haszontalan

A mindent maga alá gyűrő higgadt, józan ész. Semmire sem jó, használhatatlan.

házasság

Mindegy, csak szilárd legyen.

Szilárd?!

dehogy hagytad

– Ú, a fene, megint fönnhagytam a fűtést ezeren.
– Hány fok van itt benn?
– 18.

jó reggel

Jön az órára és azt kérdezi, hogy az afterparty szól-e. Nem, csak a zene.

pót-pótcselekvés

Néha úgy tűnik, mintha hosszú ideje pótcselekednék csak. Mintha ehelyett inkább fel kellene kerekedni, megrázni és rákiabálni. Hogy mostmár elég legyen ebből. De lehet, hogy nem. Lehet, hogy az is pótcselekedet, hogy ez eszembe jut.

gyulán

A tűzoltóságon lakunk Gyulán. Jut nekünk egy kis szoba, külön bejárattal. Az udvarra nem látunk be, csak ha nagyot ugrunk a kapu előtt, vagy ha befényképezünk fölötte. Akkor ki tudjuk hozni a látványt a fényképezőgépen. A szobánk túloldaláról pedig halljuk a tűzoltókat, ahogy ügyelnek. Tévéznek, nagyokat röhögnek, úgy ügyelnek a fal másik oldalán. Jó tudni, hogy ott vannak. Fiatalok a tűzoltók, és ha havazik, azonnal kimennek a járdára lapátolni. Nagyokat ordítanak akkor is, örülnek a hajnali hónak. A karácsonyfájuk a bejárat fölött lebeg, a zászló mellett. Jó hecc lehetett felhúzni azt oda, gurguláztak az arany díszgömbök.

Gyulán van világóra. Egy nagy kék gömb, ami a világ nagyvárosai között forog. Minden órához két nagyváros tartozik, mert egyszerre két helyen is lehet tizenkettő: nappal és éjszaka. A legnagyobb városok vannak rézzel föltüntetve az órán, kivéve Gyulát. Gyula nem olyan nagy, húsz perc alatt áthágni. Gyulával szemben az órán Kamcsatka van.

Gyulán sokminden románul is ki van írva. Például a fürdőben, mert sokan jönnek a határon túlról, hogy kiáztassák a csontjaikat. De az étteremben is olvasható az étlap románul, és a boltokban az áru egy része is két nyelven van. Hogy például piper negru, vagyis feketebors.

Karácsonyeste délelőttjén már csak pár bolt van nyitva Gyulán. Többek között az Iparcikk Áruház, ami egy kincsesbánya. Egyig van nyitva 24-én, és ez valahogy minden háziasszonynak eszébe jut. Meg hogy kell még egy fúró, egy serpenyő, némi alufólia. Délben jut eszükbe, mint egy villám, úgy hasít a fejükbe a felismerés az ablakrésen át, és akkor gyorsan szólnak a férjüknek, hogy eriggyen, fél egyre még odaér. A férjek pedig mennek, az asszony biciklijét tolják maguk mellett, mert azon nagyobb a kosár, kényelmesebb a serpenyőnek és az alufóliának. Némelyik föl is ül rá, ha nem akar túlságosan billegni az alufólia a kosárban.

A Vértanúk útjának végén van egy Kőbányai cégéres kocsma. Gyulán a Kőbányaiból is lehet cégér. Itt lehet kapni, negyven forintért decijét, asztali félédes fehér töprengőt és vörös toporgót. Ezt akkor isszák, amikor úgy néz ki, hogy bele kell vágni a dologba végül. Addig inkább csak a töprengőt, nehogy elhamarkodják.

Gyulán szépek a férfiak. A fiatalabbak főleg. Már az is szép, hogy az ember kinyitja a telefonját, és a kijelzőn egy férfinév van. Gyula. Az apám is örül mindig, hogy a számítógépben segít neki Edit, hát én meg ugyanígy örülök Gyulának.

Gyulán az emberek vidámak, és ezt meg is jegyzik egymásról. A fürdőben egy néni nekem is megjegyezte ezt: hallom, hogy dúdolgatunk! Ejh, de vidámak vagyunk! De ezt nem lefittyesztett ajakkal morogta, rosszallóan, mint egy szidást, nem úgy préselte ki magából, hanem szélesre húzott szájjal, szépen ragyogó szemmel. Egy barátságos karlendítés is volt a hangjában, úgy bizony. Nem irigykedett a vidámságra, nem, mert neki is volt sajátja, mint mindenkinek Gyulán.

úthálózat

A fiú fölvette a mobilját, tekergetni kezdte a nyakát, majd az egész vagon szeme láttára mosolyogva integetetett vagy fél percig az útnak, miközben azt mondogatta, hogy látlak. Két autó is ment abba az irányba, de ő bizton tudta, melyik a fontos: amelyikben a lány ül. A másikat nem is látta talán.

arról, amikor példát vett

Fenyő Iván egyedül jött színházba, és végig mosolygott: amikor a büféslánnyal parolázott, akkor is, és amikor az előtérben ácsorgott, akkor is. Mind a két szünetben.

Meg kellene fogadnom, hogy példát veszek róla. Tulajdonképpen egy kicsit már meg is fogadtam.

a fúró (karácsonyi bejegyzés)

Idén is volt karácsony, és idén, a hiány miatt, úgy döntöttünk, hogy olyan helyre megyünk, ahol jobban elférünk négyen. Ahol jobban össze kell húznunk magunkat, így a helyhiánnyal kizárva minden más hiányt. Úgyhogy vezettünk kétszer kettőszázharminc kilométert, a generációk között elosztva. A szobánk nagyon kicsi volt. Húsvétkor sokkal nagyobb volt, de a hideggel összement a vendégapartman is, úgyhogy most nagyon kicsi volt. Egy szobában aludtunk négyen, három ágyon. Volt, aki a földön aludt. A karácsonyfánk is illőn összehúzta magát, hat habkarika fért rá, öt gömb meg egy cserépangyal, de vigyorgós. Falábat nem vittunk magunkkal, nem gondoltunk rá, hogy sánta a fenyőnk, kell neki a faláb. Falábat nem lehet a zöldségesben kapni, sem a kozmetikai szaküzletben, úgyhogy a műszaki kisáruházban kellett feltalálnunk magunkat, de tüstént, különben feküdni fog a fánk. Majdnem belenyugodtunk ebbe, hogy majd jobbra billentett fejjel fogjuk énekelni a mennybőlazangyalt, vagy épp balra billentünk, és akkor fejjel lefelé lógnak a díszek, de a Mama megmondja, hogy a műszaki kisáruház egy kincsesbánya. Meg is mondta, úgy is lett. Vettünk drótot, két milli vastagot, abból hajlik majd a drótfaláb. Vettünk mellé fúrót is, mert az egyik családrészben felújítanak. Kapjanak saját fúrót!

Kaptak tehát saját fúrót, nagyon örültek neki. Én is örültem a pattogós rugósbékámnak: remek dramaturgiai érzéke van a pattogós rugósbékámnak, mindig a katarziskor ugrik. Vagy a szünetben, szórakozásból. Nagyon örültünk tehát mindezeknek, hogy van lábunk, habkarikánk, békánk, jakut rock lemezeink, és koccintani akartunk, mert tokajink is volt. Nem is egy, hanem két palack háromputtonyos aszú! Egy-két-há! Há-hoppá! Há' nincs nekünk dugóhúzónk, há' hol a bicskád, mi, te?! … Így tehát fogtuk a karcsú nyakú palackot, bevittük a mosdóba, és a tesóm a legkisebb fúrófejjel átfúrta a dugót, hogy kapjon levegőt és be lehessen majd nyomni. A bordeaux-it is így nyitottuk ki, csak épp fejjel lefelé tartva a palackot a csap fölött, hogy a parafapor, ha lehet, a mosdó vizében örvényeljen, ne a palackban. Fakanálnyelet vágtunk bele, és ivás közben csodáltuk, milyen pökhendin úszkálnak a dugók az aranyos és a mélybíborban.

karácsonyra

Átszeljük az Alföldet. Eszem majd egy kevés fagyott földet napfelkeltekor, hogy érezzem, mi a valóság.

romeltakarít, ás

Csöngetnek. Föl kell pattanni, az álmot otthagyni. Föl kell venni egy pulóvert a lilacsíkos, Tankcsapda-aláírásos pólóra. Nem szabad elszédülni, arccal beleplaccsanni a halom pohárba. Át kell vágni a megragadt füst- és borban ázott narancsszagon. Ki kell nyitni az ajtót, átvenni a levelet a földhivataltól, aláírni itt, ja, és itt, a huszonkettedik sorban. Ez megy. Le kell ülni, vizet kell inni. Megenni egy almát. Egy kefírt ledönteni. A kefír nyitja meg a nap órái számára az utat, elkezdődik az idő. El kell dönteni, hogy sajtosszendvics és tea, majd internet, vagy csak az egyik, csak a másik. Mind a kettő. Le kell vágni egy nagy karéjt tehát, nem szabad úgy tépni, nem vagyunk parasztok (budai úrilány). Közben írni kell, megnézni, hogy mit írtak, írni arra is, linkelni, örülni, megköszönni. Az örülés meghozza az étvágyat, ki kell menni ebédelni, lehetőleg levest. Mégis inkább sült padlizsánt kellene, tehát kell enni krumplipürével (néhai nagyanyám szerint pirével). Hazaérkezéskor látszik, ahogy nyújtogatja az ajtóréseken át a csápjait a bűz. Ki kell szellőztetni, közben mosogatni. Nem férnek a poharak a szárítóra, több turnust kell létrehozni, várni kell. Várás közben le kell húzni a maradék poshadt narancskorongot a wécén, többször ellenőrizni kell, nem dugul-e el. Ki kell önteni három palackból maradék, meg nem ivott fél palack bort (vöröset, sárgát, rozét. A sárga persze fehér). Akkor már el is kell dönteni, a bontatlan hat palackból melyiket kellene levinni a viharsarokba karácsonyozandó. Farsangig elég piám van (törköly is, meg egyéb füves szeszek), nem kell majd venni. Kell még mosogatni, de előbb ágynak kell esni. A telefonokat, nincs mese, ki kell húzni, le kell halkítani. Aztán mégis fel kell kelni. Fel is kell majd mosni. A műanyag palackokat és a sörösdobozokat a szemétből kikotorni (ki dobta bele és miért? Nem kellett volna), kicsorgatni, összetaposni. A szemetet kivinni, a szemetesbe új zacskót tenni. Valami csúfat kell kiválasztani. A tökmaghéjak még vándorolnak, össze kell őket a szemetesbe terelni. A szotyit majd a ligetben a madaraknak kiszórni. Az időt húzni, a billentyűket verni, holnap úgyis korán kell kelni, de előbb a holnapot ki kell ásni. Ehhez a tegnap romjait el kell takarítani. (Közben ki kellene deríteni: a mai nap van-e, vagy csak a tegnap nyúlványa, vakbélféregalagút-e?)

az első nappalnyújtó éjszaka

Szerintem mindenki úgy érezte magát, mint a lilára bársonyult almagerezdek a nagy piros fazékban, minden mondat egy magát megadó meleg narancskarika, gurgulázó nevetés.

mélytengeri

Ma olyan volt, hogy belezúgott egy üstökös a gyomromba.

Elég volt ahhoz, hogy a Földközi-tengerbe teleportálódjon az uszoda. Sós volt a víz, magasak a sziklák, volt pipám és mint egy gyöngyhalászé, olyan erős tüdőm. Lebegtem és alászálltam, tonhalak elől menekültem, lassú teknőcök páncélját kocogtattam orvul, és nem volt más dolgom, mint játszadozni a vízzel és a gondolattal, hogy este hogy üldögélünk majd kis halászfalunk egyetlen utcáján egy régi gitár hangjaira. Esküszöm, láttam a napot is a felhők mögött.

a testvéri szeretet

A szeretet az, amikor kiderül, hogy betették a pultba a legmenőbb kesztyűd és a legszebb sapkád, hátha érte jössz, és akkor gyorsan veszel még karácsonyi ajándékot a tesódnak.

egy év, s elveszett a new wave

Tél vége óta nem láttam. Nem telefonáltam, nem írtam, mérges voltam. Ő sem telefonált, nem írt, nem tudom, mérges volt-e. Inkább csak nem érdekelte. Aztán most tél elején írtam neki (szigorúan üzleti ügyben), és hirtelen visszatért, ránk akaszkodott a régi tempó. Véletlenül összetalálkozunk az éjszakában. Ugyanott áll a falnál a Gödörben, mint régen, a keverőpult mögött, kicsit jobbra. Odamegyek hozzá, vigyorgok, örülök, elmegyünk a pulthoz, veszünk ezt-azt, elmegy a tesómmal is a pulthoz, vesznek ezt-azt, több ízben is, üldögélünk az asztalnál, táncolunk hátul a már a zene sem a régi unalomra, telefonálgatunk, hova, merre. Elkíséri ezt, találkozunk azzal, betérünk az ide meg az oda, leülünk, felállunk, pulthoz megyünk, táncolunk.

És akkor hirtelen meglátom, nem, kitapintom az arcomon, tükör sem kell, hogy ez engem nem érdekel, én már rég kiábrándultam, ez egy gyerekes hiszti, egy fölöslegesen hajszolt tempó, emögött nem mi vagyunk, legalábbis én nem, de szerintem ő sem, úgyhogy hagyom, had' bogozza össze végletesen újra az egy éven át szépen fésülgetett szálakat, és beszélgetek mással, és azt akarom, hogy ne érdekelje, és nem is érdekli.

mese basszusklarinétra

Hallgatni valakit, de jó. Mennyei.

Ő sem hiszi, hogy mesél. Álom.

советское игристое

Csinálják ezt az úgymond orosz pezsgőt Izsákon. Felrázzuk majd, a dugót a fregoli fölé irányítjuk, de úgy, hogy gellert kapjon, és másodszor is nagyot szóljon a vájlingon. Tért és időt utazunk majd a konyhámból a Szovjetunióba, legalábbis azt hisszük majd, hogy olyan nagyok vagyunk, hogy utazhatunk tért és időt a konyhámból a Szovjetunióba.

Ha szerencsétlenül landolunk, pont egy szegényebb moszkvai negyedbe érkezünk az olimpia idején, a haverjaink beköpnek a rendőrségnek mint alkoholistát, és már visznek is valami külvárosi barakkba, hogy ne az utcákon fetrengjünk minden sportoló, bíró, néző és jegyüzér szeme láttára, szegény mi, akiknek az olimpiakor is csak a pia jut, igaz, más nem is érdekel: egy vodka az egy arany, az ezüst az kettő, a harmadik meg már csak bronz, de a mienk az is.

ismerősök ismerője

Már olyan sokat éltem, hogy ha lemegyek egy helyre, akkor az ismerősök mellé előkerülnek más ismerősök, ha beszélgetni kezdek egy már látottal, kiderül, hogy vannak közös ismerősök, feleségek vagy főnökök, és minden utcának a szomszéd utcájából is ismerek valakit.

derékig érő haj

Semmit sem ér az a derékig érő lobonc, semmit, én mondom. Három vaskosabb fényképészeti album, kétszer két vonatjegy az ország körül, valahány üveg vodka és gin, a legjobból. És csak, ha egyenes. Ha hullámos, már használhatatlan. Azt senki ki nem vasalja. Mit tudsz kezdeni vele? Aztán eladják százért, százötvenért. Mások rövid kócát toldják meg vele, valaki idegen fején fog díszelegni és piszkolódni az a haj, azért a kevés pénzért.

(A gimiben a Judit kiszökött Németországba züllött életet élni, és úgy jött haza, hogy levágatta a hosszú, szőke haját, és abból. Abból pont futotta a jegyre Budaörsig. Azóta folyton kopasz, meg híres. De mindig köszön nekem és én is neki, mert emlékszünk, hogy mi volt akkoriban, amikor ez volt. Ez a szökős-hajas sztori.)

mint egy felnőtt

Olyan vagyok, mint egy felnőtt: azt akarom mondani neki, hogy talán jobb lenne, ha betenné ezeket a szanaszét kuszálódó papírokat valami dossziéba, nehogy elvesszenek, szakadozzanak. Így, ezzel a talán jobb lennével. Leállítom magam: nem lenne jobb, biztosan nem, nemhogy talán. És ha elszakadoznak? Elvesznek? Csupa félelmetes el, pedig dehogy. A sokszorosítás öröme az örök-ség, pont ez benne a szép és a biztonságos. Ugyan. Fénymásolok százat, nyomtatok ezeret, de legyen meg neki a kuszaság öröme. Az is az övé.

összedőlt-e

Az egyik újpesti panel tövére ez van felfújva: összedőlt az összes bécsi cukrászda? Félelmetes. A legfélelmetesebb a kérdőjel.

zöld, könyv, vakar

Tegnap láttam a villamoson egy szőke fiút: zöld kirándulóskabátot viselt és olvasott. Hátizsák volt nála. Elhúzta a száját, rágta a sarkát, jobb tenyerébe támasztotta az állát vagy öt ujjal vakarta. Kb. 32, Az igazi Grace Kelly. Ma láttam a buszon egy szőke fiút: zöld kirándulóskabátot viselt és olvasott. Hátizsák volt nála. Elhúzta a száját, rágta a sarkát, jobb tenyerébe támasztotta az állát vagy öt ujjal vakarta. Kb. 24, Börleszk.

ki visz ki, ha megkóstoltam, milyen a bél íz?

Mondtam a tanítványomnak, hogy jobban menne az idegen nyelven szólás, ha bedobna például egy whiskyt, s óra után orvul kaptam egy Bailey'st, ugye, iszik szeszt?, hogy jobban menjen a… Röhögött mindenki, a papája is, ő is, én is, csak talán a húga nem, ő még nincs abban a korban, hogy ilyesmin röhögjön, és különben is, orvoshoz kellett mennie.

átönt

Zárva, nyitás január tizenke… ehh. Fene. Megfordulok. Átgaloppozom az úton – az autóknak piros, átugrálok a harmadik és a negyedik között, a szembesáv üres. Szétnézek a járdán. Most merre? Telepatikus vagyok, a halványszürke elegáns srác már veszi is ki a fülhallgatót a füléből. Botcs, nem beszelek madzsarul. Virágkék szem! … a shop nearby? What shop? Izé, kajára. Stoptábla, ott jobbra, nagyon pici. Thanks. De hálás vagyok. Megérintem a könyökét. Thanks. Szürke kabátján lángol a piros kesztyűm. Úristen, hogy örülök. Átöntöm a szemébe a thanks-t, hogy lássa, lássa és emlékezzen, hogy tudok örülni, és megfordulok, galoppozom tovább a boltba.

kis zacskó savanyúcukor

Olvasok egy regényt Budapest ostromáról, meg arról, ami utána volt: a menekülésről a határokon át, a táborokról, a körzetekre szabdalt hazátlan Európáról. Mindezt meg is kérdezhettem volna. De nem. Hanem most könyvben olvasom. Olyan kicsit, mintha kérdezném.


…hajón tartottak Bécs felé. Jeges volt a Duna és szürke, mert szürke volt az ég is a háborútól. A repülőgépek zaja szürkére festette a Dunát, ahogy Bécs felé hajóztak. Szürkére festette a hangokat a bombák surrogása, meg a várakozás, hogy most surrognak-e még, vagy ma már többet nem, mert ez volt az utolsó. Mindig hallatszott a surrogás, surrogott a fülkagylókban a félelem. Egyszer lőni kezdték a hajót is. Hiszen háború volt, miért hagyták volna ki a szürke hajót a szürke vízen? Lőttek arra is, mert lőttek mindenre. Ükanyám a korlátnál állt, a szürkén merengett, meg azon, hogy meddig kell még félni. Felé is záporozni kezdtek a lövedékek. Rohanni kezdett, mihamarabb a fedélközbe, hiszen különben… Csattanást érzett a mellén. Meg csörrenést hallott a szíve felől! Egy eltalálta őt is! Egy lövedék! A szíve fölött! Úgy csörren a meghalás, mint a celofán. Ó, jaj! Ükanyám a zsebét tapogatja a szíve fölött. Csörög a zsebe, zörög. Zörög a zsebében a kis zacskó. A zacskóban savanyúcukor. Az egyikben golyó. Megállt a lövedék a cukorban. Édesebb volt az, mint ükanyám szíve akkoriban.

hálátlan, képtelen világ

– Számtalan lakásban lóg számtalan fényképem a falon. Csak annyit kértem tőlük cserébe, hogy küldjenek fényképet róla, hogyan lógnak. Te vagy az első, aki küldött.

újraolvasás

Nem szabad sokszor elolvasni bizonyos történeteket, mert a harmadikra már elviselhetetlen, hogy megint kudarc, félreértés, halál a vége.

A Rómeó és Júlia ilyen: elolvastam egyszer, nem ért oda időben. Megnéztem filmen, akkor sem. És akkor megint elolvastam, ez már az egyetem alatt volt, vizsgára, és még akkor sem bírták megoldani, hogy idejében találkozzanak, és már hatott a méreg, már túl késő volt (megint), és hát megintcsak egy megoldás maradt, jött a kard, abba a másik, jobb, puhább, langy hüvelybe csúszott, és vége lett megint. Az már szinte kibírhatatlan, szinte halálos volt nekem is. Hát miért nem bírtak felnőni, lett volna rá egy csomó idejük, hát nem?

Vagy Nemecsek, folyton a medencében köt ki, nem csoda, hogy tüdőgyulladás…

forog rendületlenül

Nem értem, miért pont úgy alakult, hogy ugyanazon a buszon mentünk, ő is, meg én is, de úgy alakult, de nem tudom, miért. De az jó, ha néha az értésem nélkül alakul valahogy, aztán legföljebb lesz abból egy élmény, egy kis élményke, mire hazaérek.

életem Eckermannal

Kijöttem az uszodából frissen lobogó hajjal, fekete szövetkabát volt rajtam és lilás garbó, tél vége lehetett, már a tavaszba harapó tél. Kopáran sütötte a nap a fehér feljárót, az égen csillogott még a medence tükre, az ő motorja abban a pillanatban bukkant elő a kanyar mögül, amikor én fölültem a korlátra várni. Hosszú homokszín kabát volt rajta, ing és szőke haj, mosolygott, az ingére vont, megszagoltam a szíve fölött a zsebét, aztán fölültem a motorunkra én is, átöleltem, és hazamotoroztunk. Tudtam, hogy amíg én az uszodavízből bámultam a felhőket, ő fölvette otthon a búvárszemüveget és a pipát, alámerült a fürdőkádban, és azt szemlélte, hogy mit csinál malacúr és malachölgy a víz alatt, hogy parkolja le malacúr az automobilt, hogy igazítja meg magán a frakkját, és hogy kezd neki az udvarlásnak malachölgynél. Mindig megigazítja a frakkját, és udvarlása mindig sikerrel jár. Tudtam, hogy ezt nézi, mert mindig így volt, és mindig eljött motorral aztán, mindig megszagoltam a zsebét. Soha nem csordult túl a kád vize, nem lepte el a padlót, nem kúszott be a pipába és nem folyt le a torkába, majd a tüdejébe, hanem csak hazamentünk mindig, és kész. Úgy éltünk. Eckermann és én. Persze, nem csak ezek az éles fényű délutánok voltak, de főleg ezekre emlékszünk.

tovább lehet

Oda lehet kiáltani halkan, hogy jó estét, és tovább lehet menni közben, nem állni meg végül.
Meg lehet várni a zenekart, és elindulni mégis, amikor kiderül, hogy csak a sound system.
Lehet itthon ötleteket keresni könnyes zenékre, le lehet tölteni őket, hallgatni rögtön.
Lehet dühöngeni a bosszantó, számonkérő telefonokon, és el lehet köszönni kedvesen a végén.
Meg lehet nézni a térképen, hogy hova lehetne önszáműzetni, és maradni mégis.
Lehet gondolkodni, hogy miért nincs a lakásban a fiók gyógyszer, a talált riasztópisztoly, lehet, hogy vérmérgezést okoznak a kések. És aztán föl lehet kelni másnap, mintha nem lett volna éjszaka.
El lehet kendőzni a végtelen szomorúságot valami zongorás dallal, valami decemberi sápadt fénnyel, venni egy színházjegyet, az utolsót is meg lehet venni, hogy lepereghessen a karácsony, hogy elteljen, hogy közeledhessen az új.

27-én színház a jövőről. Amikor kis híján száz éves leszek. Lehet színházat csinálni kilencvenhétéves koromról, és talán meg lehet érni. Meglehet.

töltik a bort

Úgy töltik a bort a kocsmába a Retek utcában, hogy a padkához simul egy furgon a bejárat előtt, kiszáll belőle egy szürkére piszkolt overállú ember, és felépíti a rendszert: kinyitja a kannát a platón, a cső egyik végét beleereszti, lehetőleg feküdjön el az alján, aztán bevezeti a csövet az ablakon, szippant rajta egyet, majd bedugja a nagy hordó lyukán. Amíg a sárga rizling csordogál a platóról a kocsmába, ő morconán vigyázza a járdát, nehogy egy bamba járókelő rálépjen a csőre és megtörje a folyamatot, ahogy foly a bor. Végig is méri szúrósan a járókelőt, hogy még véletlenül se merjen megállni kérdezősködni, miközben a járókelő mohón szimatolja a járda fölött vígan terjengő borfelleget.

tavasszal eszmélek

…és délután egy veszett pillanatban felnyúltam a legfelső polcra, kitapogattam valahogy a porban, mert tudtam, hogy van még az alján valamennyi, és lehúztam az egészet egyben. Másfél deci tömény emberfeletti. Hát most hat.

(Pedig olyan most, mint amikor eltemettem a macskát. Elmeséltem már, milyen volt, amikor eltemettem a macskát? Melyik nyáron volt az? Ott hevert a macska döglötten az almafa alatt. Óriási, fekete foltos, fehér szőrű macska. El kellett temetni, mert meg volt halva. Előző nap még nem volt itt. Engem várt, hogy leérjek, hogy én temethessem el, mert ő (a nagyanyám) nem merte. Ott hevert tömötten és mozdulatlanul, és el kellett takarítani onnan, mert az nem járja, hogy egy dög hever a földön a kertünkben a lehulló almák között. Úgyhogy fogtam a gyalogsági ásót, és ásni kezdtem a szomszéd kertjében, a vaddohányban. Oda fogjuk temetni, a szomszédba, hogy ne nálunk legyen. Ami a szomszédban van, az nem nálunk van, az már nincs is. Úgyhogy fogtam az ásót, és ásni kezdtem. Iszonyú nehéz ásni. Verejtékeztem, hullott a kezemre, a napfényre, az ásó nyelére, tolta ki belőlem a csöppeket a tarkómon át beférkőző nap, nyomkodta kifelé a félelmet a nyárba. És akkor egyszercsak már elég nagy volt a gödör, tehát téptünk pár nagyobb szőlőlevelet, és azokkal megpróbáltam megfogni párosával a lábát, és behúzni a gödörbe, de nem mehetett nagyon könnyen, mert emlékszem, az ásóval is el kellett kezdeni toszogatni az oldalán. Féltem attól is nagyon, hogy kireped, szétpukkan itt az a döglött macska a kertben, de nem pukkant. Valahogy beevickéltük a gödörbe, jó sok homokkal befödtük, meg a vaddohányt is visszahajtogattuk, hogy ne látsszon, van ott valami. Meg ugye, hogy a telkeken átjáró kutyák se szagolják és kaparják ki. Nem kaparták. Aztán megtöröltem a homlokom, és remegve csináltam valamit, ami megint élet, és nem macskahullák eltakarítása. Nem mertem kiszámolni, hogy azóta sűrűbben nő-e ott a vaddohány.)

átmeneti állapotok

Megállnék, és megkérdezném, hogy megállapodhatunk-e, hogy megállapodunk? De nem, ezért hívják átmenetinek. Át kell menni rajta. (Rajtuk? Hányról is beszélünk?)

Hol a vége? Mikor?

7 titkok

Kaptam ezt a kitöltendő kérdőívet (válaszoljon a lehető legőszintébb tudása szerint az egyes (a kettes, a hármas, stb.) kérdésekre).

*Szeretem a kezdetet: minden sötétbe ugrás egy tabula rasa.
*Sokfelé szeretnék élni, ahol tűz a nap és sós a szél.
*Inkább az akaratok változása, mint a múló idő maga.
*Zseniális húzás volt kamaszként anarchistának lenni.
*Nem érdekel, megtanulják-e. Az érdekel, hogyan csinálják.
*Aminek az ellenkezője is igaz: hidegen hagy, piszkos-e. Az egyszerű szavak: varázsigék. Nem érdekelnek a tárgyak. Rettegek a harmadik világháborútól. Imádom a káoszt. Nagyvonalú vagyok. Szeretem az embereket. (Végtelen, korlátlan, parttalan, komolytalan.)
*Ha zene van, minden van.

Tovább kellene (illene) adni. De nem akarok olyan illetlen lenni, hogy titkokat váj(kál)ok ki belőletek, úgyhogy csak annak, aki igazán… Szóljon azért!

a valahai legszebb parketton

És az a fél perc a házibuliban, amikor a lányok egymás lábfejét nyomkodják, hogy nahát, de szép zoknid van, és hányas?!

sok jót hallottam

– Nahát! Te vagy a …? Sok jót hallottam már rólad!
– Ó, igen?! Khm… az úgy volt, hogy arról beszéltünk, hogy… épp, hogy… arról, hogy … és… akkor… azt… érted, mert az akkor úgy… hogy…
– Nos, ebből egy szót sem értettem, de előtte már egy csomó mindenféle jót hallottam rólad!
–… [aha…]!

átlép

Az a pár hét pár éve, amikor a kezem végleg megváltozott: hátramaradtak a párnák a múló időben, finoman megmutatkoztak a csontok. És most, négy évvel később látom: a lábfejem is felnőtt. Nyáron még puha, terjengő tappancs. Emlékeztek? A papucsok a pedálon. Most meg boltívet domborít. Irigyeltem mindig a gömbölyded, csontos rüsztöket férfiakon, nőkön. És most íme. Csodálatos. Valakinek látnia kell, megnézni közelről. Kézbe venni. Ilyen. Ilyen lettem. De szép!

metál

Milyen jó volt tizenhét évesen, amikor őszintén elvarázsolódtunk az egyszerű szimbolikákban, mint a kacsintás az ördögre, a jó és a rossz, a piros necc és a gyakorlógatya, amikor fogadtak ránk, hogy mennyit ittunk, mert úgy táncoltunk, hogy másnak az egy lakodalom, de nekünk két deci elég volt valami útszéli kadarkából. Hát az ma is elvarázsol, hogy meg lehet szervezni azt a hangulatot, ugyanúgy feketék a falak, dől a füst, csapong a gitárhúr, csak most a Duna úszik alattunk és elit a hely, oly elit, hogy a színművésznő ad cigit (a fiúja sóher, ó, szegény, szegény híres fiatal színésznő, hát én a fiúja helyében tárcányit ajándékoznék a kéregetőknek, de nem, ez csak tovább vacakolja az éjszakát a bézbólsitykája alól). Megint játszanak orosz diszkót, a kedvencünk ez mostmár, és egyszál mellben táncoló lányok szórakoztatnak (mindig olyan rejtélyes az egyszál, ami kétszál, száll, sunyít, suttog és betölti a teret, a tenyeret, ha épp úgy alakul az este vagy az élet), dehát a legnagyobb nevetés mégis az a rész, amikor megérkezünk, és Pisti, a tegnapelőtt (kilenc éve) még köszönni csak háttal, a monitor mögül merő Pisti, ma már csak Pista, tökéletes, szórakoztató show-t ad elő, tökéletes mozdulatokkal, hehezetes thékkel és khákökkel a szív gyönyörűségére, és az embernek sírnia kell, hogy ugyanaz, a hánynivaló szövegek, a három vagy négy akkord, a perceknyi léggitárdallam mégis hogy tud hatni, ha nem is ugyan, de közelúgy, hogy ha jól csináljuk az öregkort, tizenhetek maradunk picit minden teketória és fellengzősség nélkül. Sírni és semmirevaló késői kamaszkor, virágtalan agg nosztalgia.

vidámpark

…aztán randiztunk egy fiúval. A vidámparkban fölültünk a mindenen átpördülő hajóra. Féltem, de megvédett a többiek sikítozása és a sok villódzó fény, sárga és piros műanyag. Átpördültünk egyszer, kétszer. Épp a harmadik kör közepén lógtunk fejjel lefelé, amikor özönvíz öntötte el a Városligetet a Mexikói út felől. A víz a Nyugati Pályaudvar felé hömpölygött. A mi mindenen átpördülő hajónk pont a víz színére huppant. Onnan néztük a rettentő áradatot. Megmenekültünk.

a nap neve: a felhők mögött

Esőverte buszmegállókban tüdőzöm a szmogot, vizes az arcom a könnytől vagy a csuromtól, izzadságpára, lelki kigőzölgés minden nyithatatlan ablakon, fullaszt, fülledt Budapest összes forgalmi verőere, és mégis, tudott jól végződni. De jól!

hüje fijúk

Még hogy jó itt tevékenykedésnek álcázva várni. Hogy majd jöttök. Hogy ez irigylésre méltó lenne. Hahh. Aha… Ccö!

szociális (folyamatos) jelen

– És akkor a házi feladatban fordítsátok le azt a mondatot, hogy apukám éppen az autót mossa.
– Háhá, tanárnő, nincs is autónk!

fönn a címlapon

A riporternő jókor volt jó helyeken, ellopott egy képet és egy mondatot, majd bezsebelte az elismerést.

(Aztán meg szerkesztett, a főnök asztalán turkált, belekotort a régi cikkekbe. A mozaik a sajátja tán.)

sensación

Ugyanaz a levegő, pedig ott sosincs ilyen meleg tél, ott a tél máshogy meleg, nem ilyen kásás, ugyanolyan széles, levegős, kanyargós utcák, pedig a házak itt alacsonyabbak és színesek, ugyanúgy dombok, bár tohonyábbak, elviselhetőbb szagú buszpályaudvarok, buszmegállóhálók, rendes gépelt menetrendek a táblán, nevető nénik a buszon nagy kendőben, indigó szoknyákban, a tájba egyáltalán nem illeszkedő, két emeleten elnyúló általános iskola (kiszúrtak az ablakból, az utca eleje óta figyelnek, föntről az ablakból, miközben egy másik lent már nyitja a bejárati ajtót), és ugyanazok a kormos arcok, zöldes, sötétbarna szemek, fekete gyapjak: Martín most Miki, Álvaro nevét magyarul még nem tudom, ¿hogy kerülsz te ide, Álvaro?, Cecília pedig Szilvi lesz, Kati, Mari vagy Dzsenifer. Vuelta de Arcos de la Fra. ¡Venga, vamos!

autisztika

Vagy a számok, vagy az emberek. Két bonyolult rendszer.

üres tér, nyugalom

Bámulom a HÉV-ről a kopár saras, száraz füvű mezőket, néhol egy-egy kalyiba, hófoltok, a fák, mint a nyár vázai, és beáramlik az egész könnyed semmi a tüdőmbe.

korai orosz abszurd

A kesztyűmbe fojtom a vinnyogásom az ötszáztizenkilencedik oldalon az ötvenkilences villamoson a jelenetnél, amikor Aglaja szerelmes engesztelő ajándékként elküldi a sünt a hercegnek egy dobozban, és nem átall utánakiabálni a rohanó Koljának, hogy vigyázzon, nehogy leejtse.

(Nem mintha én nem szeretnék sünt szerezni hasonló helyzetben, nem csupán azért, hogy megírjam utána… Azonosultam a szereplővel is és az íróval is.)

költeni

Hogy hogy kell költeni? Hát úgy, mint amikor aranyat festettünk. Csak kék, piros és sárga festékünk volt. És festettünk vele aranyat. Meg még egy kis ezüstöt is.