kora reggel

Sötét, kenyérszag.

Majd metró.

Álmomban meg valami heves, érzelmes vita, féligmegoldás.

két éticsiga két háza

Mentem az utcán, zsebemben a matricák, és a Trombitás Kert ajtóra állított pincérfiújának a szemébe akadt a szemem, olyan volt a szeme, mint két éticsiga két háza, olyan vidám, és nem értettem, hogy mit néz.

uszodai élmény ősszel

Füstszag, hidegen hulló eső, hátúszás.

ragtag

Plakátra fújt alakok, ragasztott tag-ek a Margit-híd budai hídfőjénél, egy sétálómagnós meg egy másik, deszkával, és az egyiknek a bal fölső sarkára kékkel oda van írva, hogy LOVE BORI, az i-n x is, tudjátok.

a fiatalságot

Mosolyog az asztal fölött, és azt mondja, hogy ő nagyon szereti a fiatalságot, és örülök, mert én is igazán szeretem a fiatalságot, a fiatalságot szeretem igazán, és jó, hogy ebben így egyet lehet érteni.

bogár utca

Van egy utca Rézmálon, ott lakott régen egy bogarászós biológus. Kérdezték tőle, amikor beépült a környék, és utcát kellett elnevezni, hogy elnevezhetik-e róla. Mondta, hogy őróla ne, hanem inkább a bogarairól. Azóta van a Bogár utca. Mentem ma arra, a ház most is áll, nyitva az ablak.

kérdezi, hogy melyik osztályba fog

– Tanárnő, én most melyik osztályba fogok járni?

Kinevetem. Hát nem tudja?! Hát nem ezen dolgozott?!

sült padlizsán

Megsütnek egy félbevágott padlizsánt egyben, a szára is rajta, a szára mellett a kék héj is, és szórnak rá fenyőmagot meg rengeteg fokhagymát.

nevetséges és használhatatlan

A kézenfekvő megoldás nevetséges és használhatatlan.

jókedvemben írok

Jókedvemben duzzasztom a mondatokat.

követendő példa

„Én is tudni akarom azt, amit ő tud!” Sőt.

a márvány menyasszony

Azt hittem, hogy a márvány menyasszony egy első nászkor örökre otthagyott se nem lány, se nem nő, egy megbecstelenített, félig nyálazott márvány húsdarab, a szíve kő, a haja kő, a jéghideg tapintás maga. De nem, semmi ilyesmi nincs, csak egy gagyi, sznob étterem.

a léphetés

Mindenki nógat, hogy gondolkozzam, meg én is mindenkit nógatok, hogy gondolkozzon velem, de mostmár ezen én nem bírok többet gondolkozni, át van ez gondolkozva, várom a léphetést.

ezek miatt

– Ezek miatt nem tudtam aludni – csóválja a fejét a kollégám, csóválja a ráncos, ma szürke arcát, az éber szemét hunyorgatja ősz haja alatt, a háta görnyedt, száz könyvet lefordított már, szépprózát és mesterkélt műszakit is, a hangja blues-os, és minden évben így csóválja a fejét valamelyik augusztus végi reggelen, amikor először látja meg a kölköket az iskola előtt.

húzott, kijött, húzott, elhúzott

– És te? Veled mi lett?
– Húztam egy tételt, aztán húztam még egyet, és aztán kijöttem.

Legálisan húzhatja meg a copfomat.

jó napot kívánok, a gimnáziumból telefonálok

– Én a helyedben gyorsan fölöltöznék és megpróbálnék átruccanni a pótvizsgán.
– Én asszem, inkább jövőre is tizedikes leszek.

(19 lesz novemberben)

a murder ballad

Valahogy megmenekülünk, valahogy bejutunk a házba, magunkra oltjuk a villanyt, meztelenül fekszünk az ágyban, csak az ékszereinkben, egymás kezét szorongatva suttogunk, fölkapcsoljuk mégis az ágy fejénél halványan a lámpát, félünk még, de már nem reszketünk, átöleljük egymást, örülünk, elalszunk. Majd fölriadunk. Kint áll az autó, pakol a kocsiból. Fegyvereket, becsomagolt fémeket, amiket nem ismerek. Egymásra meredünk az ágyban. Szorítjuk egymás kezét. Ne mozdulj! – suttogom, de ő áthajol fölöttem és lekapcsolja a villanyt. Erre fölfigyel kintről. Ne mozdulj! – ordítom suttogva, de már késő. Kitárja a bejárati ajtót, az ágyról odalátni, trappol, az arca kemény. Ránkszegezi a puskát. Harc. Harc, futás a házban, mi meztelenül, ő az overállban, a bakancsa trappol, valahogy megszerezzük az első fegyvert, aztán a másodikat, valahogy visszakerget minket az ágyba, a fegyverek nem lőnek, a fegyverek csak az ablakot törik ki és a vázákat verik le, ránkfogja a puskát, szorítom magamhoz, a vállába bújok, hogy ne lássak, az ő háta totális célpont, a vállgödrömbe fúrja a homlokát, ne lásson és ne halljon ő sem, és akkor dördül a puska, megrázkódunk, én élek, érzem az ő utolsó remegését, lágyan ömlik rám az élete, lefolyik az oldalamon, meghalt a nőm, egyedül vagyok. [A zene a Henry Lee.]

Valahogy megszereztem egy puskát, a gardróbban állunk, célzok rá, lövök, de műanyag a tár, a puska nem lő, alig is kattog, játékfegyver ez, vagy mi, nézek rá föl, hátha megkönyörül rajtam, itt állok előtte pucéran, hát ismer, miért…?, de nem, lő továbbra is, hullik mögöttem a vakolat, talán mégsem mer lelőni csak úgy, talán nem egy könyörtelen senki, talán… és vége, valahol vagyok, fekete garbóban, biztonságban, talán otthon, őt elvitték. A nőm halott, egyedül vagyok, de élek, fekete garbóban, biztonságban. [A zene mostmár a Stagger Lee.]

az előtti este

Az előtti csend.

végleg jön az új

Ébredéskor remegő kézzel állítottam be holnapra az ébresztőt, mert már lehet, mert már kevesebb, mint huszonnégy óra, tehát nem bolygat bele ebbe az esős, előőszi mába a csörgés, remegő kézzel, hogy mehetek, törhetem magam megint, hasznos leszek és intelligens, plusz megfigyelhetem, hogyan működnek majd a nyári energiák, én bolond vagyok, soha nem szoktam örülni az ősznek, de most örülök, kíváncsi vagyok, milyen lesz, ez van, valami csömöröm lett idén a nyártól, annyira nagyon jó volt ez a nyár, nem bírom, fölrobbanok, azaz nem, mert holnap végleg vége.

ti még nyaraltok

Nyár végén, amikor már konyulnak a napsugarak, ilyenkor nyár végén meg mindig van egy-két nap, amikor szintén nem vagytok itt, mert ti még nyaraltok, csak én felejtődtem itt az őszre készülendő, és ezekben a napokban én inkább olyan mindentudón vagyok szomorkás, mindentudón, mert tudlak titeket ott a messzeségben is, meg azt is tudom, hogy mindjárt jöttök, és például már hétfőn este találkozunk, sőt, hétfő estére már túlleszünk egy s máson, kiderülnek addigra dolgok, meg talán holnap délelőtt is eszünk egy csokisat valami napfényes teraszon, ha megjavul végre a telefonod.

függnek

Függnek csak ezek a napok, egyre nehezülnek.

metaverbália

Kommunikáció a kommunikációról, a diplomácia vak tapogatózása.

kanyarodom a sűrűben

Kanyarodom a hídról, kerülgetem a sűrűt, belehajtok egy csoportba, egyszerre hallom és látom meg, nem tudom, hogy a járásáról ismerem-e föl a hangját, vagy a hangjáról ismerem-e föl a fejtartását, mindez egyszerre történik, az arcát már csak ellenőrzésképpen keresem ki, eléhajtok, lefékezek, megtorpan, de lehet, hogy ezek is egyszerre történnek, a következő már az, hogy mosolygunk, az van a szemében, hogy megveszi az egész Európa cukrászdát vagy elvisz a sivatagba, ahol minden nap találunk oázist, választhatok, és aztán szerepelni kezdünk, ő színész, én zavart, megbeszéljük, amit ilyenkor szokás (honnan? megnézted? hova? mi van ott? hogy sikerült? mondd meg mindenkinek, hogy… nem mondom, de mindenki tudja), és akkor már menni akarok, otthagyom, ő köszön, én nem, valójában egy hosszan tartó mondat közepén vagyok, hetek óta nem bírok elköszönni a mondat közepén.

dobálják

Voltunk tüzijátékot nézni, és bevallotta, hogy gyerekkorában azt hitte, hogy azokat bácsik dobálják.

barátnőimről

Mesélek az udvaron a barátnőimről a férfinak az életemben, és egy csomó nevet sorolok, sztorikat lelkendezem, meg dícsérgetem is őket. Elegáns, okos, efféléket mondok, meg hogy nagy a mosolya vagy a szíve.

közeleg

Közeleg az ősz, közeleg az újfajta, feszített időszámítás időszaka, amikor nem a nap járása húzza komótosan a gondolatokat, amikor véget kell vetni a ragyogó búzatáblák és a nagy vizek hátára fektetett downtempónak, közeleg az idő, amikor el kell számolni a nyárral és kitalálni, hogy vezessük át a nyár maradékát az őszbe, hogy esik majd a szüret. Hát majd kitaláljuk; uptempo.

[Megírtam ezt; beleestem egy órás depresszióba, amire a gyógyír alvás volt a forró katlan mélyén. Átaludtam tehát a következő órát, értetlenül és szégyenkezve, hogy elvesztettem magam; fölébredtem, és újra én vagyok, újra a világ a világ. Utánanéztem: ma vége az oroszlán aranyló uralmának. Szórjuk szét az aranykor tanulságait a földön és önmagunkban!]

tudnék írni

Egy egész regényt tudnék írni a néhány mozdulatból; a párbeszédeink drámai betétek lennének, az illatok meg versek (himnuszok és limerickek is).

biciklistüntetés

Amikor a menet vége szembetalálkozik a menet elejével. Az hátborzongató.

fadette

Amikor leszedtem végre a pókhálókat is a konyhaplafon szegélyéről körben (kinek a kedvéért is szedtem le őket? A pókhálók mutatják az idő múlását, én együttélek a pókhálókkal, szóval kinek a kedvéért is?), és kidühöngtem magam, mert túl sok a tárgy, a szösz, és rá kellett jönnöm, hogy túl nehéz a porszívó, az a legnagyobb baj, a porszívó istenesen nehéz, ide-oda cibálni, rakni, mert nem jön magától, nem ugrik át, bogozni körülötte egyfolytában a madzagokat, őrület, mit meg nem tesz, hogy rosszul menjenek a dolgok, akkor, amikor ezek lelankadtak, rájöttem, hogy a porszívóval kell ordibálni, sőt megpróbálom megígérni most, hogy ezentúl csakis megszemélyesített tárgyakkal ordibálok, rájöttem, hogy a porszívó neve Fadette, és dühödten rugdalhattam, hogy az istenfádat, Fadette!

pettind

Jöttünk a vonattal, és belefutottunk abba a kérdésbe végül, ami, legyünk őszinték, föl sem szabadna, hogy merüljön ebben a mi szakmánkban, pont, hogy velejében kellene megfojtani ezt az emelkedő undort, kupán vágni még a víz alatt, szóval fölmerült a kérdés, hogy mi van, ha utálatos a gyerek, ha horror már csak ránézni is, kövér, vicsorog, folyton sértődött és tenyérbe mászó, akaratos, kukacok mászkálnak a fogai között, szóval hogy mit kell ilyenkor csinálni. Hogy tesz úgy az ember, mintha a kukacok rózsák volnának, mintha nem lenne büdös, mintha a világ legtermészetesebb kérdését tenné föl, amikor úgy kezdi enyhén kacsintva, hogy ugye a tanárnő is azt gondolja, hogy így meg úgy, hogy ez azért már túlzás, szóval hogy nem rázom meg és kiabálom a képébe, hogy szerintem is túlzás, de nekik jól áll és szeretem, és nekem is jól áll, és te azonnal gondold át az életed, mielőtt újból effélét kérdezel, szóval belementünk ebbe a témába, mert ült ott egy kislány a másik ablaknál, egy nagyon kövér kislány, a mafla papája csak közhelyeket tanított neki és kötözködést, és a kislány fejhangon visított a fél zsömléért, amiből kihalászott még egy plusz kolbászkarikát is magának, a nővére idiótának szólította végig, szívesen otthagyta volna Edinát a vonaton még Tárnok előtt, de a mafla papa erre sem mondott semmit, hanem csak az volt, hogy Edina is leszállt velük, és az ajtó felé menet hátrafordult ránk, és végigmért minket, de gonoszul nézni nem tudott, egy nyolcéves, ha nem elég okos, talán nem is tud gonoszul nézni, szóval utáltuk a gyereket nagyon. És szégyelltük magunkat közben. Például akkor is szégyelltük, amikor visítva röhögtünk a mini megálló mini megállótábláján, hogy Pettind, a szög pont a dét takarta félig, sosem láttuk ezt a várost még, de ott van, Martonvásártól ide vagy oda, és a kislány fölvisított a papa orra alá, hogy most min nevetnek a lányok? A papa meg hümmögött és hammogott csak, és nem mondott semmiféle viccet, nem disznó viccre gondolok most, hanem csak valami kis mini viccre, hogy a lánykája tapasztaljon valami váratlant és mulatságost, ami nem fél kolbászos zsömle potya kolbászkarikával. De nem mondott. A mamát el sem mertük képzelni; leszálltak Tárnokon.

a tárgyakkal való veszkődés közben szerelem

Ki kell takarítani. Hogy tiszta háttérrel kezdhessem az évet. Hogy legalább ez ne legyen a sok papír, szó, mondat és feszült érzelem közepette, hogy tiszta, rendezett legyen az otthon. Hogy tudjam, hol vannak a papírok, és ne legyenek porosak a borítók meg a cédék. Szoktam ilyenkor találni egy-két jó feladatot is, meg néha kézírást, aminek örülök. A takarítás, ez a tárgyakkal való veszkődés kikészít. Kéne valaki, akivel beszélgetnék közben, idejöhetne igazán valaki, akinek mindent lehet, egy élő lelkiismeret. Ilyenkor szoktam beleivódni zenékbe, és közben meg beszélek azzal az egy-kettővel, aki fontos, akinek a véleménye számít, akinek a véleményére számítok, veszekszem velük és vitatkozom és építem a közös jövőt, javaslatokat teszek. Ilyenkor szoktam szerelembe esni. A monoton munkára pakolt erőteljes zene, a szív túlcsordul a korlátokon. Nem csoda, ha úgy elfáradok végül és izzadok.

erősen vibráló

Diszlexiával könyvet olvasni olyasféle lehet, mint diszlexia nélkül egy erősen vibráló monitort.

tud

– Tudsz főzni?
– Igen.
– Főztél már?
– Nem.

Tudunk főzni.

fölolvastam

A szertartás részeként fölolvastam ezt a bejegyzést, mert mosogatás közben rájöttünk, hogy illik a tartalomhoz, hogy a súly meg amit csinálsz meg minden. Elpirultam, azt mondják, amikor mondtam egy-két fölvezető szót, hogy milyen körülmények között meg minden, aztán elkezdtem lassan kifehéredni, de a hangom, azt hiszem, a helyén volt, raktam bele játékot is, és tetszett, azt mondják.

a lagzi vége

A lagzi végén a vőlegény úgy tessékelt ki, úgy csapkodta morcosan egymáshoz a tenyerét, hogy tessék, tessék, tessék befejezni, erre tessék, erre van a megálló, jó, tessék, egy-két sört vigyetek még, de ne maradjatok már tovább, mint otthon a házibulik végén, csak most nem vette föl a vendégriasztó nagypapa-mellényt, amit ha meglátunk, hanyatt homlok menekülünk, mert olyan rettenetes az a birkabőr bekecs, de most ez ugye nem volt nála, így férji zordságával hatott – státuszában az erő –, az arcán viselte a birkabőr bekecs egész riasztó mivoltát, mi meg eltakarodtunk. A két utolsó vendég.

Valahogy mindig utolsó vendégnek kell lennem, ha nem, akkor ott talán nem is voltam, valahogy mindig látnom kell, hogy tényleg vége, a szer csak rám hat, bár rám sem úgy már, valahogy mindig addig maradok, míg belátom, sőt beláttatják velem, hogy amit keresek, az nem itt van. Pedig általában szoktam tudni, tisztában szoktam lenni vele, hogy amit keresek, az máshol van, sőt akit, az is. De reménykedem azért mindig, hátha most nem, hátha most mint a mesében, hátha most fölbukkan, és akkor nem vártam hiába.

kilencven, nem

Jött a busz négy harmincnyolckor Csillebércre, dühödten, négy negyvenhétkor a Királyhágón ropta, és nem haltunk bele. Volt nálam fél pohár csalamádlé, nem ömlött ki.

fakinhell

Egyszer kitaláltam, hogy az aznapra a fakinhell szót kell használnom, hogy habár korántsem irodalmi, de annál inkább kifejezőbb kifejezése essék a bejegyzésben az azon eső napnak, és ez azóta is a fejemben motoz, mi több, mind több napra tudnám alkalmazni az eső kifejezést, akár a mai nap egyes óráira, vagy a tegnapéira, avagy mittomén, mindenféle ilyes s olyas föl- netán (habár az még nem) letevésekre. És evvel enmagamnál több, sőt kevesebbet sem mondottam.

az ékszerész

– Jól van. Persze látszani fog. Dehát ami a szívünkhöz nőtt, az a szívünkhöz nőtt.

Az ékszerész bólint, az ékszerész érti, az ékszerésznek nem kell magyarázni. Az ékszerész a törött láncokban látja az embert. Nincs tragikusabb, mint a szétszakadt ezüst. Az ékszerész összeforrasztja, amit az ember akar. Persze látszani fog. De bólint, és összeforrasztja.

a kérdés, amit miért kérdez

– Kérdezhetek valamit?
– Igen, egyet kérdezhetsz.
– Te tulajdonképpen minek jöttél be?
– Mert […].
– Aha.
– Miért kérdezed?

a csend, hogy meghallom

„Olyan a csend, hogy meghallom magam.”

Hogy csak magamat hallom. Nem akarom csak magamat hallgatni. Az magányos és levezet a targiába. Ezért megtalálok mindenféle hangokat és zajokat, és visszhangzok meg zajongok nekik, és arra gondolok, hogy ez egy hosszú-hosszú hangverseny, amit írunk, hanglabirintus, moll és dúr szimfónia, amiben az egyes szüneteknek, ki-ki csendjének szerepe van, és a végén szép lesz, mert mindig cseng valamiféle hang, amiben szépen csendül fel a csend.

új év

El kell kezdeni készülni az új évre. Át kell nézni a könyveket és a zenéket. Legfőképpen a zenéket.

gangok

Budapest gangjai! Budapest gangjait össze kell gyűjteni egyszer egy albumba, minden házba be kell menni, lefényképezni, majd az albummal visszatérni a helyszínre újra, és nézni, hogy nahát, ez ilyen a képen és ilyen az életben, meg lapozgatni, hasonlítgatni őket, mert mind más, mind különböző, és mégis mind egyforma. Budán és Pesten.

pest szép

Énekelték Pestet Pest phiai, mert Pest szép, ha egy koszos erkély, ha egy alagsori ötlet, ha egy kihasznált vén zokni, ha egy használt vény, ha lehány a leány, Pest szép.

[Budapest]

a vonat át a határon

Mentünk a vonaton, és átvitettem magam a vonattal egy határon, illetve hát invitáltak is, így kell ennek működnie, régen rossz, ha csak a saját barikádjaink elbontásával foglalatoskodunk, egymásét kell bontani, hát ők meginvitáltak egy-két kő saját kezűlegi eltávolítására, így beláthattam, teljes legalitásban immár, sőt, próbára tettek, hogy be akarok-e egyáltalán látni, hogy vállalom-e, oda, ahol úgyis tudom, mi történik, és minden bizonytalanságom abból származott csupán, hogy én ilyen sztorit még nem hallottam, pláne nem csináltam, de be kell látnom, a lelkiismeretemet a varjak tépnék már, ha nem így teszek, ha csukott szemmel megint elmegyek. Nem visz oda a vonat, ha csukva a szemem.

a napozós Annamari

Kérdezgettem a táborban, hogy ki is énekelte a napozós Annamarit, de senki nem tudta, én meg bizonytalankodtam.

(Az n-eket kell nyomkodni, úgy kell énekelni, a két o is kábé ugyanolyan hosszú, szóval a nyomatékok egészen sajátosak, de így lesz a dalban két Anna igazából, a Marit meg csak gyorsan elhadarni, így hallottam gyerekkoromban.)

ma nem volt mit

Van a két részből álló buliszabály, miszerint az a jó buli, ahol van valaki a sulimból, és akkor kezdődik, amikor leöntöm magam. Ma nem volt mit inni, úgyhogy eljöttünk.

a nevébe nézve

Néztem a fejfán a nevét, úgy beszélgettem a nagymamámmal. Fakereszt van ott, cirádás bádogkorong, rajta arany tollal a neve, és én azt néztem, néztem bele a nevébe, mert hova nézzek, a föld alá több okból is nem nézhetek, nem akarok nézni. Úgyhogy a nevébe nézve beszélgettem, a két d-be, az o-ba, az r-be, a b-be, az y-be, az m-be, a lászlónéba. Elmeséltem neki ezt az egész elmúlt egy évet, az augusztustól kezdve, amikor még te is itt voltál, szóval emlékszel, aztán a szeptembert, amiről kiderült, hogy nem emlékszem, szóval a szeptembert kihagytam, illetve rájöttem később, hogy akkor festettem ki a szekrényt. Aztán az októbert az erőszakos zűrrel a nyákos esőben, a novembert, a decembert, amikor elkezdtem munkát keresni és jártam vidéken is, és majdnem angoltanár lettem Domonyban, ami egy ikerfalu, az iskolának is van egy ikre meg minden, és hogy mennyire sajnáltam, hogy mégsem én járok majd oda, és aztán a szilveszter hajnali megnyugvást (ekkor még eszembe jutott az a vicc is, hogy apámnak van egy ismerőse, miszerint Szilveszter Hajnal, egy nő ő), amikor valahogy kialakult, hogy tanár leszek, de nagyon, pedig akkor még nem látszott a zöld iskolám, és aztán a január végétől kábé május végéig csak egy nagy massza, az iskola, a könnyesreröhögés, meg bringát is szereltünk, és ez-az, meg a június, ahol elkezdődött a nyár, és a július, ahol folytatódik, tombolnak továbbra is a zöld levelek, csúszkál rajtuk a napfény, és akkor most itt az augusztus, ez a valójában királyi hónap, amikor váratlanul harminc leszek, amikor rájövök, hogy amit szeretnék, azt szabad, és csak a másik ember a fontos, akit szeretnék, semmi más nem fontos, semmi korlát. Így mesélem neki a virágok fölött, egy nagy levélkorong a mellkasán, a vállán gyöngyvirágok, harangvirág lila a hasán, a lábánál is valami zöldek, egy év után ez a lényeg, a virágok és a neve, a többi eloszlott végre az időben és a térben, szabadon ülök ott. Olyan szabadon, hogy azóta nem volt rajtam cipő, pedig a kertet cibáltam aztán, meg átvágtam a földeken, és a Dunában is tapodtam, de mégsem, én most alig bírok ruhát is hordani, cipőt meg pláne. Ezeket is elmondtam a nevének, hogy tudja, meg értse, hogy mi lesz.

aranylik

Aranylik a reggel a párnák körül a parketton, a hajában, a teában, végül az egész napban.

a hosszú rövid út

A Déliből a Maros sörözőbe megyek, alig pár perc az: az aluljáró, a Krisztina körút sarka, a Városmajor utcán nem befordulni, a következő pedig már a Maros utca, még ötven méter, és belépek. Ezalatt átgondolom, félek, kételygek, hogy ami alig az előbb volt, azt el kell mondanom, de elmondhatom-e és hogyan, de én tudom, hogy el akarom mondani, azért megyek oda, ha nem engedné, hogy elmondjam, ha nem lenne jogom hozzá, én most azonnal kifordulnék, ki a Marosból, át a Moszkván és haza inkább, eléggé biztos vagyok benne, hogy el akarom és el fogom tudni mondani, úgyhogy úgy is lépek be. Mesélni kezdek, és ő már észreveszi, és aztán el is mondom, és mosolyog, hogy észrevette, és én örülök, hogy ez ennyi, semmi fölös erő, semmi fölös feszítés, és kész, mosolygok a piros kockás terítőre és a négy kezünkre, meg persze fölötte ránk.

zoli (játék)

sötétzöld középkor
pattanó rugó, roller, a rollert hajtó láb lendülete,
az induló repülő
csípős ásványvíz, bloody mary,
fanyar és sós
kapaszkodó, elugró csimpánzkölyök
fekete felöltő fehér gallérral, kézelővel,
Prága
cselló, a cselló víz alatti hangja, a vízen játszik a fény

déli pályaudvar, a nyaralás vége, akkezdet

Kezdetnek add ide a kezed kikezdésnek, tekintsük ezt első bekezdésnek.

zavarlak?

– Nem zavarlak? Ja, persze, te hívsz.

kaktusz

Meséli a srác a szőlőfürtök alatt a kaktuszt, hogy fölvitték a hegyre, a Normafára és borzasztó volt az íze, ez a borzasztó íz a veszélyes alagút a valóság túlsó oldalára. A valóság túlsó oldalán a falevelek mintázata az isteni értelemben vett levélmintázat, a metró kapaszkodója a platóni értelemben vett kapaszkodó, s ő fogja ezt a platóni értelemben vett, elvonatkoztatott és általánosított, ám mégis önmagában egy kapaszkodót, és úgy metróz haza. És hogy ebből azóta mi maradt?
Hogy függünk valamitől, hogy mindenki függ valamitől, mert fél a valóságtól. Zenétől, szertől, mindegy, mitől, kell függeni valamin, függőben hagyni a valóságot, mert félelmetes. Mert látod, ha nézed, úgy érted?
Hogy ezt nem mindenki tudhatja, hogy ez nem lehet mindenkinek a fejében, és neki mostmár ott van a fejében, és hogy mi lesz ezután? Nem tudja. Ez most túl sok, ez most félelmetes.
Majd a Mesterséges mennyországokat, ha elolvastad, majd mondd el. Hogy megértetted-e.
Meg fogja érteni. Ezen a héten drukkolunk, hogy megértse, mert akkor megérte.

felháborodottak

– Tanárnő, magának nincsen nyári ruhája? Magát még sosem láttuk nyári ruhában! Majd fölveszi most is a szoknyáját piros harisnyával, igaz?
– Tanárnő, maga mindig olyan csúnyán néz!
– Nade tanárnő, maga kimondta a ká betűs szót?!
– Tanárnő, maga nem tud vezetni? Se tollasozni? Bluetooth-olni tud?
– Tanárnő, maga nem eszik? Maga iszik? Maga nem kér? Maga kér? Maga így? Maga úgy?!