zsebtelep

A lakótelep olyan kicsi. -ünk, pünk, a lakótelepünk, írnám, ha nem felejteném el, miközben még át sem léptem két lépésemmel. Pici és színes, meg barátságos is. Mint apukám zsebkendői, amik mindig voltak a zsebében. Nagy, színes kockák a szegélyen körben, valamilyen illattal. Lakótelepi mosóporillattal. Ott szaglik mögötte a mosógép, sötétzöld keretes Hajdú, meg a fűtött kád, biztos talaj téli pucérságra. Hogy bírta olyan szagúan tartani a zsebét? Nagy biztonsággal fújtam bele mindig a biztos vaníliaillatú kislánykori taknyomat kislánykoromban. Szóval ilyen a lakótelep is, színes házak körbe-körbe, közepén sötétkék meg zöld kocka, avar szanaszét szórva. Átugrom két lépéssel, sitty-sutty, itt sem vagyok, emlék vagy már, lakótelep, százszor is áthágjak még rajtad decemberi esőkben rohanva.

(tosokiaron stílusában arról, hogy mi történt pár perce)

Kinyitottam az ablakot,
és pár másik dologgal együtt
leesett a lázmérő is,
és eltört.

De jó volna, ha
leesne és eltörne
még pár másik dolog is!

szava hihető

Van, amikor komolyan mondom. Egy gondolatfolyam része – megváltoztatható.

És van, hogy viccből. Ez engem is meglep. Van, amikor számomra parancs.

dub

Én nem tudom, mi történt tegnap este. Mit remixeltek a csillagok. Egyfolytában benyomások értek. Az izmok közvetlenül a hangokból táplálkoznak. Jézus a pult mögött. Dívák. Két nőn összeveszünk, a harmadik mindent visz. Fickók a múltból, a jelenből, a jövőből? Én nem tudom, a semmikorból. Ezt nem lehet képekbe foglalni, ma nem lesz költészet, tények vannak. Valamelyik a kezembe nyomott egy csillagszórót vagy robbanócukorkás nyalókát. Elképedve bámultam a csodát. Vagy volt, hogy úgy csináltam, mint aki nem veszi észre. Reméljük, ő sem vett (vette) észre. Én ezt nem értem. Mi történt? Pedig alig, ha valami történt. Összetalálkozott az idén meg a tavaly néhány pontja az itt és mostban. A pillanat, ami már sehol nincs, akkor volt és ott. Mindent kellett táncolni, fél Európát az Urál és Marokkó sivatagos partvonala között. Benn a meleg, kinn a tél. Szűnjön meg a tél, puffogjuk ki lassan. Időnomádok vagyunk, lelkünk cabrióján szállítjuk egymást haza, vagy máshova. Ahova éppen akarja. Ha nagyon esik és ónos, kamionon. Tegnap nagyon esett, féltem, hogy ránkpáncélosodik, de nem. Fűtünk belülről. Fűtjük az egész fekete, füstös, kiábrándító mindenséget, és vagyunk.

tik-tak, tik-tak

Ha még egyszer megpróbáltok figyelmeztetni kevésbé burkoltan vagy egészen nyíltan, hogy egyre ketyegnek az órák, alapítok egy lányzenekart a Siouxsie and the Banshees modorában. Na akkor, akkor tényleg fognotok kell majd a fejeteket.

(Életemben először majdnem káromkodtam is. Össze is omlottak volna a lépcsők Bargeld tenyerén. Piha.)

túl sokan

Életem derekán harmadennyien éltünk a Földön – állapítja meg enyhén borzadva Claude Lévi-Strauss ma, a századik születésnapján.

jaj, de jaj, de jaj, de jó a moziba' be'

Jaj, de jó, láttam ma egy filmet, aminek az utolsó mondata az volt, hogy „nem tudom, hogy mit akarok, de azt igen, hogy mit nem”, jaj de jó, hogy ezt megfilmesítette valaki, hurrá, hogy filmen láthatom saját magamat!

izgatott

De rég voltam éjszakai fel-felriadásig izgatott! Van végre mi miatt izgatottnak lennem.

téli napsütés skizo

Még sápadnak a napon a házfalak, még megcsillan a kopár vakolat. Addig bírom, amíg van mivel fűteni. A szívem egy kazán, zakatol, csihakol, köhög sokat, de fűt belülről, gondolataim a százwattos izzók és a tervek az infralámpám, áramlik a meleg az alagutakon, nincs mitől tartani. Kiszánkázom az időből a havon, megaszalom jövőből érkező emlékeimen a betont, így válik megmentőmmé téli skizofréniám.

mezítláb a hóban

A valahai legkellemesebb lépések: puha, könnyed és hűs, akár a selyem.

Lehet, hogy azért, mert fagyott talpad valójában nem érez semmit. A megfagyás második szakasza mindig eufórikus.

a szél

Szerinted tényleg te vagy a felelős? Ha bejön egy orkán az ablakon, és leborít mindent? Kivágja az ablakot, a rézkilincs repül, elvágódik a másik sarokba, a függöny sarka végigszántja a feketeerdő csíkos habját keresztbe, robban a levesestál, szétcsapódik a fejtett bableves, elterül mindenen, egy merő paca a szép ebédlő, hát te tehetsz arról? Nem, drágaságom, nem kell neked mindezt föltakarítani, csak azért, mert pont te voltál az, aki a cuccokat az asztalra rakta. Nem kell neked fölmosórongyba tekeredve végighengergőzni a padlón, miközben süvít a szél. Vidd magaddal a torta felét, csomagold el csipkés szalvétába szépen, idd ki a pohár alján maradt maradék bort, úgyis ragaszkodsz hozzá, és indulj el szépen. Nem tetszett neked a fehérre mázolt, tüllfüggönyös ablakkeret, a remekmívű kandalló, amire ha raktál, mindig megfájdult a derekad az öles fák súlyától, agyadra mentek az udvariassági körök; nem itt akartál te ebédezni minden nap. Mert mindig elhiszed, hogy ami hangos, az komoly. Ugyan már. Ne légy naiv. És főleg, ne legyél lelkes. Jönnek majd az alagsorból, a mosókonyhából és ha kell, a kazánházból is, takarítanak majd azok. Te meg menj el. Indulj már! Jött az orkán, de az orkán nem te vagy. Jön az magától, nem kellett volna hozzá megmozdítanod a kisujjadat.

nincs hangosító-, halkító-, némító- és szájtátó gomb

Billentyűzetet hackelni? Elő kell szedni a fejszét?

(Két szekrény között van. Még mindig. A toálettben túl veszélyes lett volna. Szóval be van szorítva, nyomorítva két düledező (einstürzende) (egyáltalán nem neubauten) könyvszekrény közé a kisszobába, ahol mindaz húzza meg magát, ami nem mászkálhat nyíltan. Egy zárt menekülttábor az a kisszoba, mindig csukva az ajtaja és bejön a fagy.)

la flors enversa

Gondolom, tehát nem írok róla.

(Az, hogy obszesszálsz rajta, még nem jelenti azt, hogy érdemben foglalkoztat.)

revista

Be kéne idézni ide tanulságul valami anakreóni dalt (igen, azt, azt), de már késő, késő, késő, an-[]-kreón, esetleg fölmentésül a Lila ákác végéből is elcsippenteni azt a két mondatkát, aztán menni tovább, tovább. ¡Hasta la vista – kiált a Janus-arcú főhős, Anyegin és Tatjana egyszerre –! hasta la renaissance!

félkegyelmű

Nehogymár elhidd, hogy véletlenül pont te vagy Nasztaszja Filippovna! Így a történet közepén…

earth overshoot day

Két hónapja árnyékot eszünk, és észre sem vettük.

modern kor

Arról beszélünk, hogy az emberiség egész történelme alatt mindig ki kellett menni a házból, ha budizni kellett, olyankor mindig ki kellett bizony menni a hidegbe. Az utóbbi évtizedekben viszont fűtjük a fürdőszobákat is. Vajon jól van ez így? Hogy nem gondolunk soha fagyos, pucér fenekünkkel? Hogy nem vár ez az állandó mihez tartás a kert végében? Nálam nincs fűtve sem a wc, sem a fürdőszoba. Vajon hogy van ez így? Jól? Jobban? Jobban tartok így a mihez? A fázás közelebb visz a Neander-völgyhöz. Ott volna a végett? Nem tudom. Míg kigondolom, megnézek egy robotharcos filmet.

kúrák

Egész nap csak almákat meg barackokat eszem, hozzá némi paradicsomlét: méregtelenítek. Sok volt az antibiotikum, a bosszúság, az allergia.

Főzni kellene egy teát, mert nagyon hideg van, és átfagyott a hasam meg az ujjaim. De nem lehet, mert a teáskannában egy csomó ecet forr már reggel óta: sok volt már a vízkő, méregtelenít ő is.

az idei

Azt mondják, a hó áldás.

És áldás a beszéd. Beszélni kell, elmondani és meghallgatni, mert fantáziánk szörnyűséges korommal vonja be az eget, bár szívünk szerint tisztább volna a horizont.

(Egy pillanatra elém villant most az egész délután ötkori ég a barázdás, frissen fagyott alföld felett. Fél Magyarország levegőjét beszívtam, ugyanabban a pillanatban megállt az idő a barna Kunságban, megállt a villanyél a markokban, elrémülve egymásra meredtek a falvak lakói a porcukros sütemények felett, fennakadt orrcimpáikban az utolsó őszi légvonat, kirobbantva az újat, felkavarva így a sütikre porzott cukrokat. S kifújtam, megkönnyebbülve én. Itt a vén. A tél.)

eddig (el)tartott

A nyár tanulsága: kerülni a rendkívül önérzetes embereket. Egymás nagyszerűségének csodálata könnyen hatalmi harcba torkollhat, de csak egy trón van.

gondolkodás ellen igyon ön is, míg én zuhanyzom

A szerelem öl, butít, és a gyomorba dönt sört, pezsgőt palackszám.

mindenki szokott

Azt kérdezi, hogy izé… hogy álmotokban ti is, mint a fiúk, hogy nektek is szokott olyan, mint a fiúknak, hogy tudjátok, hogy… Mondjuk, hogy tudjuk, meg hogy persze, hogy szokott, hát minden lánynak szokott, hát azt csak hiszi mindenki, hogy a többieknek nem, hát persze, hogy mindenkinek szokott, ugyanúgy!

a fű kinő

Hülye vagy és béna, amikor nem tudsz annyit sem mondani, hogy gyere velem, vagy hogy ide és ide menjél. De hülye vagy meg de béna!

november, láz, háromnegyed óra

Émelyegni kezdek a villamoson. Mindjárt négy. Furcsa a délután, mindjárt a padlóra kerül a plafon, ránkzuhan a szürke. … 22-es csöngő. Nem válaszol, nem nyitja ki senki. Senki nem néz ki az ablakon: szia, Bori! Telefonálok. Nem veszik föl. Jön egy abroncsot görgető úr, beenged. Felmegyek. Benn ég a lámpa. Csöngetek. Hasztalan. …

… Fél óra múlva az anyukája megpróbálja egy partvissal betörni a szárító dupla ablakát. Nem megy. … Csodával határos módon a kulcs kilöki a bennfelejtett kulcsot. Rohanás. … Csak aludt. Nagyon-nagyon mélyen, tíz bunda alatt. Láz.

nombre, apellidos

A franciáknál a keresztnév az előnév és a vezetéknév a név.
A spanyoloknál a keresztnév a név és a vezetéknév csak az, ahogy hívnak.

Ilyenek ezek a spanyolok.

a leg

– Képzeljétek, megtaláltam életem…
– Haaa! Csak nem…?!?
– … képzését. Khm.

semmi se jó

Semmi se lobban, semmi se rebben, se iszony, se viszony, se csönd, se hó, se reményhalál. Nem robban, nem lebben.

zöldborsófőzelék reloaded

Nem értem, miért tekintek rá úgy, mint újra, de úgy tekintek, úgyhogy most minden történés, cselekedet egy végtelennek tűnő hosszú lakásavató egy-egy epizódja a szekrényfestéstől a durva mindenen át egészen odáig, hogy egy szőke szösszenet gyerek a gólyagólyagilicét adja elő artikulálatlanul és egy sajátot is, szóval kezd rendbejönni a légkör.

De azért nem megnyugtató, nem megszokható, minden parkettacsík egy dobbantó.

D-ék, á!

– Együtt öregszünk meg itt mind – mondja Dávid.
– Táncoljál! – mondja Daniel.
[– Nem állnánk szóba? 10 év köszöngetés után? – mondanám még Andrásnak, ha. Ha-ha.]

Instant buliban oldódom a mának, az örökség-, nem az öregségnek.

el antifaz que por fortuna

El antifaz que tu mata cubría cayó para exhibirte tal como eres – énekli nekem Miskin herceg keserűen, megrovó tekintetében a tükörképem merő csalás, yo, ordítja a yo-t, magára mutat, remeg az ujja és megremegnek a fák és a kövek ebben a yo-ban, te creí distinta a otras…, hosszú kabátja alól elszelel az utolsó bizalmas szó és fui feliz pensando que eras mía, kezemet tördelve nézek rá, mit tehetnék még, hogy vigasztaljam most, hogy idejekorán tisztázódott egy s más por fortuna, ó, csorognak a könnyeim, mi mejor amigo, a saját torkomban fuldoklom, és remélem, komolyan gondolja, hogy futni hagy, hogy nem vesz üldözőbe ¿Matarte? ¿para que? ¿Maldecirte? Tampoco… ¿Quién pretende lanzar su maldición a la que ofende? Cuando no se merece, tudom, hogy úgy szeretné ő is, de elmegyünk most, szétválunk más rideg utakra, más erdőket szelünk át a sötétben. Tu seguirás tu vida, yo la mía – sóhajtom, két hitehagyott kezem lehull, megpróbálok inteni azért nekünk, a két hitetlennek, mert hátha, quizás (quizás, quizás, quizás) con el paso de los años… [ó, ekkorra évszázadok telnek el, körbefontuk százszor a glóbuszt] előre nézünk, ahol egymás leszünk majd, sin mirar hacia atrás.

és lejött föntről

Egy emelettel föntebbről jött le, igazából hívtam, kerestem, és elmesélt rögtön két rossz, rég rossz házasságot, azért jött, hogy elmesélje, egy rossz vodkával, két üveg borral, műanyag szangriába mesélte bele, mint rossz mikrofonba, hogy tíz éves korában esett vele szerelembe, de csak húsz év múlva termett a méhe gyümölcse benne, gyermeket, de akkor rögtön, mindjárt, akkor megtermett sorsaik megszülettek; itt lakom alattuk, ki tudja, tán csak azért hallgatom ekkora figyelemmel, mert nem mások alatt lakom (és közben azon járok, hogy meddig hallgatom, hisz még alig kezdtem, mert nem akarom örökké, a hamvakig, mert annyira kikészülve, elkészülve nem vagyok, és felkészülve sem a bármire, ami a semmi (se) (Te semmennyire nem vagy kitartó? -Ugyan!). Ugyanaz a név, meg egy csiga a hamis bejáraton, ez köt össze a plafonon kívül, ami padló egyben, és az ugyanazon nevű gyerek, egy kislány, egy Bori.

drogos hétköznapok

Kaptam allergia ellen altatót. Még 9x9 óra megkövült alvás, 9 párnába fojtott nap.

dans ma chambre, il y a…

…3 szék, 6 lámpa, 70 kisautó, 17 érem, 17 halacska, 1 cápa…

Negyvenkor a papája beállított 4 halacskával. Még volt öt perc átírni. Il y a 21… et ainsi de suite.

preacher-teacher

Azt hiszed, a falnak beszélsz. Hogy lepattannak, szétpukkannak a szavak. Aztán látod, hogy mégsem: átmentek, használva vannak. Lehet persze, hogy nem pont a tieid, de ugyanazoknak tűnnek. És ez már pont elég.

nadrág

Három éve tervezem.

Megtervezte más is, úgyhogy ma …! Úgy ám!

se fém, se

Poszt, ó, születik (hogy-hogy születik? a gólya termi ide? írok egyet, na) a valahanyadik (idén már a sokadik) elemről, amit nem fogad be a szervezetem – megint eufemizálok, nem fogadok be Én, a szervezetem az idegrendszerem is, az EU-femme gondolatfőző fazeka.

out of time

Egy időn kívüli folt a napban. A szőnyegen heverhetni, még könnyed tornaszagúan, olvasni kicsit hason, szemüveg nélkül, befejezni a délelőtti kamillateát, kajánul arrábbiktatni a zuhanyzást egy óra negyedével; az ismétlősre vett szalag forog, lejátssza ötödszörre is az ekkor már bosszantóan méla Drive-ot (fölvettem régen egy ilyen kazettát, arra az alkalomra, ha majd szomorú leszek, öt Drive, három Losing My Religion, tucat Low mehet le egy délelőtt, frissítőnek pár One I Love, csak hogy legyen kedvem visszabukni utána a mélaságba), magamra kenem ezt a teljesen idegen grépfrútszagú szappant, és nem is érek földet reggelig, keresek majd valami napfényes, sárga álmot éjszakára. Ébresztőnek aztán tripla Body Dome Lights, egysoros, ismétlősre állított playlistből.

lelet

Vettek tőle kenetmintát, és kiderült, hogy szűz, de legalábbis apáca.

csupahold

Arról kéne írni, hogy mennyire teli volt a hold már délután, hogy csupa ideg volt az egész városban mindenki 5 után, amikor visszavonhatatlanul besötétedett márciusig. A 7-es busz egy tömött boa constrictor, ide-oda hányódunk benne a vészes megállóig, ahol le kell majd szállni. Egyik kezemmel olvasok, másikkal kapaszkodom a kesztyűn át, de valójában magam előtt sem marad titok, hogy fogalmazok egyfolytában, kapkodom a mondatrészeket az emberek kapaszkodók közé szorult arcáról. Az egyetlen józan pillanat, amikor én vagyok én, és tudomásom is van róla, az, amikor délután a számba veszem az első falat kávét. A boldog meg az, amikor a brácsás kisfiú az belső sávba integet a megállóban álló anyukájának. Az anyuka is kedvesen mosolyog, a srác is hamar rájön, hogy a buszból merre tart a kifele. De a városban sietve ide-oda ömlő emberek! Bosszantásukra (agyamra ment tán a tegnapi Kreutzer szonáta, s most koszlódik kifele egy csomóban) megeresztem magamnak azt a luxust, hogy feljegyzek valami rossz szóviccet a telefonomba a Ferencieken a Jégbüfével kapcsolatban, épphogy kihúzom magam az áramlatból, súroljanak azért a könyökükkel, vegye tudomásul mindegyik, hogy nekem ezt szabad, és nekik is szabad lenne, ha hajlandóak volnának észrevenni. De nem hajlandók, nincs ezeknek eszük, szabadságuk meg pláne. (Vicceik vannak-e vajon?) Olvasom a nagyon magas Juditot a kapaszkodón a kesztyűmben, olvasom 2002-től 2004-ig, vajon tényleg két méter? Milyen lehet két méteren élni? Bizonyára fennköltebb, mint ez a tömött, hány(kolód)ós 7-es, amin préselődünk nagy egyet nem értésben.

A hold meg csak néz a tányérképével, az arcába kéne csapni egy másikat, egy fonnyadt lencsefőzelékkel telit. Pfuj.

nem volt ideje, de elmeséli azért

…hétfőn elütötték a macskámat. Túlélte, de combnyaktöréssel operálták. Kedden fekélyes lett a kutyám. Szerdán fönnhagytam a törifüzetem a vonaton. Csütörtökön dogát írtunk töriből, de nem tudtam tanulni, mert a füzetem a vonaton. Pénteken fönnhagytam a fuvolám a HÉV-en. Szombaton kiderült, hogy kullancsbetegséges a kutyám. Vasárnap néztem a két galléros állatot a kertben, és nem, nem volt kedvem a francia földalatti filmvégződéshez.

szivárványeső

Hatéves vagyok. Beteg. Délelőtt van. Otthon vagyunk, apukám és én. Mindketten a szobánkban szöszmötölünk valami elfeledett nagyon fontossal. Délután megyünk majd a Magyar doktor bácsihoz. Eljön a délután. Színeződik az ég alja. Eső kerekedik. Nem indulunk el mégsem: nyomasztóan szivárványszínűek a felhők. Várhat még egy napot az a betegség.

Mirjam tizenkét éves. Egészséges. A barátaival lófrál. Nézik a szokatlan színű felhőket. A szivárványszínű eső beivódik Mirjam bőre alá, megbetegíti a csontjait. Nem várnak a csernobili hullámok. A sejtek burjánzanak.

nyomatok

Válás volt. Nem szakítás, leszakadás, tépés. Érzelemkavalkád a színkockákon: piros felhők, rózsaszín ég; szürke út, kátrányfelhő. Gépzenék, némi tangó. Küldj egy jelet fentről, küldj egy jelet lentről: a Víziből a Ferencvárosba és vissza. A rakéták célt tévesztenek, a kések soha. Gyerek nincs. Közös hajtépés, hánytorgó éjszakák szeparéban, dühödt plafon. Barátok kisiklott bólogatásai. Határok kijelölése előre és utólag. Átlépés a falakon, megtorpanás a határokon. Hajigálás. Elrejtőzés. A javak visszarendezése néhány ecsetnyomot kivéve. A jövő egy része kicsit közös marad. Fáradt hang, fáradt hallgatás. A billentyűzet váratlanul végleg megjavul. Megértés délelőtt 10:13-kor. Új lenyomatok a szíveken.

kázmér és huba

– Amikor idegenül néznek rád. Mintha sohasem ismertek volna.
– Hát igen, az halálos.
– Amikor csak annyit mondanak: jegyeket, bérleteket!
– És persze nincs nálad.
– Persze, hogy nincs. Ki gondolta volna, hogy megkérdezik? Mennének legalább tovább, mintha mi sem…
– Mi sem? Kik igen?
– … Mi?
– Mi? Kik? Vagy mi?
– Ó. Haha!
– Tényleg! Haha!
– Ők is tudják, hogy tudom, hogy tudják, hogy… szóval ezt az egészet. Hogy úgysem lehet elfelejteni. Hogy persze, hogy nem a jegyekről meg a bérletekről van szó.
– Persze, csak nem tudják, hogy mit mondjanak helyette. Mert azt mégsem akarják, amit régen. És akkor már inkább jegyeket és bérleteket mondanak, hogy eltakarják az igazat.
– …
– … Khm.
– És persze hiába nézek úgy rájuk, hogy kiolvassák a szememből, hogy…
– Hogy?
– Hát. Hogy.
– Aha…
– Szóval akkor most szomorú vagy?
– …
– Hogy csak a jegy meg a bérlet…?
– Hát mert ők is tudják, hogy nem a jegy meg a bérlet, hanem… És akkor ez már örökre így marad?
– Igen, a legtöbbször örökre. De nem mindig. Az okosakkal nem.
– Nem?
– Nem.
– Aha.
– Ühümm.
– …
– Persze, nem ugyanúgy.
– Hanem?
– Máshogy.
– Hogy máshogy?
– Kicsit kevésbé. Kicsit alig hallhatóan. Kicsit úgy, hogy megkérdezik a jegyeket meg a bérleteket is, de mondjuk nem fahangon, hanem egy dallamra. Amit ismersz. És akkor tudod, hogy… ráismersz. És akkor tudod, hogy meg sem büntetnek, hanem hamis címet írnak fel. És akkor aznap többet már nem is beszéltek, meg azon a héten vagy abban a hónapban sem, de azért tudod, hogy legközelebb is már a dallam a fontos a jegyeket, bérleteketben.
– A dallam?
– Aha, az.
– …
– …
– Akkor megyünk?
– Menjünk!

lost in translation

A válasz: illúzió. Maga a kérdés: sokkal inkább az.

Talán kiderülhetett volna, hogy a kérdés, amivel, mintegy lapra, föltettem egy életet, nem létezhet, létjogosulatlan, talán ha nemet ráz a fejével, akkor. De nem rázott nemet, s így különböző hiteink összeolvadtak, önigazolták egymást, és most kiderült, hogy mint annyiszor, megint másról beszéltünk, nem értettük egymást, és talán utólag sem magyarázkodhatunk, marad a bőgés. Helyes a bőgés, oroszlánok.

óvás és félelem (színek)

Az emberek félnek a szürkétől. Pedig szép, és mindenütt ott van: szürke az este, a köd, szürkék a falak.

Nekem a fekete: el lehet benne bújni, menekülni, ha kell.

(Fogalmazásóra, Oroszország, gyerekbörtön)

használd a női intuíciód

Intuícióm egy ötéves kislányé és egy indián varázslóasszonyé: elég összetett, tehát viszonylag egyszerű.

amikor írni kellene, de…

Ha valamit nem tudok szavakba önteni, az kudarc.
Ha valamit nem merek szavakba önteni, az a bátorságom vagy a nagyképűségem kudarca.

vasárnapra bogozódik

Tulajdonképpen rájöttem, hogy skizofrén hurkot tekertem körénk.

Mégis majdnem mindenki olyan bólogató és megértő.

Én meg nem tudtam mást cselekedni.

Egyikkel sem.

Maradjon.

Menjen.

la flâneuse, c'est moi

Egy nő a villamoson újonnan kapott Kleopátra-frizuráját szokja: illegeti magát, bólintgat két oldalra, hogy a kunkorodó hajvégek az arcát cirókálják. De a tükröződésbe nem néz, csillog a körútra csak.

Egy másik nő magassarkúban kopácsol el a sajtkrémlevesem fölött: sarkai fekete tűk, de az egyikre felszúrta magát egy falevél az avarból, s most a sarkon potyázik, utazik, amerre a nő megy.

Egy pofazápor a körút, fürdöm benne: lefáraszt.

Egy régi ismerős jön szembe, lány: megdicsérem, csinos rajta a sok lila, jó lila. A cipőfűzőjében is némi lila. Konferenciáról jön, innen a kockás selyemkendőcske a nyakában. Megkérdezi, jól vagyok-e, visszakérdezek, hogy miért. Butaság, hát hogyhogy miért?

Egy pár szólit le: pizzázót keresnek a környéken. Gondolkodunk. Közben visszajön a harmadikjuk, szép szövetkabátos lány, nem szakadt-festett punk, mint a másik kettő. Pizzázó két utcával lejjebb van. Megörülnek, mennek.

Egy újabb ismerős jön szembe, jóképű férfi, drámatanár: rohan, fáradt, a fáradtsága elől rohan, kávézni akar. Meghívnám, de beszélgetni nem tud. Igaza van, látszik a tébolyult tekintetén. Nem ebbe szoktunk beleszeretni, lányok. Majd persze sajnálni fogja, hogy egyedül issza a kávét, beszélgethettünk volna inkább.

Egy kirakatban Barack vigyorog egy orosz 1000kérdés1000válasz mellől: piros bársonyszív a párnájuk egy tonettszéken.

Egy krisnás megszólit: nem mordulok, pár lépés után marad csak el.

Egy szipus, a haverjával van, elállja az utam: alig kerülöm ki az autó és a házfal között. Elnézést kér.

Egy szütyőt találok a villamoson: egy srácé volt, név, pénz, telefon nincs benne, de van ám pipatömő, zsebmérleg, felvágós kotontartó doboz, sim-kártyák. Visszaadnám, de nincs kinek. Mérhetek mostmár apró dolgokat. Lehetne egy pipám.

Egy merő ideg vagyok: a cipőfűzőm harminc percenként kioldódik, bal, jobb, bal, jobb. De végigjárom a napot.

krokodil

Írhatnék a krokodilról is. A krokodil egy tűzőgép. A tesóm, valahányszor meglátja, hitetlenkedve csóválja a fejét: ilyet valaki megtervezett és legyártott???

De hát kinek van kedve ilyenkor a krokodilról írni? Narancssárga amúgy. Tűzőgép.

elmúlik

Hogy kiabálsz, elmúlik
hogy úgysem hallja, elmúlik
hogy nem érti meg, elmúlik
az üvegfalat csapkodod, elmúlik
a foggal tépés elmúlik
a körömmel kaparás elmúlik
meg az örömmel kárálás elmúlik
és a november is elmúlik
meg a hosszú tél is elmúlik
és a nagyon rossz is elmúlik
meg a nagyon jó is elmúlik
meg a késztetés, hogy be kéne idézni ide az egész dalszöveget, elmúlik az is.

most nézd meg, mit csináltál!

Tikkelek itt egész nap. Jobb szemre.

(Jobb szem, bal agyfélteke. A jobb vakabb.)

kamra

Negyedórás fél-improvizáció: egy kamaszjelenet drámai némaságban valami válásról. Kétszereplős darab, de közben kiszállok, én ebben részt nem veszek, az élet nem így történik, mosolygok és nézek, figyelek még azért, hátha megtetszik valami mégis, de nem, vége, nem mond semmit, de sokat felfed ez a végül monodráma.

Én erről már tanultam régen, levizsgáztam, kipróbáltam magam a színpadon, köszönöm, legyen úgy, hogy hidd el, nem így történnek a dolgok, de nem téphetem a számat néhai tragikából lett rossz kritikusként, kisétálok az előtérbe, itt már égnek a villanyok, ki az utcára, friss, sötét téleleji levegő, leintek egy taxit, elhúzunk. Visszanézek majd azért, hátha, hiszen továbbra is telnek az évek.

mantra

Tudatlan lennék, ha nem esett volna meg a számos jó és a számtalan rossz. Egy szürke fal lennék, egy arrábbrúgott kő, egy fogatlan gyík. Senki lennék.

telenül

Amikor nem lehet több színes mondatot váltani velük, az végtelenül felbosszant és védtelenül elszomorít.

Rohadt.

a hercegnő

Akkoriban a Szent István téren hegedült. Egy éjjel nagykabátos üzleturak csapatából odatipegett hozzá egy gyönyörű hölgy. Maga mit csinál itt? kérdezte. Megpróbált mogorván válaszolni, hegedülök, hát mit, de már kígyózott is fölfelé a dallam, elterelte a tekinteteket a mogorvaságról. Aztán tizennégy hónapon át vagy százszor is odatipegett hozzá, bámulta a nagy szemével, utánanézett az égbe szökő dallamoknak. Karácsonykor kiszökött a fényes teremből valami apró ajándékocskával. Inkább a szökés volt ajándék, nem is a kis dobozka. Mi volt benne? Nem emlékszik már senki, senki. Azaz lehet, hogy mégis, a feleség otthon, ő emlékszik. A feleségek emlékezni szoktak. A következő karácsonykor odaadta egy kártyán a telefonszámát: írjon majd nekem sms-t! És ő írt, ám a hölgy ekkor még Velencében időzött – ott töltötte a téli ünnepeket. Sőt, orchideát vett neki, hogy viszonozza a tavalyi ajándékot meg a telefonszámot, de a hölgy megorrolhatott rá: négy órát fagyoskodott a januári télben, de nem tipegett le hozzá, csak néha kinézett a függöny mögül. Soha többé nem tipegett oda hozzá selyem topánjában. Megmérgesedett, megmérgesedtek a szekrények is: ez az őrült még mindig itt van?! Kotródjon már el! Az orchideát hazavitte, a felesége három héten át kerülgette a hűtőben, amiből ő nem fogadott el semmit hét napon át. Épp csak annyit evett, mint a fél tenyerem.

– Őrült voltam, tudja? – meséli nekem ma este, mintegy példázatképpen.

correspondance

Ma átszálltam a metrón. Rohantam a csőfolyosón, és úgy éreztem magam, mint egy nyugat-európai nagyvárosban: olyan kozmopolitául szedtem a lábamat. Aztán hirtelen eszembe jutott, tulajdonképpen tényleg a sebes gyaloglásról, hogy utoljára augusztus 11-én metróztam, délután, valamivel 4 után, Párizsban. Ott nagyon hosszúk a folyosók, nagyon sok van belőlük, és igen jólesik sietni bennük.

Most Budapest van, november, Deák tér, és mégis egy picit könnyebb. Talán. A táskám könnyebb.

camden

Fölöltöztem, kimentem az utcára, és a tükröződésekben láttam, hogy úgy nézek ki, mint Lauren a Vonzás szabályaiból, csak hátizsákom nincsen.

a magasba emeli a szemét… ööö, kezét

Sam Freud híres zongorista, rúgja csak egyre a gólokat!

egy kislány sétál

Elolvastam A sétát, és a száznegyvenötödik oldalon derült ki, hogy egy nő, vagyis sokáig kislány, de én nem vettem észre. Visszalapoztam, végigolvastam, és ott áll egy lány, aki mellesleg gyerek, és harcok vannak meg öldöklések és megaláztatás; majd az utolsó kilenc oldalon megtörténik vele minden, ami egy nővel megtörténhet, ami nem jó esetben történik, de mondjuk, ilyen gyerekkor után… Szóval csak annyit, hogy észre kellett volna vennem. Köszönöm.

ami nagyon zavar

Pár hete a zsigereim pár nappal a fejem előtt járnak.

Ki kellene építeni azt az idegsztrádát, a gerincemben, mondjuk. Elég mérges vagyok, úgyhogy talán hamarosan végzek a munkával. Olyan ez, mint a takarítás. Csak megfeszített energiákkal megy, zuhanyrózsából izzadva.

az ölembe hullott

Egy kisbolygó, egy mini Föld. Nézegetem, latolgatom. Elsimítom a sivatagokat, nyugtatom a kezem az óceánok hűsében, befurakszom ujjaimmal az erdőkbe. Nyomkodom öklömmel a mocsarakat, csodálom a felpréselődő víz játékát, iszapfürdőt készítek magamnak. De ha a jégsapkákra fagy véletlen a kezem, sikítok, és pánikba esem a gejzírek forró szúrásaitól. Vagy ha földrengés van. Olyankor le akarom lökni. De nem lehet.

zene se szól

Azt hiszem, annál, amit hittem, antiszocabb vagyok.

Kivéve gondolatban.

manincsszpész

Rendeztemegyházibulitnálam,hogymegvidámodjonalakás,shogyaz
esetlegesamortizacióelindítsaaköltözést.Sokáigpangtunkegykörben
Brahmssal,aztánazemberekömlenikezdtek,nemiskellettacsengő,
szívtabeketaajtó.Vájlingbanmajonézeződöttasaláta:valaki
megkédezte,azért-e,mertvoltammármásbuliban,aholezbejött?
Mondtam,nem,talán,debefogjnni,figyeljecsakmeg.Megfigyelte.
Bejöttekszintúgyazüvegek,furcsakesernyésdélszlávgyomorkeserű,narancs
ésmálnaszörp,kókuszpókusz,azemberekmegkiazudvarracsikktornyot
rakniahamutálra.Ahamutálataztánmegsirattuk,mertrobbant.
Megvigasztaltamvalakitarosszullevésután,megbeszéltemvalamit
akamrában,addigmásokelindultakhaza.Kaptamegylevendulaszappant.
Többvalakimegcsodáltaacserépkályhát,azartnouveauajtófélfákat,
tetszettnekikazeklektika.Néhaazenékisösszekeveredtek,kikellett
volnavennialemeztagoához,pedigcsakahangositássalvoltabaj.Van,aki
szerinttaplóságragaszkodnisajátizléshezabulibanaholharmincember
van,deazértmindenkinekjárötpercmégis.Afölsőszomszéddj-zettaztán
már,senkinemisszóltbele,tetszett,ahogytetsziknekiazőrjőngés.Több
valakikkelbeszélgettemoktatásrólmármegint,talánunomiskicsitmár,
hogymindenkiveltudokoktatásrólbeszélgetni.Valakilevágtaaszakállát,és
beleszórtaamosóporba.Valakieztcsinálta,valakiaztmondta,ezazirás
nemtúljó,ésnemadjavisszaanagytáncot,azörömömet,hogymindenki
eljött,csakazsúfoltságotadjavissza,asokszemélyiségközöttfeszülőengem.