óriási, színes kavalkád

Van egy szellem, akit le akarnak leplezni, és végül kiderül, hogy az egyik barátjuk tréfál. Óriási, színes kavalkád-mese.

kling-klong

A Trafóban csempézett a padló és mindenféle színűek a fények az asztalok fölött, sárga, zöld, piros és kék fénykockák a fekete térben. A zene nagyon energikus, nagyon robajos és nagyon egyszerű, nagyon örülök neki és nagyon unom. Sok benne a harangozás, kling-klong, meg majomtánclépések és néha mindenki egyszerre üvölt, kezek lendülnek a magasba, záporoznak az ütemek. Az kéne, hogy a helyek, ahol a fiatalságom végződik, ne ugyanazok legyenek, ahol a fiataloké meg kezdődik, mert ugyan ekkor már csak ásványvizet iszom, azért igen zavarban ugrálok közöttük, meg ugye hétfőn majd köszönni fogunk a folyosón, vagy pont, hogy zavartan nem. Meg mi ugye amúgy is zavarba jövünk egymástól, ha jól érzem, de ez egy másik kérdés. Úgyhogy hajnalban meg is írom sms-ben, hogy kling-klong, el ne felejtődjék.

smog

A szigetről kaptattam föl az Árpád-hídra, a graffitiket néztem, mint oly sokszor, baloldalt egy nagy sárga Barta vagy Bartha, esetleg Barth, és akkor arra gondoltam, hogy a forduló után majd vár engem is valami (miért várna? semmi közöm az efféléhez, de mégis), és akkor kibukkant egy nagy vörös szív, és ott volt benne fekete szögletessel a kezdőbetűm, hogy B. Hát én ezt azonnal magamra is vettem, hogy engem szeret, mellette nagy halványzölddel, hogy Smog, nem tudom, nem ismerem, de szeret.

a kémény

Ott magasodott előttem, magasodott feketén és karcsún, a kezében egy argentín húscafat, egy világosbarna véres rongy, olyan volt, villogott a két kép, a valóság és az emlék tavaly nyárról, a kép tavaly nyárról a János kórház kertjében a kémény, amiről azt hittem, hogy a krematórium, ugyan kiderült már, hogy az országban egy helyen van krematórium, és az nem a János kórház, de mégcsak nem is Budapest, hanem Miskolc talán, vagy valahol arra, de mindegy, nekem ez már mindegy, rosszul leszek, mint egy gyerek, remegni kezd a térdem a feketén magasodó oszlopok tövében, és elzárom az orrnyílásaimat, nehogy megérezzek bármit is abból a szagból, amit nem bír elnyomni semmilyen fertőtlenítő, semmiféle más füst szaga, a hangszálaim is elvékonyodnak, és várom a végét, hogy legyen a jelenetnek vége, menjen ki a képből a kémény.

ülünk, nézünk

Nem kérdezi meg, hogy pontosan mit gondolok, én pedig nem kérdezem meg, hogy jól gondolom-e. Csak ülünk és nézünk, dermedten állnak a csipkefüggönyök, míg egymás után vállat nem vonunk.

telefon-kong

Konganak a telefonban a csempézett falak, hogy holnap, majd holnap…

az olcsó mondatokat hova

Az olcsó, túlfűtött, szarkasztikus és megbánható mondatokat hova tegyem?

világos lesz

Pedzegetem itt a reggelben a mindenféle megoldásokat és kiutakat, nagyjából kétféle megoldást a számos kiút végén, a kiutakon a megsértett kisasszony vagyok, a költői énem vagyok, Tyler Durden vásott kishúga vagyok, a magamat és a világot óvó énem vagyok. Aztán a ház és a benzinkút között valahol rámszakad a nyugalom, a börtön téglafalán gellert kap és a homlokomra csap a fölismerés, és azt hiszem, egyszerre rájövök mindenre. Egy ideig nem világos, hogy a csípős hideg szürke miatt könnyezem-e, vagy ezek meleg könnyek már, de a Lágymányosi-híd fölhajtóján világos lesz, hogy ez a szerencsétlen, sokszereplős, hosszúra nyúló történet marja a szemem, amit akaratomon kívül nem tudtam megoldani, meghát nemis az én történetem.

nem használnak

Az Atlanti-óceán partján van egy ország, ahol nem használnak ultrahangot az első tizenkét hétben.

az a négy perc

Az a négy perc, amikor eldőlt, hogy ki kell tépnem magamból, az sokkol legföljebb még mindig, az a kétszer két perc az esőbeni tekerés előtt és után, az utólag hihetetlenül gyors és fekete, előzménye alig lehetett, én nem vettem észre, nem voltak fájásaim, és nem tudom, hogy neki voltak-e, lehet, hogy voltak, vajúdott már hetek óta, én nem vettem észre, hogy ő mit vett észre, arról nem beszél. Ilyen lehet az is, amikor a születés, csak ott utána összetalálkozunk, most meg pont, hogy leválunk és kitépődünk, de értem már azt, hogy maga a hirtelenség is sokkol, nyomasztja a tüdőmet éjszaka, bizonyára idegrendszeri elváltozásaim is keletkezhetnének ebből, sőt egészen bizonyos, hogy keletkezhettek volna, ha nem vár itt az a dal egészen véletlenül, amiért végtelenül hálás vagyok, amivel gyakorlatilag az életem egy szakaszát mentette meg az, aki, amivel lesimította az őrületbe készülő idegeimet.

olyan lesz, mint a Katlan

– Gyere, menjünk ki a Népszigetre, olyan lesz ott, mint régen a Katlan!
– Oké, menjünk!

Kimegyünk. Persze nem olyan egyáltalán, mint régen a Katlan, hanem egy hajó alakú kocsmában van a hosszú út végén, én már jártam itt nappal, szóval ismerem a helyet, ismerem az óriás beton gyaloghídra vezető lépcsőt is, meg a betonozott utcát, amin éjjel surrognak a fények, nappal az áramfejlesztők. Van is arról egy fénykép valahol. Szóval belül egy kicsi kocsma, az asztalok felét elrejthették valahol, így lett a tánctér, piros a fény, inog a diszkógömb, és nagyon büdös van, mert ömlik a füstgépből a romlott füst, ami káros az egészségnek. De egy évben négy nap van, amikor ez elkerülhetetlen, és az egyik ma van, ehhez ragaszkodik a piroscsíkospólós. Kicsit mint régen a Kopaszigát, olyan; a zene viszont mint a Katlan, többek között a keleti dobalapú szett és az űrsiklószervíz-szett, és a kiálláskor a Cowgirl, amit remegve imádok, bár valóban gyermetegen hangzik. Aztán hajnali negyed négykor hirtelen kihagynak a hangok, hibádzhat valami madzag, és akkor elindulunk, mert közeleg a reménytelenül hosszan sötét reggel; szerencsére jönnek hamar a buszok.

a kérdés hátán

A kérdés hátán a gyűlölet, vagy a félelem, hogy talán nem mondok igazat. Igazat mondok. Úgy van, ahogy neked az jó! – kiabálom, mert akkor már én is dühös vagyok. Eső.

arany és kék maradék kockák

You can see the bigger picture and find out what it's all about – sok is ez és kevés is, semmit nem mond ez a mondat, semmit, de persze mégis, látszott ez, hát rögtön ezt láttad, hát fölraktál minden kis kockát, enjoyed the ride, és betelt a kép, lehetne persze nagyvonalúan az egészet valami kápolna kupoláján folytatni, valami nemes cél érdekében, csak hát, hogy a nemes cél… azt senki nem ismeri, senki nem tudja. Maradék kockák, maradék kockák, mindig hullanak maradék kockák, mindig esnek hiányok a képben, arany és kék, ha nagyvonalúan és elég távolról nézed, gyönyörű és ragyogó az, senkinek nem tűnnek föl az épp hulló és épp nem tapadó maradék kockák, isten veletek, maradék kockák, ragyogó kék és arany emlék a kép, emlékek vagy hulladékok a maradék kockák, the stones you're walking on.

ahogy rámnéz

Ránéz, ahogy rámnéz, kineveti, ránevetek.

zöld-arany ősz, pad, név

Összetalálkozunk a hátsó játszótéren a zöld-arany őszben, köszönünk, és ott ragyog a neve arannyal a zöld padon, köszön az is.

szíve a sírkerté

Mauzóleum-múzeumban voltunk ma, csupa láthatatlan, ősi és merev halott volt kiállítva nagy kövek alatt a Fiumei útnál. Úgy hívják, sírkert. Nemzeti Sírkert. A nemzeti halottakat kiállító intézet neve. Van egy bácsink, hévvel magyaráz, büszkélkedik a merev és láthatatlan halottakkal, akik a nemzet szülöttei, de a temető, a Nemzeti Sírkert halottai immár. Arany János fölé több tölgyet ültettek az idők során, kettő kidőlt, a harmadik még, szerencsére, áll. Van (él) vele szemben egy fa, annak fejmagasságban egy ürege, az egész fa üreges belül fölfelé és lefelé is, talán a gyökérnél is, ott le lehet kúszni a föld alá. Bizánci mintára kirakott nagy mauzóleum Kossuthé, itáliai reneszánsz Deáké. Az itáliai építészmesterek az elsők, akik négyzet alapokra kerek kupolát helyeztek. József Attila sírhalma egy nagy lapos síkság, a perspektíva kifelé növekszik, hatalmassá, át egész Pesten. A 34-esbe menjünk majd, több mázsa művész fekszik ott!, illetve Jókai egy galambos-virágos koszorúban Ady és Blaha Lujza között. És óriási terek húzódnak, nincs az a nagy, egymás hegyén-hátán való szorongás, mint a Farkasrétiben, ahova a rendszer kritikusai és tiltottjai temetkeztek utolsó lázadásukban. Itt van hely, gyerünk ide minél többen, ha most elkezdünk gyűjteni, remekbe faragott síremléket állíttathatunk majd, unokáink csodálni fogják – így beszélt a bácsi, akinek a szíve a nemzeté, a Sírkerté, akinek a szavában tovább élnek az eltemetettek.

magasabb tíz centivel

Akkor látszott meg, hogy fölnőtt, amikor mondta, hogy elkezdett ping-pongozni az egyesületben, ahova a haverja már évek óta jár, úgyhogy neki, már a haverjának, nem nagy szám, de neki, aki most kezdte, nagy szám. Azóta magasabb tíz centivel, és van valami sötét árnyalat az arcán, amitől nyugodtabbnak látszik.

húzódik

Biztos nyugalomban húzódik az idő, amikor szó sem esik, semmi sem esik.

sört kérek

Fölállok, egyensúlyozom a murván az asztalok között, egyensúlyoznom kell, mert össze-vissza gurungál a murva a cipőm alatt, az én bokám meg igen ingatag, el ne csússzam a csikorgó murván. Egyensúlyoz bennem az előző sör is, és aztán nehogy leverjem a szomszéd asztal poharait a táskámra akasztott bukóval – a bukóm és a bokám miatt is egyensúlyozom tehát. Föllépek az emelvényre, kong a deszka a sarkam alatt, szeretem ezt a puha kondulást. Rákönyökölök a pultra, olyan magas a pult, hogy hónaljból kell könyökölnöm, de én ezt is szeretem, ezt az egyáltalán nem elegáns, másokba belebökő terpeszkedést. A pultos mogorva, nem néz rám, fapofával számolja az aprót a kasszába, én elhúzom a szám, mert tudom, hogy tudja, hogy tudom, hogy észrevett, csak nem néz oda. A szeme sarkából az elhúzott szám sarkát is látja, azt is tudom. Ellenségeskedünk néhány negyed percig, könyökölve függök a pulton, karból tartom magam, a hátam kinyúlik végre, még drukkolok is, hogy tartson arcátlanul sok ideig az aprószámlálás, hogy a pultos pimasz időhúzása valójában az én hasznomra legyen. Végre odafordul. Arcizma nem rezdül. Én mosolygok, úgy kérem a korsó Borsodit, mintha ő lenne a császár, mosolygok és pillogok hozzá, gyönyörű férfi vagy, mondom neki tekintettel, titokban reménykedem, hogy meghallotta a csilingelő hangjátékot a korsó Borsodiban, ő flegmán nyúl a pohárért, rányomja a hidegvízre, vihar támad a pohárban, aztán a vihar elül, lecsúsznak lassan az üvegfalon a vízpacák, a pultos a csap alá támasztja a poharat, megbillenti a kart, közben oldalra néz, el a kollégái feje fölött, múlik az idő, nem gondol és nem néz senkire. A pohár lassan megtelik, visszadönti függőlegesbe, ráépül a hab a sárga buboréktengerre, egy pohárnyi sárga tenger, a többi hordókban városszerte, hermetikusan lezárva a habbal, egy külön univerzum. Valamihatvan lesz, ocsúdok föl a hangra, kiválogatom a szagos papír kétszázasokat, köszönöm, mondom éles hangon és vonásokkal, mostmár nem vagyok kedves egyáltalán, addig csodáltam őt, amíg az aranyat öntötte a poharamba, mostmár nincs rajta mit csodálni, ő a pultos, én vagyok a vendég, itt költöm el a félnapi fizetésem, nem kell örülnünk egymásnak, a pultosoknak hivatalból hangulata van. Kezemben a sör, fordulás közben bele is kortyolok, a hab vékony csíkját az ajkamon hagyom, mindenki látta, hogy most vettem ezt a sört és most ittam bele, szégyellnivaló ezen nincsen, hadd csillogjon a fényben a sörcsíkom, hadd száradjon meg az ajkamon.

péntek este

Kezdődik a péntek este, a péntek esti buli-járattal utazom, parfümfelhők és borpárák utaznak a villamoson, és pont a jó ajtónál állok, mert ott szállnak föl a kis tanítványaim civilben, kapaszkodó híján a tekintetükbe és a Lilla kabátjába kapaszkodom, ők mennek az Instant mellé, ahonnan aztán talán átmennek az Instantba, én eredetileg máshova megyek, de később tényleg megyek az Instantba, de ők nincsenek ott, hanem a Vera van ott, nagyon szép lány és éppen egy fiú fűzi, de úgy látom, ő nem akar, de persze hagyom őket, majd hétfőn megmondom; az utolsó kortyokkal föltöltöm magam a fiatalok mozdulataival goára, aztán hazakilencszázhatosozom.

a tenyerén

A tenyerén, a tenyerében, az ezüstök, az ezüstökön.

kiülök az előtérbe

Pénteken az órák után kiülök az előtérbe, valami nagyon szagos sajtostésztát lapátolok, és nézem, ahogy fölkavarják magukra a kabátot, aztán egy gombócban ki az ajtón, mennek korcsolyázni, és odaböknek valami nagyon szellemeset, kedveset vagy kellemeset nekem, vagy valami nagy szemtelenséget. Hú, micsoda szemtelenségeket szoktak odabökni olyankor! Vigyorgunk, persze.

az óvás

Az óvás.

[…]

úgy örülök

– Ennek úgy örülök most!
– Én is! – mondja ő is.

régi autók, szőke fickók

Szőke fickók autójában utazgatok ma, fuvaroznak engem ezek a kellemes szőke fickók ilyen-olyan, fessül hátracsapott, sőt, egyenesen montmartre-i sapkákban, megsajnálnak és megsegítenek, mert hideg van, esik a nyákos eső, leeresztett a kerék és a kedv, hallgatom a szőke fickókat, nagyon értenek ezek az amerikai autógyártáshoz, az amerikaiak a nyolcvanas években még tudtak autókat gyártani, meg nagyon értenek a jazz-hez is, Archie Shepp a legnagyobb tenorszaxofonos, aki valaha élt. Viharvert üléshuzatok feszülnek a régi autókban, kétszer is elhalad az anyósülés ugyanabban a sávban, bőséges alkalmak ezek a Lágymányosi-híd hídfőjének tüzetes megvizsgálására Pesten; honnan a pipafüstszaga a régi autóknak? Megkérdezem majd erről a szőke fickókat.

orkán, paprikáskrumpli

Délelőtt tizenegy. Azt mondják, ne menjek még haza. Nincs több órám. Fújja a leveleket az orkán. Az első kerék megint lapos, és meg kéne a láncot feszíteni, a féket a fémre ereszteni – húzgálja a szája szélét a Zsófi. Ha hazamennék, aludnék egyet, megenném a halat tésztával, és útra kelnék újra. De ne menj, maradj! – mondják. Oké. Fúj az orkán, lapos a kerék. De akkor főzzünk! Főzök valamit, olyan hideg van. Kértek? Kérnek. [Snitt.] Bolt, szatyrok, kétezer forint. Pucolás a konyhába, a konyhában a pulton krumplit és hagymát pucolunk, vágunk. [Snitt.] Szalonna gomolygó zsíros füstje. – Nem nyitnak ablakot? – Nem! [Snitt.] Vörös buborékok az üveg fedő alatt, kisebbre veszem a lángot, beleteszem a virslit, még négy perc. Egy. Kész! [Snitt.] Meleg van, melegünk van! [Snitt, osztott képernyő.] Holnapra rakott kel? Kell? / Merőkanálból tunkolnak a betévelygő fiatalok.

bármi valami akármi

Bármi és akármi közé írunk valamit. Ugyanazt. Zavart ácsorgás.

meteoropata

A kollégám, aki a múltkor megjegyzést tett a hol pincemélységeki és sötét, hol euforikus hangulatomra, ma meteoropatának nevezett. Úgyhogy összeszedtem magam. Egyébként is, ez a felnőttség jele, kordában tartani a kedvünket.

nach der music

Wagner, Strauss és Mozart mögött, a kezének mozdulatai mögött, a karmesteri pálca mögött a mindig távol lévő, örök hűséges, a határokon föl nem tartóztatható, vámosok által át nem kutatható, nőktől meg nem tartóztatható, sem tartható. Ide-oda húzódó a két állam, a maritai kelet, a renatei nyugat között, az állandóan átkészülő. Távolról egy szem fiának (– Én sosem akartam gyereket… – nem emlékszel? Terveztük. Mindent megterveztünk. – Ó, igen?) hosszú leveleket író, egy szem fiát gyakori sirámokban tudó, hétvégi apuka. Fölnőtt fiával utazni induló, az otthonában bőröndbe pakoló, a gyermektelen nőnek a folyosón visszaintő.

Marita: – …de nem váltunk el. Kínlódtunk tovább. Erősek voltunk vagy bolondok?
Renate: – …valóságos, biztos pont volt, én pedig szabad voltam. De persze a mindennapokat egyedül kellett, nélküle.
Igor: – Kár, hogy csak most, ilyen későn lettél apa.

ma nincs idő meg tér

Ma nincs idő meg tér, vagy minden óra és minden tér van egyszerre, tíz órát alszom, majd ébren alszom és álmodom, a lábam önmagamból kilóg, elbotlik a betonon, nevetni kezdek és a könnyem törölgetem, elveszítem a kijelölt sávokat, a kerítést, amin belül vagy kívül a napot terelgetem, nem vagyok százas, a létra nem elég magas, vak a villanyom és nem izzom én sem semmilyen hőfokon, gazdaságos sem vagyok, szavakon fagyizom meg gondolatokon, és mégis erős kézben tartom azt, amit szabad, csak azt engedem meg nekem, amit megengednék magamnak egy másik napon, sem többet, sem kevesebbet, pedig szeretném a mindent kérni hisztiben és mosolyogva egyszerre, a kívül hideget és belül meleget, de nem lehet.

a naptár

A naptárban persze benne van, végtelen hosszan lépegető számokhoz viszonyítom a kedvemet, és máris minden rendben.

diófalevelek

Vakargatom a diófaleveleket a fűben, a tűzre kell teremteni azokat, oda valók, mérgezik a talajt a diófalevelek. Némelyiket kézzel marom föl. Párhuzamot vonogatok az életem, a fű, a diófalevelek és a diófalevelek mérge közé közben. Óhatatlanul kikerüli a gereblyét egynéhány levél, óhatatlanul esnek dolgok nem jól az életben. Ezen sírok kicsit, sóval is behintem a fölvakargatott földet. Az volna-e a jó, ha méregtelen lenne a fű? El kéne-e tépnem ezt a fényes pókfonálon függő izét, ami vagy az orrom előtt ragyog és fényes, vagy százszor sötétnek látni a világot a kontrasztban? Netán letépni az orromról és a másé alá dörgölni? Aztán elmúlik a kontraszt, hunyorognak rám a börzsönyi hegyek, és oda jutok, hogy hát a fényesség meg a ragyogás mindenképpen jobb, mint a félfakó koraőszi homály, és elhessegetem a kontrasztot. Pár óra múlva a kút mellett rámakaszkodik fonálon egy pók, ott hintál, azt elkergetem. Akkor épp süt a nap, és különben is, front van, meg másnap, meg előző nap is tán, olyan kristályosra töredezett ma az idő.

a nevetésben

A kinyílt agyi receptorok kikandikálnak a nevetésben.

málnaszörp tejszínhabbal

Zsúrra mentünk a Molnárangélához, a Molnárangéláék nagyon szegények voltak, és kinn laktak a Kopasz-domb mögött valahol. Fagyott volt a föld, amin caplattunk azon a februári délutánon, vittek minket a valamelyikünk szülei, és mikor megérkeztünk, örültünk nagyon, mert a házban jó meleg volt és csipkefüggöny. A csipkefüggöny mögött a fagyott föld, de mi akkor már örültünk, mert kaptunk egy vagon sütit, és valakinek eszébe jutott, hogy málnaszörpöt tejszínhabbal, és akkor onnantól fogva málnaszörpöt ittunk tejszínhabbal, a Molnárangéla anyukája rendre töltögette nekünk. Ciklámenrózsaszín szobiszörpből volt a málnaszörp és a szirup is a tejszínhab tetején. Eszembe jut néha ez a málnaszörpözés tejszínhabbal az elmúlt húsz évben, és ma este aztán kérek egy málnaszörpöt, s bár tejszínhabra is vágyom, nem kérek, nem merek kérni, kikérem tehát a málnaszörpöt szimplán, és akkor egyszercsak villogni kezdenek a lámpák, nem akarok hinni a fülemnek és a szememnek, meg a múló időnek sem, és akkor egyszercsak eltelik még két perc, és hozza nekem a málnaszörpöt és a tejszínhabot. Most is kilenc vagyok: huszonkilenc, és negédes nagyon a málnaszörp és a tejszínhab, Emily Autumn hajszíne van ennek a dolognak, villognak továbbra is a lámpák, örülök nagyon, meg fogom mesélni majd sokat ezt a két élményt a málnaszörpről tejszínhabbal, egyikkel magyarázva és mentegetve a másikat.

grimming

Slamming a tale.

korfüggő

Korfüggő, hogy kivel hadakozom a padból kiszálló penészes szendvics vagy a penészes mindennapok miatt.

kisujj, kisujj

Összeakasztjuk minden nap a gyűrűs kisujjunkat; én néha megpróbálom, amit szívem szerint tennék, hogy csak a hegyét érintjük össze, de nem, szerinte akasztani kell, és úgy tartogatni meg hintáztatgatni a kezünket hosszú, szerintem egyre kínosabban hosszú másodpercekig. Nekem jobban esne a kisujjunk hegyének összeérintése a hosszú másodperceken át, dehát ha neki így esik jól, akkor miért ne legyen így végülis. Kisujj, kisujj.

mesterséges, élő

A fiktív totalitárius diktatúra mesterségesen megcsonkított nyelve: a fiktív újbeszél, a valódi totalitárius diktatúrák üldözött, a világbéke elősegítéséért mesterségesen létrehozott, élő nyelve: az eszperantó.

ácsorgás

Bármi, akármi, semmi nyálcsorgás, beszéd legyen rímmel, páros szájjárás.

rosszkedv

Hányingerbe nyúló érzékenység, rosszkedv.

ott marad

Sietek és idegeskedem, hátha még kihozhatom, két nővérkével kell beszélnem, egyik hűvösebb, mint a másik a szakszerűségben, neki levágták a haját, az arca ugyanaz, de elfacsarodik a szívem a seszínű csutak láttán. Beszélni akarok vele, fölismer, elhúzza a száját, makog pár szót és csapkod a kezével, elégedetlen és fölizgatja magát, nem engednek a nővérek tovább ott maradnom, mennem kell. Ő ott marad, rá fogják csukni az ajtót, és úgy érzem, belátom, a lehető legjobb ott lesz neki tényleg, megpróbálok szakszerű lenni én is, de sírok, amikor a kabátomat veszem.

busz, bringa

Legközelebb, ha meglátom, leszállok tényleg, bármin utazom is épp.

a húrok

Hangtalan pengetem a gitárt, nem csillog a hangom, nincs kedvem énekelni úgy, a csillogás nekem a csalogány égő szembogara, kell az a dalba, az az égő szembogár, de nem, nem szabad átragyognia az ujjaim között semminek, némának kell maradni, nem szólalok meg már órák óta, azazhát legalább egy-két óra kijönne, ha összeadnánk, amikor csak hümmögök, tréfálkozom, és semmi érdemit nem mondok, csak szórakoztatok legföljebb, mert jövőtlennek tűnnek a szavak. És majdnem elhatározom, hogy rendben, nem szólok ezentúl sohasem, nagyon jó vagyok néma elmaradásban, elhagyódom csöndben csak olyankor, de nem, jön majd a november, ahogy jött most ez a dal is, hopp, Kirsten Barry a semmilyen életről, a bármiről, ami bárkivel megesik, és akkor látom, hallom a húrok fölött, hogy érdemes, hogy akárhogy is, ha csak a mókába ásva, de ott vannak a szavak, valahogy benne kell, hogy legyenek a tréfálózásokban és az elmosolyodásban, és ennél kevesebb már nem is kell, hogy mégis.

orosz abszurd nyelvlecke

Ez egy fa
(2. lecke)


– Ez mi?
– Egy fénykép.
– Ez a macskád?
– Nem, ez én vagyok.
– Ó, ne haragudj. És ez? Ez az anyád?
– Nem, ez a feleségem.
– Ó, istenem, ne haragudj. És ez ki? Ez a testvéred?
– Ez? Nem. Ez egy fa.

[Pimsleur]

oda kell, nem kell

Nem kell föltétlen odamenni, jó látni, hogy vannak, hőzöngenek, esetleg annyi, hogy hosszabb a hajuk vagy épp rövidebb.

vicious delicious

Mikor fogom tudni leírni a Vicious Delicious albumot, ami olyan volt a múlt hétvégén, mint előtte az egész hét? Hol vicious, hol delicious, hol mind a kettő egyszerre, hol pszichedélikus, hol köveken sötétben mászós, hol arab dallamokon kacskaringós, hol lázadós, hol ajándékozós? A múlt hetet ezen a héten pihentem ki, amikor semmi sem történt, mindennek csak a folytatása folyt visszafogottan és hidegen, amikor egyre hűvösebbek a napok, nagyon fáradt vagyok és megfázom minden reggel, és tíz órát kell aludnom a végén, és úgy gondolnom vissza az előző hétre, úgy találni meg a konzekvenciákat, úgy fonni össze a frekvenciákat. Mert sokat meg is határoznak ezek a frekvenciák a jövőből.

john thomas

– Who was John Thomas?
– He was a dick.

[General in the American Revolutionary War.]

megijesztettél, azt hittem, soha többé

– Nagyon megijesztettél, ahogy beleszóltál a telefonba, azt hittem, soha többé nem akarsz látni.
– Bocs, nem akartam. Csak tanítottam.

a tanárnő beszélt a…

Megmosom a fejét, komolytalankodik, viccel (hát, igen, a legjobb kokaint… – amint rájövök, hogy nevetni kéne, nevetni kezd), bólogat, hogy igen-igen, mindjárt, nemsoká, csak még most ezt, meg van persze más is, ahova koncentrálni kell, kezdem érezni, hogy ez már túlzás, és bár szólok, hogy tudjuk, mit akarok mondani, így nem mondom el, mégis úgy érzem máris, hogy fölöslegesen tépem a szám, föl is áll, föl is veszi a kabátját, ott is hagy, és akkor visszajövünk, vége a szünetnek, és a kérdésre (a tanárnő tényleg beszélt a…?) mosolyog, és mondja, hogy hát igen, és hogy ő is észrevette, de örül, hogy más is észreveszi, nagyon kedves a nagy képe, a legkedvesebb, amit abban a helyzetben a szabályai szerint megenged magának, meg nyugodt, ahogy ezt mondja, és akkor örülök, mert mégsem téptem szét semmit a számmal, megnyugodhatok.

éjszakai tekerés

Budapest éjjel. A sínek a sávok, a sínek és a sávok játszótér, a síneken vágtatsz, a sávok kacskaringók. Lámpák. Fényes neon a gödörből a Kálvinon, arany fények a Múzeum cukrászda előtt, a Rákóczi útra befér a fekete éjszaka az észrevétetlen pirosak és vészmadár sárgák közé, a Keleti előtt a fehér burkolatfesték ragyog, mint a hó. A Keleti. A se hideg, se meleg holdszínű fény a kék oszlopok között, a sötét bringavagon, a világos bringavagon, valami ki-kihagy a vezérlőkocsiban. A víztől csillogó fekete aszfalt a Rottenbiller utcán, az Izabella utca sötét házfalai, a körúton újra emberek színes ruhákban. Farkasvakság a Margit-hídon, a Margit körút űrpálya, az utcám barlang szája.

Mindezek fölött elidőzik, ellebeg valami édes nyugalom, hajnalban oszladozni kezd, de reggel még elkaphatod a frakkját, ha elég korán.