wadzdisz

A fölnőtt tanítványom a héten rájött, hogy a what's this?-t úgy ejtik, hogy wadzdisz.

Sok-sok év után.

Ez siker? Kié?

számvetés

Ki kell számolni, kihez mennyit beszélek. Összeszorozni az intonációt a szótagszámmal, az érzelmi töltetet végigszánkáztatni a frekvenciákon, lefojtani a fölösleges amplitúdókat, törölni a százszori három fölkiáltójeleket. Meghallja a suttogást is, akinek kell, csak akkor kiabálni, ha örömmel vehetjük aztán.

Mindezt ki kell számolni, veszek majd egy nagy papírt, négy színű tollat, lesz majd egy nagy plakát, és azon nézem meg nap mint nap, mit nem szabad és mit kell. És lesz rajta egy csomó fehér rész, ami csak én vagyok.

hangforrás

Forrok, mert dolgok meghaladják az erőmet, halk a hangom, gyönge a karom, megjátszom, hogy dühös vagyok, de mosolygok, mikor nem néznek oda, magyarázok ide meg oda, magamat ki, kimondok, beszólok, fáraszt az is, ha nem szólok, és néha, nagy ritkán örülök, de akkor remegő kézzel ám, a szájsarkakba rejtett mosolyoknak, a gurgulázó hangnak a telefonba, ha szól, nem örülök, ha el kell simítanom a bőgést, lélegeztetnem az elfúló hangot, noszogatnom a szót vagy direkt nem szólnom, nem direktora, operatőre lennék inkább a jeleneteknek, nem az operában a tőr, tőr a torkomban, az Operában a béka, az ének, az ének az csodálatos, de az sem én vagyok, aki beszél, darálom elő a mondatokat a nyelveken, szünetet akarok, a hangszálaimon kaparok, csöndet, szünetet, hallgatni a halhatatlan halkat.

kitörések

Kitörhet ma a Nap, meg-megfricskázza tán a konstellációkat az égen, felrobbantja a szavakat sorra. Idegégés.

(empty n' silent)

On my way home I couldn't wait listening to My Town,
But now it seems kinda no-man's land all around.

a hallgatás

Használtam ma a hallgatást. (Adta nekem ezt a könyvet Magdi-Léna a minap, abban van a hallgatás, tudta jól Magdi-Léna, hogy hasznát veszem majd, szokott ő ilyeneket tudni.) Játszottam, hogy nincs kedvem megszólalni. Húsz percig néztem az órát, néztem őket, néztem a foltokat a szemüveg nélkül, ha leveszem, nagyobb, ha fölteszem, kisebb a szemem, néztem, néha megrándult a szemöldökömön az ideg. Nem érzitek, hogy elég? Én azt nem tenném. Elmondják szépen, mit kéne és mit nem, kinek mit. A húszból kettő, ha kínos, az utolsó két perc. Azután már megszólalok.

És akkor az egyik ráérzett, hogy addig nem lesz óra, amíg gonoszul pepecsel. Mert az a legrosszabb, ha van óra. Annál rosszabb nincs, ha óra van, ha komolyan kell, ha alig valami idő múlva kezdődik a nagykor. Mindent, csak azt ne.

(Egy másik pedig önszántából van itt. Legyél elegáns!)

skunkty punkty

Skunkty Punkty rode in a horse
Skunkty Punkty had a freak king
All the Sphinx's cars
And all the Sphinx's lamb
Couldn't cut Punkty's hair every weekend!

ég és föld között

Amikor az anyaföldön fekszem a szántó közepén szétvetett karral, arccal a föld szagában vagy arccal a kék égnek, érzem a föld kérge alatt a mélységekben dúló, végtelen súlyú és minden irányba hullámzó magmát, érzem, hogy a földkéreg pár arasznyi vékony csak, de megtart, minden időkben szilárd, berepedhetetlen, elválaszt a forró lávától, a föld vas szívébe bele nem eshetem, és amikor így széttárt karral nyomom a hasamat a földnek, rámnehezülhet az ég is, a nagy kék levegőtömb, minden a horizontról túlról is, én biztonságban elférek a kettő között, össze nem roppant sem a hátamra nehezedő ég, sem alattam a poklos mélység nem szív magába, én én vagyok, elsimulok köztük, a világ mindkét félgömbje az enyém, itt élek közöttük aprón, kuncogva laposan és mindenhatón.

high hopes

Úgy kéne, hogy lefeküdjenek hanyatt a földre és a fejüknél legyen a magnó, az lenne a csillag közepe, a lábuk a sugarak, a world of magnets and miracles, és úgy hallgassák, ahogy elindulnak, majd holdkórosan vissza, borzongjanak bele, ahogy a hidak föllángolnak mögöttük, before time takes their dreams away, hogy emlékezzenek örökre, forever and ever.

The grass was greener / The light was brighter / The taste was sweeter / The nights of wonder / With friends surrounded / The dawn mist glowing / The water flowing / The endless river

arról, amikor sem elmenni, sem maradni nem volt kedve

Nem jó az utca, nem jó a kocka, nem jó a hang és nem szól a kép, why am I blue, why am I so, and why does my heart feel so bad?

lassan

Egy napot, amikor nincs idő. Nem a halántékomon kocognak a mutatók, nem a tarkómban ütik a negyedeket, csak nagyon lassan élek, visszafelé görbül az időegyenes.

holisztikus

Egyik napról a másikra tanultam meg olvasni, úszni. Teketória nélkül születtem.

Ésatöbbi.

működik

Addig gyerekek, amíg megijednek a szikár arcvonásoktól.

kilégzés, belégzés

Pont azon gondolkodom, megéri-e. Megéri-e összekupacolni az energiákat, rakétákat lőni ki velük a torkomból, aztán hallgatni órahosszat a visszaszállingózó pernyében, tartani a kezem a visszaforduló hulladékanyagokért, a lezuhanó, selejt alkatrészekért. Olyankor csak hallgatni tudok, nem értek semmit, le kell feküdnöm a földre, úgy figyelni a tüzet, amit olyankor rakjatok meg ti, rakjatok rá bőséges lángokat, jó, hogy ott vagytok, itt.

a mai nap

Föl-le hangolgattam magam egész nap, álmosságon innen és túl.

Az kéne, hogy legyen valami szerkezet vagy szervezet arra, hogy figyelje az elalvás ritmusát és tempóját, és amikor kezd lassulni a lélegzet, kezdje lejjebb csavarni a villanyt és a hangerőt, és amikor csukódik a szem, aludjon el a gép, húnyjon ki a fény, legyen nyugodtan nyugalom. Egy légzés- vagy agyhullámérzékelő, vagy egy webkamera, aminek a másik felén egy ember ül a Föld másik felén, mondjuk Indiában, ahol éppen nappal van, és nem nagy áldozat ezen dolgozni óra hosszat. Elaltatnának egy embert Írországban, egyet itt a szobámban, aztán Moldvában és így tovább, minden időzónában egyet, úgy lenne a munkaidejük zónákra osztva. És aztán amikor fölkelnék én, szívességből én is dolgoznám egy kicsit velük ezt, elaltatnám őket én is, innen Budáról csavargatnám lejjebb a villanyt, a ventillátort, a zenét. Még számokat is válogatnék indiai altatóm arcvonásai szerint.

„nagyon komolyan készül”

Olyan fiatal, mint a fehér lap, amire írunk – mondja Rushdie, és én akkor megpróbálok a legfinomabb tollal gyémántot rajzolni a szemükbe, és van, hogy sikerül.

a Part

Nézem, ahogy tükröződik rajtuk a film. Hogy hogyan ülnek: mindkét banda jobb karéján a rendes lányok, középen a fiúk a kanapén, baloldalt a néha csöndes csibészek. Hogy ki röhögcsél a szex-jelenet alatt, ki sóhajt föl Moby visszhangjain, ki ül rezzenéstelen arccal végig, ki viccel hangosan kínjában az élet és a halál között, the hanging around and the in between pisses people off. Az első cápás jelenetnél egy merő összerándult izomcsomó az osztály, tátott szájjal merednek a képernyőre, nem hiszik el, amit látnak. Akinek nem esik le az álla, annak is emelkedik a pólója a hasán, föl-le, föl-le. Az egyik lány mindig leveszi a szemüvegét, ha véres jelenetet sejt. Ki szpojlerez végig dicsekvésből, mert ő már tudja, hogy mekkora dzsó-ültetvény fogadja őket, hogy nyakörvet kapott a majom, hogy a vércsík végén ott a megtámadott élő test, hogy a beteget megölik, hogy ez az egész kalamajka talán mégsem éri meg, a paradicsom eleve elveszett.

parallel universe

Van ez a két fajta türelmetlenség, az egyik: várakozás az ismeretlenre, a másik: várakozás az ismertre. A kettő nem oltja ki egymást, nem is találkozik, két párhuzamos világ egy időben.

a fiók mélyén

Elfelejtett ropogós bankók régről. Kiöklendez mindent a fiók. Veszek valami újat.

hangok a szívemre

Huszonhárom óra nulla nullakor a kikattanó szemű, méla csávó a kilencedikből küld két számot (az angolórán hallgatandó) és mellé egy olyan, mind a kül-, mind a belcsínyt illetően míves levelet, hogy leesik az állam a szívemre, és csak akkor kezd dobogni újra, amikor megszólalnak a hangok.

idő

Kikotortam a levélláda mélyéről a szenes masszává tapadt szemetet, a liftlementés ház udvara mellé pedig fölépült végül az a szálloda.

Hát így.

[ Virginité de lendemain, quel hier frippé t'égale ! (Fölírtam tollal a régi gépem fölső homlokzatára Cocteaunak ezt a mondatát, s de rég kidobtuk már azt a gépet is. Akvárium volt a képernyővédő, tizenhat színű a monitor, a szövegszerkesztő semmi más géppel nem kompatibilis; floppyk.)]

nagyon vigyázz, nehogy hibázz!

Többet pakoltam a kosárba, mint ahány forintom van, a pénztárnál hát kiderül, vissza kell pakolni egy-két dolgot. A pénztároskisasszony tanuló, így egy idősebb jön sürgölődni, s ő találomra megfogja az aszalt epret, hogy akkor azt visszatesszük. Nevetek, hogy talán inkább a kukoricakonzervet tegyük vissza, az nem olyan sürgős most nekem. Ő is nevet, hogy haha, büntetésből most ő dönti el, mit viszek haza.

Jókedélyű jelenet, de mire hazaérek, sírok az aszalt eper fölött: a büntetésen sírok. Sokan megtanulták ezt: tévedés – büntetés.

no sweet without sweat

Nézegettük ezeket az angol szólásmondásokat, volt például ez az aki nem dolgozik, ne is egyék-féle, gondoltuk, előadjuk, a korosztályba magunkat beleélve, tehát ledolgoztuk a humorunkat kamaszosra, rettenetesen cinikus és ordenáréra.

…úgy volt tehát a jelenet, hogy Piroska zuhanyzás után parfümözi magát, én meg futva érkezem napi nyargalásomból, ömlik rólam a víz, söpröm a homlokomból az izzadságot, és akkor Ági megszagol, és Piroska nem kap nyalókát, csak én.

Ági azért bocsánatot kért a jelenet előtt. És aztán még spontán előadta az alvó kutyát, ahogy álmában meg-megrándul két kinyújtott mellső lába.

az utolsó kocsiban

Az utolsó kocsiban ültünk, és csináltam egy félperces videót az üvegajtón át a sínekről és arról, ahogy távolodnak a dolgok, minden távolodó dolog az előbb még a hátam mögött közeledik, majd átfolyik rajtam, aztán már előttem távolodik és egyre kisebb, és azt hiszem, ez a látvány és ez a videó a legszomorúbb a világon.

messzire

Elmegyek most az egyutcás faluba a hegyek közé, tavaly abban a katlanban havazott húsvétkor. Csinálok majd nektek furulyát; vonattal megyek, kicsit laposon, kicsit a hegyek alján. A vonat zakatolása olyan, mint a szívdobogás, hozok majd nektek azt is.

buzzmegnemisakartamvégülhazajönnidehazakel lettjönni

Amit látok, azt jól látom, amely szavakat föl- és félrenagyíthatok, megteszem. De ennyi, ennyi, csak ennyi. Jól látom az értelmet, az értelmét, látom a nem vicces, labirintikus szavakat, a fölnagyított hangoknak örülhetek, én én vagyok, a világ a világ, a világháló a világ, hálló, ki hol hál, ó, azt hallom, amit hallani kell, halak, kösz, viszlát, visz és lát, messzire visz, viszontlát, visszajövök, ha látok, haláltokok eldobom, hah, látok, verem dobom, a szívem újra lassú és nyugodt.

(Ülök a barátom tesója mellett, aki találkozik a barátaival, akinek a barátai… csak köszönünk magázódva és vigyorgunk, majd találkozunk, ha lesz tanítás, addig széttárt tenyerünket mutatjuk csak.)

((Beszélgetek grindcore-ról meg más egyebekről, annyira hiányzott, annyira helyénvaló, még most is, így is, ez az.))

vérfagyasztó

Megáll bennem az ütő, mind a kilenc, a macskának ez az utolsó, nekem tíz ujjam van, a tizenegyedik az istené, most az kell, ó, ég, én, a tíz, az ember nem vagyok elég.

[„Egy kibaszott narkós hülyegyerek.”]

fölolvasás odabent

Vannak emberek, akik olvasás közben mondják magukban a szöveget: a belső hang segít nekik gyorsan fölfogni a szavak, szerkezetek, szövetek jelentését.

Eddig azt képzeltem, minden ember ilyen. És most nem tudom elképzelni, hogy lehet máshogy, hogy lehet máshogy.

a drótsáska

Az álmok jobbára a jobb agyféltekében termelődnek. A jobb agyféltekében múlt, jelen és jövő egy. Álmomban drótsáska magasodott fölém egy múzeumban, egy sáska, drótból. A múzeum fala világoskék és fehér, mint a Szépművészetiben az antik római terem, és aki velem volt, nagyon örült a sáskának, és kérdéseket tett föl. Hányat tud egy perc alatt, régen ez hogy volt, nekünk hogy lehetne sajátunk, ilyeneket. Az álomban keveredik a múlt, a jelen, a jövő.

relatív oldalak

„Amikor az űrhajósok nehézségi erő nélküli térbe, súlytalansági állapotba kerülnek, elkezdenek jobbról balra írni, megfordítják a számokat és a betűket, az írásuk ún. «tükör-írássá» változik.”

senki sincs, aki segítsen?

– Én biztos nem kezdenék bele ebbe.
– Hanem mit csinálnál?
– Megkérnék valakit, hogy segítsen.
– Igen, de nincs itt senki, csak mi.

[Nem tudom pontosan körvonalazni, de jellemző.]

rostad lök

Nyár van, és két benzinnel harmadig telt befőttesüveg pöffeszkedik a párkányon. Nyár van, de az ablak inkább csukva, a benzinszag kifelé, az utcára terjed.

Nyár van, elindulok féléjfélkor bárhova szinte. Nyár van, szétvetett vállal, gyalog.

Nyár van, asztalokról nyúlok idegen dobozért, enyém az idegen doboz, a kék öngyújtó a miénk.

Nyár van, nem érkezünk meg, elég a park.

Nyár van, a holnap reggel a jövő év kezdete egyben, egy könyv.

Nyár van, hazatértemkor pirított hagymás pogácsát eszem savanyú uborkával, hagymával. Ezzel az ízzel a számban írok. Nyár van, nevetve kérek bocsánatot a lánytól az éjjeli buszon, akit szinte leütött a pirított hagyma, de nem én tehettem róla; én azért bocsánatot kérek. Nyár van: a hagyma röpült, a hagymát behajították.

a piros és az arany festékszóró

A festékszórót irányba kellene tartanom, magamtól el, de én sokszor magam felé tartom, és olyankor előbb érzem a hűvös fuvallmot, minthogy eszembe jusson, hogy ebben festék van, és tényleg, festékes a fuvallm, már piros is a karom. Meg a körmöm. Három napja pöttyös a hüvelykujj-körmöm, hol arany, hol piros. Szeplős.

Aztán furcsaság az is, és mindenható vagyok olyankor, határtalan és szabad, hogy a konyhában fújom a vasat vele, és akkor szétoszlik a levegőben a le nem csapódó festékfelhő, elporlik, és nem lesz a padló sem arany, sem piros. A hűtő, a tűzhely sem. A levegő arany és piros pár tucat másodpercig, ahogy a festék porzik, aztán eltűnik az egész, eloszlik a látványban a felhő, csak a szag marad.

Meg aztán még az is nagyon fura, hogy amikor először ráfújom az aranyat vagy a pirosat a feketére és a szürkére, az első rétegben nem látom meg a színt. Pedig színes, arany vagy piros, de tudom alatta a feketét vagy a szürkét, és azt látom. Sok réteget kell kifújnom ahhoz, hogy lássam a valódit, az aranyat és a pirosat a vázon.

Kattog is a festékszóró, ha rázom, jó kis hang ez a kattogó.

telihold előtti zaj, csönd

…kiment tehát a gangra, csiszolni, megőrjíteni, befesteni a vázat. Levette a gyűrűit, fönnhagyta a zöld nyakláncot, átvette a nadrágját bőre és kopottra, föltűrte a szárát a virágos zoknira, és erőteljesen esett neki a festéknek meg a vasnak. A hangfalba Faith No More-t rakott, Joy Divisiont és Mobyt, valamint az Amszterdami Kikötőt francia eredetiben és angolul David Bowie-tól, meg néhány Manu Chao-t és Negra-t, hogy valami vidám is legyen, a hangerőt fölgyűrte szintén. És akkor volt az, amikor kezdett már fájni a keze, a körme piros volt és ragyogott a bőre a bronztól, hogy a szomszéd csávók, feketék, mint a nigériai éjszaka, kipakolták a székeiket az úgyszintén a gangra, letették a földre a söreiket, kinyitották az ablakot, hogy áradjon a hip-hop, hangosan hőzöngtek afrikaiul, és közben nézték őt meg a kezében a vázat. Összeráncolta a szemöldökét, összehúzta a gyomrát, nem tetszett ez neki. Aztán oda is jött az egyik, hablatyakcentussal magyarázott, hogy milyen szépek itt a lányok, meg Észtországban az óvodások is milyen aranyosak, és hogy de kár, hogy itt lakik egyedül ebben a nagy lakásban, mármint ő, a lány, aki itt ezzel a smirglivel vacakol, bár szeretne biciklizni ő is, de nem tud, de majd megtanul, ha másért nem, hát a lányok kedvéért itt Budapesten, és ha gondolja, akkor mehetnének együtt hip-hop-ot hallgatni, ha másért nem, hát for fun, és akkor már le volt csiszolva a matricamaradék nagyja is, és akkor ő kezdett kicsit tartani ettől a nagy vehemenciától. Meg a magyarázkodástól is, hogy most miért egyedül, hogy ez hogy lehet, egy ilyen szép lánynak… Á. Ezt elmagyarázni? Hogy az nem úgy van, hogy az nem csak az esztétikán múlik, meg nem az a lényeg, meg… á, elmagyarázni ezt nehéz, és minek. Úgyhogy mosolyog bátran, aztán elköszön, lefaragta a körmét a matricakaparás és a homokszemcsék, elég volt, elég ebből a hirtelen nyárból, a trikós sörözgetés ideje még nem jött el, a beosztatlan óráké sem, gyerünk, dolgozzunk holnapra, nézzünk filmet két hét múlvára, ezt gondolja, hogy legyen mégis inkább rend, valamiféle csönd és nyugalom, hátha a káoszba belecsavarodna az este.

hiányzik

Három hét nyugalom. Párbeszéd a kozmosszal (a virágokkal, az éggel, a vonatsínnel, a katlan taván megcsúszó sugárral, a ritmussal, a pörrenő, omló, ömlő hangokkal, a füsttel) húsz éjen és huszonegy napon át. A kozmosz válaszol. A kozmosz nem válaszol. A kozmosz titokzatos. A kozmosz fényes fekete lyuk.

hiányozni fogok

– …mert a jövő héten nem leszek itt…
– Jajj, ne, ne már, tényleg?!? Ajj…!

üvegpapír

A dörzspapírt úgy osztályozzák, hogy megszámolják, hány szemcse van egy… egy mekkora sugarú körben? És akkor azt a számot kapja a dörzspapír típusa, a hatszázas már nagyon finom.

Angolul, spanyolul homokpapír. Franciául üvegpapír. De szép! Mint a sivatag az Isten atlaszán, vagy egy nagyon törékeny falú pohár.

a nappal éjjel él tovább

Az előadó kirakta az unokája képét, hogy bearanyozza az előadást. A második nap reggelén megkérdezte, szeretne-e valaki föltenni kérdést, netán elmesélné-e az álmát. Egyszer ugyanis Afrikában adott elő, valamiféle fizikával kapcsolatos témát fejtegetett, és másnap reggel a hallgatóság minden tagja elmesélte az álmát: fizikával álmodtak.

Én pedig csak most ébredek rá, hogy az unokájával álmodtam. Nem mondtam neki. De majd írok neki egy e-mailt.

chemistry: the book of changes

geography: a round-the-world ticket (free entrance to music, open faces, pubs and local air museums)
biology: do vampires exist?
history: spirals of time
mathematics: the smallest and the greatest infinities

Etc.

home school

Néztük azt a South Park epizódot, amiben Cartman megirigyli az otthon tanuló gyerekeket, Marc és Rebecca pedig kiszabadul és beszabadul az iskolába végre, Kenny pedig rázkódik, gellert kap és úgy hal meg.

És akkor azt mondja a Japán Mániás Csávó (kék vagy barna szemű, van nála kontaktlencse vagy nincs), hogy ő két okból szeretne otthon tanulni, egyrészt, mert akkor tanulhatna mást is, másrészt meg magánügy. De nincsen rá keret.

elmenekülni, mert ez félelmetes

Egy nagy, vörös vasráccsal bekerített amfiteátrumban vagyunk. Balra lenn, a sártenger mögött a temető, jobbra a zsilip. A zsilip mögött magas a víz. A temetőbe nem megyünk, mert ha átbukik a víz a zsilipen, maga alá gyúr és beöl a sárba.

Egy lány van velem és én fiú vagyok, vagy mind a ketten fiúk vagyunk, vagy mind a ketten lányok. Vagy mind a ketten mind a kettők. És arról beszélünk, hogy jobb volna elmenekülni, mert ez félelmetes.

tíz kicsi

Kilenc nő (Erzsike, Bözse, Liza, Csöre, Böske, stb.) bezárva marad egy cellában. Hiába ülték le a kiszabott időt, senki nem jön kinyitni az ajtót. Pedig valaki minden nap belök egy fazekat, benne ugyanaz a piros, erősszagú krumplistészta, minden áldott napon, huszonegy éven keresztül. Hogy ki eszik először, hogy ki fürdik, hogy ki alszik pokróc nélkül, hogy ki viszi ki, kisorsolják: székfoglaló, számolós-tapsolós-kiesős, vak gyilkos.

Az egyik nő terhes lesz. Megszületik. Fölnő. Kutat, kutatja a kiutat, Karcsikának ez a feladata. Dolgozik. Szerelmes lesz a nőkbe, a nők mind akarják. De persze nem mindegyikkel lehet valami, meg hát öregek is a nők, öregecskék. Közben Karcsika kutat, tovább, rendületlenül. Egyszercsak odanyújtja nekik a kulcsot:
– Ez hogy kerül ide?
– Miért, én hogy kerültem ide?

szétszedték

A szobában olaj- és vasszag van, a földön évtizedes sármorzsák, a vázam bébire csupaszítva, lekalapálva az összes tengely, agy, leütve, amit fölütöttek, kihúzva, amit befűztek, a semmiben forog két pártalan pedál, citerázhatnék a kerekeken, nincs hely a matracnak. Nyolcszázas meg kétezres smirgli kell, benzin bögreszám, új sodronyok, fémötvözetek meg színek, és úgy fog ragyogni újan, elájultok.

A két kezem pont két tízes kulcs volt, úgy ám.

sugártörés

A délutánok, amikor gellert kapnak a sugarak a csöndön és szúrnak… volt egy ilyen nyár.

(Nem én csinálom, a nyár dübörög.)

baletten

Elmegy az ember táncelőadást nézni, miközben itthon áll a bál.

[A modern balett szimbólumrendszere olyan, mint a rajzfilmeké. A minimálrajzfilmeké. Azoké, amiket nem értünk, hogy hogy csináltak, ki fizetett értük, mivel. Mivel nincs bennük beszéd, csak zene, egyforma figurák ugrálnak, sok az erős kontraszt és kontúr, kevesek a gesztusok, de nagyok.]

a buzi-e vagy

Meséli a kollégám, hogy a buzi-e vagy, az Lentiben volt szleng a katonaságnál.