hét másodperc az utcára elég. Elég lemenni az utcára, vagy rákönyökölni a pultra és kérni egy fröccsöt, vagy egy mozijegyet máshol. Vagy nem is. Hét nap vagy hét hónap, vagy tizennégy, együtt kell élni addig valahol. Azt hiszem, az én hét másodpercem megvolt, most úgy van a fejemben, hogy megvolt, és nem tudom, meddig fog tartani, ki fog-e tartani, vagy lesz-e valaha újabb hét másodpercem. Én drukkolok.

jazz-es

– Nahát, olyan jazz-es ma!
– Ó!

emerge

Deepression. Emerge!

a tűz körül rettenet

Leereszkedem a törmelékes úton, köhögök a portól. Oldalt vasbeton oszlopok és rácsok egymásra hányva, a ház déli fala hiányzik, az emelet is, az egész egy nagy hangár, a kastély megmaradt falai, a kitört franciaablakok. Átmeneti a szállás, pár napra jó lesz, rekesz sörökön és kondér leveseken élünk, főleg krumpliból. A tűz körül… mi történt a tűzzel?! A tűz körül… rettenet… a tűz körül rettenet, feketére égett arcok, szenes ruhák és testek, hogy-hogy nincs égett szag? Hová tűnt a szag? A fekete arcokból kék szemek néznek, fölismerem mind a hatot egy csapásra, zsigerből, fölismerem az életük hiányát. Hová tűnt a szag? Nem éreztem, ahogy ereszkedtem a törmeléken, nem éreztem, csak az élet hiányát. Zokogok, majdnem megfulladok, eltűnik a zaj, a szag, az élet. Meredten nézünk. Néznek vissza ránk az üveges, kérdő kék szemek. Mi lesz velünk?

*
Még fuldoklom a megállóban, amikor üdvözlöm őket, zsigeri mély örömmel, ó, de jó benneteket látni, éltek, hogy vagytok?

kezdem érteni

– Írok neked zenét.
– Nem értem.

a sivatag

A fogorvosnál olyan volt, mint a jeges sivatag, kékes és acélos a fény, a fogorvosnő szőke hajszálai vakítottak a reflektorfényben, egy filmjelenet voltam a fogorvosi székben, a számban meredezett és hullámzott a cselekmény s a sivatag.

legkevésbé figyelembe

Paranoia, epilepszia, depresszió, kifordult lábfej, klausztrofóbia –
sorra vesszük, kinek mije van.

Kéretik ezeket a lehető legkevésbé figyelembe venni.

special

He is a boy, he's got all of the men's biological things. He lives in Budapest. He was born in our galaxy on the Earth, in Budapest (in Europe). He is lazy, his personality hasn't got a lot of human things. He isn't special.

egyszercsak föltűnt

Hogy hiányzott. Egyszercsak föltűnt. Egyszercsak fölbukkant. Se szó, se beszéd. Pedig de. Szó és beszéd. Éjjel még többször fölébredek. Láz.

ő sem, ő sem és én

– Januárban szülünk!
– Ó – a zavar egy lassított, töredezett snitt a rajtam kívüli négy nőn, ő sem, ő sem, ő sem és én sem, ő igen, döbbenet, micsoda számok sűrűsödnek itt, és most ő is, januárban.

kellő koncentrációval és kitartással

A főhőst bezárják a szerverszobába. Kellő koncentrációval és kitartással át tudja programozni a számítógépet, s akkor, de csakis akkor, kinyílik az ajtó, a főhős szabad.

egy meleg kocsmába

Tizenhat éves vagyok. A Jánosbácsi a gulágról beszél, fagy volt hónaphosszat és a szakadék szélén tántorogtunk az éhezés és a megaláztatás miatt, és egy napon Jánosbácsit fölküldték a tetőre ácsnak. Ez volt a szerencséje Jánosbácsinak, hogy értett a fához. Én akkoriban nemigen értettem semmihez, leginkább csak érezni, éreztem a tetőt, a fagyot, az éhezést, mindent, és az érezés közben tolmácsoltam az egészet a szőrös mikrofonba, nem értettem persze a tolmácsoláshoz egyáltalán, vártam egy bekezdést, amikor úgy tűnt, hogy vége, elkezdtem összefoglalni angolul. Nem értettem hozzá, csak néha megálltam, mert nagyon elfáradtam, de csinálni kellett, tökéletesnek kellett lennie. Bár ne lett volna az, érezhettem volna ezt is. De az lett, édes istenem, az. Azóta mindenféle helyzetet kibírok, csak utána haza kell mennem egy meleg kocsmába, beleremegni a bor felszínébe, ahogy a számhoz emelem.

kifelé, befelé között

Ez a simára törölt tabula rasa csúszós és kiszámíthatatlan, mint a jég. Nem tudom, merre kell menni, nem tudom, hol a bucka, amin föl lehet bukni, nem tudom, hol a gödör, ami tulajdonképpen egy hegy, csak befelé, a kifelé mutatott félelmeink talán egy inverz jéghegy, lángoló kemence talán. A kint, a bent, a nem menekvés, a kirakatolt barlangba húzódás. Rosszul vagyok, pedig tudom, a kifelé mindent adó fehér, a befelé mindent fogadó fekete lyuk közötti féregnyúlvány valójában a nirvána, ahová megállíthatatlanul tartunk. Megállíthatatlanul és semmit sem látva.

a fiú a papáról

Mit fog gondolni az ikerpár, ahol a fiú a papáról, de a lány nem a mamáról kapta a nevét?

[Kezdődő (már elkezdődött) családtörténetek, vol. X.]

sztalker

Le lehet a csatornában forgatni a Bibliát.

én megtagadom

Azt mondja, hogy megtagadja, hogy egy betűt sem, hogy nem hajlandó ezt így, de én pedig meg sem tagadhatom.

[Cselekedtesd az én kezeimet, Uram, vagy vágják le őket mostmár!]

a fekete bárány

És: „nálatok is én vagyok a fekete bárány?”

családtörténetet

Ismerem ezt a rengeteg családtörténetet, és egyik sem akarok lenni.

kelek, kellek

A semmibe dobált szavak, az arculcsapásul eső mosolyok, az elköszöntelen párbeszédek.
Hova kelek? Hova kellek?

lázrózsákkal, kissé kisebbé

És akkor fogja magát a gyerek(em), fogja a gyerekem a gyógyszer, és egyszercsak leakasztja az izomtónusát a delelőhöz rögzített kampóról, egyszercsak lekókad a feje, és valami lázrózsákkal az arcán alszik el, kissé kisebbé válva.

ötvenöt leszel

– Mit gondolsz, mi lesz veled harminc év múlva? Akkor ötvenöt leszel.
– Hm… hát lesz egy központi záras Trabantom, és azt hiszem, addigra búvároktató is leszek.

Elkönyököl az asztalon, megáll az idő. Nézem a kék szemét. Rengünk; merengünk.

– Soha senki nem kérdezte még ezt meg tőlem.
– Tényleg?

festő apák fiai

Festő apák fiai imádnak engem.

[Miféle készülő kép modellje vagyok?]

van-e

A Mama ma megkérdezte, hogy van-e meglepetés. Van-e?

mefinnország

Mefinnország és más történetek kiebrudalt gyermekekről.

mutatja az ujját

Mutatja az ujját, hogy majd arra húzza föl nekem a gyűrűt, hát mi mást is tudok bólintani, mint hogy igen, miután megbizonyosodom róla reggeli első éles szemmel, hogy nem a középső az, amit mutat.

fapofával

A legnagyobb sületlenségre is fapofával válaszol. Látod, Dávid, így kell ezt csinálni!

[Mit látott otthon, nem tudom. A célirányos, eltökélt nyugalom.]

máshol

Lehetne más máshol. Hol máshol? Most olyan jó itt.

kiderül utólag

Nemsokára kiderül. Olyan lesz, mint amikor földobunk egy pénzt, csak utólag.

gyerek- és felnőttség

Gyakoroltuk ma az órát a tizennégy-tizenöt évesekkel, és mondták, hogy ők azért még, hiába is várunk tőlük mást, még gyerekek, és akkor öt percig, harminctól harmincötig vihogtak és magyaráztak nyígva, hogy a noon az nuni-time, főleg, ha éjjel van az a tizenkettő.

Én ezzel hirtelen nem tudtam mit kezdeni, mert el szoktam engedni az ilyesmit a fülem mellett az asztallapra somolyogva, de öt percig, kérlek, öt perc nagyon hosszú, úgyhogy megpróbáltam benntartani, de a lépcsőn lefelé már eltakartam az arcom és mikor kiértem az udvarra, a Tamás vállán robbant a nevetés. Aztán vissza kellett menni, és akkor már csak beszélgettünk, hogy hogy is van ez a gyerek- meg a felnőttséggel, ki hogy jön zavarba.

a szabadság ereje

Október eleje… a villamoson ültem, a 4-es-6-oson. A Váci úti fölüljáró alatt hátbavágott a lét könnyűsége. Két éve is volt ilyen, az kényszer volt inkább, mint kívánalom. Ma meglepetés, egy könnyű, légbőlkapott ajándék villámcsapás; az isteni szikra. Alig bírom el. Fejbekólintott tegnap, tíz órát aludtam, ma járni alig tudok. A napfény visz meg az evőkanál cukrok, itthon egy órát fekszem az ágyon a bizsergés nyomása alatt. A lét elviselhetetlen könnyűsége, a szabadság ereje leteper.

gyökértelenül

Most, hogy bizonyos kérdésekre kitépődtek a válaszaim, rettentő békés minden.

101010=42

101010, kétezertíz október tíz, egy-nulla-egy-nulla-egy-nulla, a végső válasz negyvenkettő, egy:null nekem a vékonyra préselt vagy körré kiáltó ajkaim ellen, egy vagyok, egy nem-semmi vagyok, szabadulok a végtelen felé.

nyelvek

Huszonöt éve kezdett nyelveket adni a számba. Tegnap fölteszi a kérdést: a sajátom megvan-e még?

Élettörténet.

színek, szikra

A fölhordott színek az íriszem mögött is dolgoznak; s mit jelez a hirtelen szikrával kipukkanó körte? Vágyak a vason, a monitoron.

nekem nem ez

– Nekem nem ez a dolgom.
– Ühümm.

hal

Rámír, hogy hal. Hal, hol áll, hol hál a halál, aztán nem ezeket írom vissza, és ki is derül, a csillagokról van szó. A nagy égi akváriumokról, ami két halainknak nem elég, négyfelé úszik a mi két halunk csak, s még annyi van a három óceánban és a csomó tengerekben.

Én ezt tudtam rég. Ő nem?

maga haragszik rám

– Kérdezhetek valamit?
– Persze. Go ahead.
– Maga, maga haragszik rám?
– Én?! Dehogy. Miért haragudnék?
– Ja, jó. Semmi, akkor semmi.
– Aha… ti mit tudtok erről?
– Semmi, semmi, csak mindenkitől megkérdezi.
– És nekem van hozzá közöm tulajdonképpen?
– Nem, nincs, semmi, semmi!
– Jó.

betonkeverőkről

Idő előtt véget kellett vetnünk a franciaórának, mert betonkeverőkről kezdtünk beszélni, s nekem a szívemre kellett tennem a kezem.

szuper, mario!

– You know I love you.
– Oh. Super, Mario. [Ó, szuper, már jó.]

egy gyerekem

És lett egy gyerekem, akinek kell és fogok tudni mit mondani.

Erre tényleg ennyit kellett várni. [Hallod, Uram?!]

és akkor most hogyan

És akkor most hogyan nézek rá? És akkor most miért nézek rá?!

[Lehet tovább szerepelni.]

hogy hogyan

Valóságos illúziók.

(– Rosszul fogod föl.
– Dehogyis. Hagyj békén.)

menjünk

Azt hiszem, rájöttem, mit kell mondani. Két mondat; nincs díszlet, egyéb cafrang. Menjen át és menjünk el.

megbántottad-e

…és vége, és mindenki pakol, mindenki elpakolt, a székek lába a plafonra mered, utolsónak köszönsz el, váltotok pár muszájbóli keresetlen szót, a lényegi információkat vagy lehazudod vagy nem, és fölveszed a kabátod, a táskád, kifelé indulsz és jóéjtszakát kívánsz, lekapcsolod a villanyt és becsapod az ajtót, és a folyosón távolodva fülelsz, hogy jön-e utánad, legalább a dühe, de nem, nem jön, és akkor úgy teszel, mintha minden rendben volna, nem kapcsoltál volna kapcsolót és csaptál volna ajtót, és talán nem is bántottad meg, ki tudja, ki kéne tudni valahogy.

vegye föl

Kérem, vegye föl a telefont, vagy hívjon vissza, sürgős és fontos ügyben keresem. Az életem múlik rajta, igen.

az nem acte

Rácsorgatom a mézet az asztalterítőre, rácsorgatom ezt a hányadik kiábrándulást a baklavára, elkenegetem a diót a tányéron kicsit… nem, nem, nem csodálkozom, nem csodálkozom már és lassan rájövök, hogy igaz az, amire rájöttem rég, hogy az össze-vissza beszélt szavak, az nem egy acte de parole, az semmi légmozgás egy csuszamlós színpadon, a kötélpadlás ablakán befúvó szélhámosság, s az előadásra tán rá kéne már csapni az ajtót, járjon nekem háttal örökre. De nem, fél szemmel síró bohóc vagyok én is, orcában fehér, mint a fal, egy bolond, hamvából megéledő Pierrot.

All we go to hell.

amaranta

Amaranta a szerelem, a rettegés, Amaranta a fekete kötés.

okulni

Okulni az egy év, a száz év magányból, nem elképzelni, nem a tükörben megnézni, nem eljátszani az idővel gondolatban, hanem csak megvárni és lépni, nem elképzelni, a részletekbe nézni, nem ellebegni félőn a hangulatban; nem keresni forrást, hogy honnan rajtunk hirtelen a sok újmódi kék, nem vadnak, újnak lenni, hanem réginek, inni, a gyökereinket enni, válasz nélkül lenni biztosan.