hétvégi nyáráradat

Ahol a kék Duna kering, ott van nekünk egy kis házunk egy kis telken, az öreganyám építette, cserepezte és meszelte a házat, metszette és szedte a szöllőt meg a meggyet, levelezte a spenótot, bogyózta az egrest, és most kis pajtásainkkal mi is ellátogattunk oda bámulni az indigózöld hegyeket, bugyborékot válogatni a fröccsben, kisimítani gyűrött agyunkat. Legnagyobb munkánk a tűz lángjának legyezése, és elintézni, hogy a rozsszemek közül kifújt pelyvából estére csillagképp legyen.

Elszakadunk a földtől, vasárnapra utat nem ismerünk, vízen csorgunk haza, ipari romantikák fújják óriásira magukat és úsznak komótosan tova a folyót szegélyező naplementében, a városra alulról nézünk, poros és esendő onnan lentről. Este még visszasétálunk a szigetre, váratlan táncot járunk a fővárosi egyesülés androgün jelképének lábánál, és csak akkor jön el a másnap, ami már végleg nyár, essen bár és boruljon álló nap.

megyünk retronyaralni

Visszük a kazettás magnót.

– Bonanza Banzai-t nee!
– De, de!

(És kiderült, vannak olyan kazettáim, amelyeket nem adok ki a házból. A szobából sem talán.)

a második az első

Véget ért életem második mindenhétköznapotvégigdolgozós két hete (az első kettő tavalyi), hát, elég régen elindult a kígyó, és csak kúszott, vonszolta a hátán a nagy rombuszokat, és ma eltűnt a farka vége is, felfénylett újra az út homokja.

Életem első olyan csoportja, akiket élveztem. Nem csak a fölsőpolcos intelligencia, hanem az összhang miatt is. Tegnap egyforma színekbe öltöztünk, mind a hatan, piros-fekete-fehérbe. Ezt nem én irányítom, mint a hangulatot, hiszen fáradtságom és frisségem fél perces fáziskéséssel tükrözik, de öltöztetőnőket nem küldtem reggel. Nem én.

És végig tudtam követni, hogyan tanulnak. Hogy lesz a szavaimból valami bennük. Ez valami, kezem rázom, köszönöm. Most azt képzelem, hiányoznak majd.

szigorlatolgató

Reggel összetalálkoztunk a tesómmal a Kacsa utca rakparti torkolatánál, és tekertünkben azt mondta, hogy kicsit fél a szigorlattól. Nem tudja pontosan, hogy mit kell majd kérdeznie.

(1999-ben a Szigeten egyik este elmentem a nagyszínpadhoz Quimby-re, hogy megkeressem, mert már unatkoztam egyedül. Milliárdan voltak a Quimby-n, de mire felemeltem volna a könyököm a kobakom megvakarandó, már jött is ki a tömegből.)

elkezdődött a nyári szünet

– Ne haragudj, azért késtem, mert elaludtam, mert egész éjjel forgolódtam, mert az osztrák, akivel a hétvégén megismerkedtem a Balatonon, kiesett az ablakon és meghalt.

alapos gúzs

Vajon mi lehet annak az embernek a fejében, aki napjában többször is elérkezik ahhoz a gondolathoz, hogy az embereket (a többieket) meg kell regulázni? Legyen szó rágógumizásról Szingapúrban (mert ott tilos, hiszen megolvadna a sok elköpködött rágó a meleg aszfalton) vagy káromkodásról az isten országában (mert az bűn és meggyónandó) vagy a Sziget és minden egyéb fesztivál betiltásáról az országban és a kontinensen, vagy bármi hétköznapi vidámságról.

Dühömben csak hallgatok most, de holnap meg kell tudnom, mi a foglalkozása. Mi vezette idáig.

szerintem legyen hivatalosan szieszta itt is

Késő este flesselgetni, festegetni, kora reggel meg elpörögni a hivatás felé. Kackiás áramlat.

az idilli napos és mégis hülye reggel

Egy ember (biciklin) elütött egy másik embert (gyalog és szatyrokkal) az Erzsébet-híd alatti lehajtó zebrájánál, és én álltam meg megkérdezni, hogy van-e baj. Nem volt, folytathatódott nyugodtan az idilli, fényes, harmincfokos nyári reggel.

Hülye, hülye, hülye emberek.

nihil aliud

Már kiolvastam az egész internetet, csupa megható történet született és elvetett gyerekekről, elhagyott férfiak, szétszakadt belsők, idegenül néző és aranyakat köpő gyerekek meg hosszas unatkozások, kapcsolati kenderfutások, háztartási bizbaszolások, és akkor gondoltam, megnézem, mit is csináltam tavaly, hátha az is olyan megható, és hát hiába sírt az egyik szemem, a másik felnőttesen nézett nem is túl cinikusan, csak olyan hát ez van, mindegy tekintettel, és akkor láttam, hogy csupa reggae-st mostam, pedig nem is vágyom rá annyira mostanság, jobban tetszenek a lágy elektronikák, és arra gondoltam, hogy akkor mostmár tényleg sikerült felnőnöm, nem csak amiatt, hogy tudomásul vettem, hogy nem utazhatom el csak úgy, és benne van, hogy arra jövök haza, hogy szénné égett a fél konyha, és pár hete megtanultam átdöfni a bőrt tűvel, pedig tőlem soha nem vettek vért, hanem van ennek ilyen kicsinyes megmutatkozása is, hogy az idők során beszereztem annyi piros, ciklámen és narancssárga ruhát, hogy megtelik vele a mosógép, és már soha nem fog kiürülni mindez, itt lesz mindig, forog-forog a dobban. És nincs kedvem rohanni sem, hanem inkább megvárni, hogy szép legyen az a talajtalan valami, ami most narráció inkább, mint valóság, és nem is tudom majd lehozni a földre.

szinesztézia

Színeket írok, és szeretnék a zenében élni, ülni, állni, halni.

Csupa egymás alatt és fölött húzódó folyosó. Dimenziók, amik talán összeérnek a végtelenben.

splendid, but not isolation at all

Egy kuncogós olasz mozi, egy édesmálnás telek, egy vízszintes színház, hosszúlépések végén tető, alant megint a Város Szive tér. Jó kis hétvége, barátkozás kötések és kötöttség nélkül.

akkor te megtaláltad a hivatásod?

A hipernehéz hét előestéjén szívdobogva gondolok a csoportra. Pedig csupa nő, meg a szervezőfiú. A végén még sajnálni fogom a szabadsághoz vezető perceket, legyen bár péntek délután kettő.

a forró lábos alján szétcsapódó olaj

És nem, nem megyek még egy kicsit meccset nézni a Bem moziba, bár itt van a sarkon, nem, megyek haza. Sötétebb van tíznél – hja, a fáradtság, az egész héten át kipeckelt szem, torok, acélozott hangulat, hát, így nehéz világosan látni.

Sötét az udvar, de így este könnyedén forog a kerék, mutatja az utat, könnyen csúszik a kulcs a zárba, megcsillan rajta egy kósza fény, elsőre megtaláltam a jót. Bemegyek a rozzant ajtón, megpöccinti a kormány a capatob-ot, felkapcsolom a villanyt. Át az előszobán. Focimeccs villog hangosan. A kislámpája ég a feje fölött, szeme csukva, szemüveg az orrán, kék ráncos keze mellett a piros Vörös postakocsi. Vissza a konyhába. Legyen rizs. Meggyújtom a gázt, a baloldalit, mert ezt nehezebb tekerni, szorul, hátha bejáratódik. Bár tudom, hogy nem fog, soha nem fog, hiszen akkor már most könnyen fordulna, mint az előbb a pedál fölfelé a fekete Kacsa utcán. Felteszem a lábost a gázra. Várok. Forrón kell beleönteni az olajat, így tanították az andalúzok. Beleöntöm a rizst, kavargatom a fakanállal. Nem magamnak csinálom. De rég csináltam. Évek óta… Hogy tudok így élni? Néhány szem egészen fehér, mint a mész, a többi szürkés. Vagy áttetsző. Aztán rá a víz. Só az elvásott fadobozból, a széles tányérú fakanállal. Elfelejtem lejjebb venni a lángot, majdnem leég az egész, de észbe kapok. Vizet még. Födőt. Legyen leves is? Persze, legyen. Legyen minél több minden. De azért hagyok valamit neki is, legyen valami dolga mégis, ne maradjon tétlen kézzel. Főzhet virslit, süthet is. Biztonsági megoldás a fejemben, ha mégis nehéz lenne neki a főzés, valami egyszerű, a hűtő polcán, és telefonálok holnap, hogy rendben megy-e. Felforrt a víz, beleöntöm a port. Felhabzik a sárga, ez olyan szép és puha. Ugrálnak benne a csigák. Megnyugszom. Közben lekapcsolta a villanyt, levette az olvasószemüveget, az oldalán vekszik a párnán. Kikapcsolom a tévét. Csend. Felnézek az utca fölé feszített lámpakockára. Minden rendben. A leves kész, borsót bele konzervből, aztán kioltom a gázt. Majd később beteszem a hűtőbe. Amíg hűl, írok, fürdöm. A forró olajban pörkölt rizsszemek szaga beúszta az egész lakást. Nem bánom a péntek estét.

mindig kamasz, de tartja a száját

Kis híján fölemeltem a hangom, amikor az óra előtti beszélgetésből hirtelen a bezárt Kultin át a Sziget-fesztivál hangmocskához jutottunk, ami sunyin még Dunakeszin is felüti a fejét, de aztán csak csöndben, homlokráncolás nélkül néztem csúnyán, és a kedves nyelvtanuló lány megmentett, és azt javasolta, idén nyáron menjünk ki együtt bulizni, hisz oly sok ott a francia, lehet nyelvgyakorolni, és még ekkor is megálltam, hogy ne helyeseljek számos decibellel, hogy igen-igen, tavalyelőtt-előtt nyáron is hánnyal találkoztam, amikor elsősegélyből minden részeget felébresztettünk, mert az úton heverők fele francia volt, mert a franciák nem bírják a magyar pálinkát. Hanem elkezdtük az órát.

Néha még eszembe jutott két kiemelő szerkezet között, hogy én mennyire szeretek fesztiválozni. De ma nem mentünk. Nem is tudom, hogy jól álltak volna-e az alter zenekarok. Milyen feeling állna jól? sound? ton? hegynek allja, völgy? hol lesz, ami volt? itt? ott? sziget egy tavon? és hanna?

adobe

Illusztris új hobbim lesz.

"szervezni mindig szar"

Hát, nem maradt energia lelkesedni a mások lelkesedését szervezni, hát bocs. Hát majd valami valamikor talán.

melancholia

Változékony, mesés és borús, ezért ezt csináltam a szabadidőmben máma.

Aki tudja, honnan szereztem a motívumokat, kap egy fagyit.

hogy zokog az eső

Mintha valami nagy baja lenne.

nők elhatárolódva és egymás közt

Elmentünk a sógorral tornázni ide a sarokra Budára, hogy javuljon fizikailag is a közérzetünk, ne csak parolázás által. Annyira nem volt kedves senki, hogy bemelegítő nyújtást sem pazarolt rájuk az angyali hangszálú "égjen a medencefenék-izmunk" Manci, így ránk sem. Rózsadombi úridámák izmai kövesednek a szomszédban nap mint nap, kő arcizmuk és szívük sem rándul, automata-hangon köszönnek csak. Bosszúból egy használt pohárból ittam.

A dolgozóban viszont öt nő (meg egy fiatalember is, de ő általában is ott van, ott dolgozik) vár reggelente ragyogó arccal, mindenre elszántak. Egyikük parfümje vattacukros füstölő, ambient-sátor júniusi hétközdélelőtt a terem. Cserébe beléjük magyarázom a lehetetlent, válogatott dalokkal hangolom őket, karmesteri pálcámmal szeletekre bontom az időt, hangsúlyokkal kavargatom a közös légmozgást.

lóg az orra, mégsem abba botlik

Hiába, valaki azért igyekszik rendben terelgetni a dolgokat, nem hagy teljesen kétségbe esni: valahányszor csöpögő orrom vonszolnám a járdán, belebotlom egy ismerősbe, akivel nagyjából örülünk is egymásnak. Ha ez szokássá válik, nem bánom.

erő

Aki visszaszerzi, az rendben van. De aki nem kapja vissza már soha… azt nem jó nézni.

annyi hülyeséget olvasok össze

Úgy döntöttem, gyűjteménybe rendezem.

Aki szeretne, legyen velem gyűjtő. Hátha tanulunk valami újat!

breaking the blues

És akkor tegnap spontán teljesült az álmom, mert hirtelen pont olyan partiba csöppentettek, amire titkon vágytam a csütörtök hajnali felriadás óta. Először gyerekzsúr volt a Szervita téri nyolcadikon óriási pizzák és vízilufi-csata közepette, aztán beslisszant egy film egy ír zenészpárosról, akik csak egyszer zenéltek együtt, de az megérte és megváltotta az egész életüket, és a moziban minden mozista előre köszönt meg nyitogatta az ajtót a biciklijeinknek. Aztán visszamentünk a nyolcadikra, ahol addigra feldíszült a szín, és színes fényekbe csavarodva lehetett táncolni a tomboló elektronikára, dobni a basszust és más hangláncokat, meg az esőben nézni az erkélyről a nagypolgári háztetőket, véletlen ismerősökbe ütközni – Hát te hogy kerülsz ide? Te hogy kerülsz ide? –, és megint megállt velem a hinta egy pillanatra, de nem azért, mint tegnap, hogy kiszálljak, hanem hogy lássam, hogy örülök, mert úgy hiányzott ez már.

pszifeszko elektrik magik

Aki szívből lekezeli a ki nem mondott szemrehányásokat a ki nem mondott kérések teljesítetlensége miatt, aki ezen úgy lép át, mint a salakra festett pályavonalakon, és nincs szüksége ugrórúdra a gátfutáshoz, az hazudik, vagy egy érzéketlen tuskó, vagy jöjjön ide, én meg hadd menjek oda.

Szerencse, hogy volt itthon Infected Mushroom. Felbontottam, tolom, most jobb.

u.d.: Igazából arról van szó, hogy nem bírom körvonalazni a felelősségem innen belülről. Kívülről biztos jobban látszik…

kihűlt csillag

Az évtized koncertsorozatának vége, köszönöm szépen. Ma még utoljára felemelkedett a hangulat a csillagok színes szféráiba, emelkedtem vele én is, majd a harmadik szám közepén megakadt körülöttem a világ, az emberek, a dallam, az űrhajós a kivetítőn, és kisétáltam a nézőtérről, Petite Adèle leszáradt púderrel az arcán követett. Ágyő. Ez sem kell már. Elgondolkodom, ki öregedett meg, én vagy ők, az elkerekedett képű gitáros, hát, talán mind az öten, és reméljük szívből, hogy az ugráló tinédzserek lelkesedésfüggönye eltakarja előlük ezt. Have a nice trip.

Ennél sokkal szebb, amikor egy óra múlva a hegedűs a kán-kánt játssza, csak nekem. Abban van lélek, és azután már nem bőgök hazafelé.

játékbolt

Én nem kérek a gyerekemnek játékot a játékboltból. Nem kérek műanyag, gyári szeretet a nevében. Otromba, gombnyomásra nyekeregve villanó, azután elhallgató műanyag ufókat. Tanulja meg, amíg kicsi, hogy a világ nem játék, de mindennel lehet játszani – hogy mindennel megtehet bármit, ha úgy tartja kedve. Nincs olyan, hogy ez erre való, az meg arra.

"Mivel játszik egy másfél hónapos gyerek?"

Minden mindenre való. Ezt tanulja meg az első szülinapja előtt. Utána már disztingválhat.

manic friday

Ezek a szürkén olvadó péntekek. Amikor kitalálok valami jót, de borúban nem lehet. Amikor klórízű a víz. Amikor visszapattan a bérházak faláról a nevetés, és a betonra hanyatlik. Amikor egy hétre elegendő pirosat veszek magamra, és nem elég, mert a csontjaim szürkék maradnak mindig.

Miért elengedhetetlen minden jóhoz, amit kitalálok, a napfény? A napfényes éjszaka?

наша красивая пиеса

Szereplők:

Capucine
Лейа Валентиновна Мусоргская
Пелбарт Пелбартович Пелбарт
Акакий Пелбартович Пелбарт
Олег

Játszódik Párizsban, időtlen időkben.

erő

Aki visszaszerzi, az rendben van. De aki nem kapja vissza már soha… azt nem jó nézni.

álmomban vág kupán

Rá- és felébredek: csinálok egy csomó mindent, amit szeretek – egyedül. Ez jó. Csinálok ezt-azt, ímmel-ámmal, társasággal, amit szeretek ugyan, de sokkal jobban szeretném egy kicsit máshogy. De ez nem olyan nagy baj. És van pár dolog, amit szeretnék csinálni, de egyedül nem, és ezért hosszú ideje nem gondolok rájuk. Hát ez pedig már nagy baj.

should I or shouldn't I?

Most tényleg vigyem be a Should I Stay Or Should I Go-t órára?

Olyan nyilvánvaló volna. De én úgy szégyellem azt a számot.

arról, hogy megnézte, ki írja úgy a betűket

Benézni a szöveg mögé.

Mint mikor egy ház homlokzatát szemlélve latolgatod, mi lehet bent. Aztán kinyitják az ajtót, és benézel az előszobába. Látod, milyen színű a fal, parketta van-e, linóleum vagy márvány, milyen a fogas. Nem tudod meg, persze, nem csöpög-e titkon egy vízvezeték, a padlás kacatkincsei közé sem túrhatsz be, és azt sem árulja el senki, hogy hol van a családi ezüst, de kiszűrődik valami zene, ott lóg a poszter a falon, és egy ronggyá olvasott könyvet is látsz a konyhaasztalon. Máris mennyi mindent tudsz.

virágcsokor

Kaptam ma egy szép rózsacsokrot egy fiútól, három szálból állót, egy olyan mondat mellé, amit még soha senki nem mondott nekem, bár tudtam, hogy szokás ezt mondani, sőt, talán én is mondtam már, de biztos, hogy ezerszer hallottam, nem csak a filmekben, de most nem készültem rá egyáltalán, sem fel, sem sehogy pont most, úgyhogy egészen meghatódtam, ez volt a legegyszerűbb. Azt mondta, hogy "Szeretném megköszönni az egész éves munkáját."

(Tudjuk, hogy az apukája ötlete volt, de cinizmusunkat most nem kürtöljük szanaszét. Nincs ideje még a kiégésnek.)

van olyan történet is, amiben

a házastársak előző házasságából származó gyerekek egymásba szeretnek.

mai kisvicces

– Halló?
– Szia! Én vagyok, a Feri!
– … [Milyen Feri? A hegyről?] khm, ööö, tessék?
– … a Pöttyös utcai metróról.
– Nem tudom, ki vagy, még így sem. [Nem, tegnap nem rúgtam be, nem adtam meg senkinek semmit, és a barátaim sem a hátam mögött. Ez biztos. Még annak az ijesztő járású, fényes szemű mojito-s srácnak sem.]
– De! Most írtad meg a számodat az iwiwen.
– [Wiwen. Oldszkúlan úgy mondják.] Nem én. És nem szoktam metrózni. [Metróban ismerkedni! A Deákon még talán… hujujujj, ez veszélyes.]
– De!
– Na, akkor mondd meg, ki vagyok én!
– Dóri!
– Nem nyert. Bori.
– De! A számod nullahat harminc, kettő…
– Nem! Nullahathúsz.
– Ja! … Haha!
– Hihi. Sok sikert!

Jellemző, hogy a Feriről az a mókás versike jut eszembe. Sőt. Rögtön két változat. És valójában ettől áll meg a szívverésem.

EB-rajongó vagy?

Nem, nem, általában, ha megnézek egy meccset, null-null lesz, netán egy-null, de az is tizenegyesből, szóval nem, hanem fordítsd vissza az E-t egy negyeddel, vagy hárommal előre, aggass rá lampionokat, barokkos tapétával borítsd be, hints rá némi nosztalgiát a gátról és a két oldalt folyó Dunáról, önts szét lágy zenét is, és állítsd az egyik sarokba a régi szekrényt, takard a gólokat egy-egy oszlopával a betűnek, a harmadikra tűzd ifjúkorod egy fényképét, és akkor már meg is van, ott ni, a negyedik helyen, a dörgedelmes felhők alatt, ez számomra kihagyhatatlan.

buktató

Az egyik legnehezebb dolog: meglátni és támogatni egy másik ember változásait.

a mindent főző láboska

Főztem ma zöldborsófőzeléket. Fahéjjal.

Nem csak szerintem lett finom. Úgyhogy eldöntöttem, megismerkedem még egy csomó hétköznapi zöldséggel és egzotikus fűszerrel, és bátran egymásba habarítom őket.

És nyitok egy anarcho-gasztro-fotóblogot.

kruder & dorfmeister & dion

Olyan zenét hallgatok, amit az elmúlt tizenöt évben kidobtam volna az ablakon. Most meg tetszik, itt hajlong a fülemben, hiába próbáltam befedni mással. Összekeveredtek.

Magam sem értem. Azaz főleg én nem értem.

kampókéz kozmetikai rendelő

Azt álmodtam, hogy végül bevállaltam egy kozmetikust, aki általános bőrfrissítést ajánlott. A regeneráló-lötty üvegkapszulában volt, és az infúzóhoz hasonlóan kellett beadni: percekig csöpög a lé az ember egyik kézfeji vénájába, a tű azonban nem a jól ismert, vaskos és kupakos kanül, hanem egy hajszálvékony horog. Ezt kellett beakasztani a bőrbe, bele is kellett szúrni, hogy alá menjen. Ha megbillent a kampó, felgyűrte a bőrt, fájt.

A nap ennél sokkal vidámabban telt, a szúrásnak alig érzékelhető nyoma maradt csak.

a rém

A délutáni napfényben vártam a villamost, és rettegni kezdtem: megjelent egy nagydarab, lángosképű férfi, szemében vad csillogás. Fel s alá járkált, szórt rám is pár ideges és felajzott pillantást, dohogott, dobogott a sínek hosszán. Fehér inget viselt és fehér vászonnadrágot, fekete bőrcipőt és övet, és az ingzsebéből piros toll szára kandikált ki, ami harmonizált a kezében tartott fehér skálás zacskó kicsiny piros emblémájával. Talán amiatt is ideges volt, hogy nem találta meg a megfelelő kellékeket a randihoz (fényszétterítős napszemüveg? rózsa?). Elő akartam vigyázni, és kifigyelve, hogy a sofőrrel egyvonalban áll a megállóban, a villamos második kocsijába szállni. De ő hajthatatlan volt, és mire felléptem a harmadik lépcsőfokon, ott termett mögöttem. Hátramenekültem, és végül nem ült le mellém, hanem leült ott rögtön, legelöl. Szívkönnyebbedés.

Mert olyan színű volt ő maga, mint az Új Szörnyen Ijesztő Könyv borítója.

És azután felszállt egy nagydarab csupalila nő, de ezen már nem gondolkoztam, ez egy másik történet lesz, készül majd róla festmény is, egyáltalán nem szörnyen ijesztő.

idealista

Vegyem már észre, hogy csak a képzeletem játéka az, hogy egy mesében élünk.

expresszív

Betegesen érdekel, mi van annak a srácnak a lelkében, aki zsírkrétával és akvarellel fest sorozatot saját magáról: a piros háttérre a zöld bokor és a fénylő nap mellé rács emelkedik, ő kockák során át hadakozik, aztán a rács focikapu hálójává változik, ő maga lesz a kapus, és végül feloldódik az összes korlát és keret, a bokor megmarad, mély indigó éjszaka települ a világra.

arról, hogy hol ért a meteorológiai nyár

Melyik hangzik a legrosszabbul?

1. A dohányzóban aludtam.
2. Az iskolaudvaron aludtam.
3. A kertben aludtam, a diófa alatt.

Pedig ez a három egy és ugyanaz, mint a kettő.