átcsordul

Az ordenáré udvarlás azon foka, amin átcsordul a nevetésem.

túlrúgom

Aztán ráfeszülök a háttempóban a víztükörre, és túlrúgom magam a képzeletemen.

eleve bevetted

Hogy majd elég lesz kordában tartani a dolgokat, hogy majd az, hogy megúszod élve, vagy túléled, amit más is vagy még soha senki, az elegendő és elégséges, hát nem. Attól, mert beveszed te is, még nem. Te már választottál, nincsen piros vagy zöld pirula. Eleve bevetted, és hiába csinálsz mást, az úgy van.

a hétvége vége

A végére aztán csak összerántom magam, belülről rajzolom meg a körvonalaimat. Ettől persze még egyáltalán nem világosabbak a pontok, amikben a dráma kiindul és befut, de legalább tudom madártávlatból szemlélni a helyenként bíborban hangyázó képeket.

dead man

I've known the dead man.

a főutcán

Ez egy falu, és a deszkakerítésre az van írva: vicceid mások is feltalálhatják, hisz ez egy falu, és a deszkakerítésre az van írva: vicceid mások is feltalálhatják, hisz ez egy falu, és a deszkaker... szóval egyazon főutcán járunk.

hátrahagyni csendben

a valamit mondás kényszer-felöltőjét levetni

hátrahagyni csendben egy padon

zsiráfolló

Úgy lázadtam, hogy a nővérem a zsiráfollóval levágta a hajamat. Utána már mehettem fodrászhoz.

átültetés

Nincs szívem összesöpörni a lakásban a földszagot.

Nézem az új párkányt az átültetés után.

papíron

Papíron megölheted.
Papíron megvághatja magát egy papírral.
Összekaszabolhatja egy Hattori Hanzo.
Papíron nyolc napon túl gyógyuló sérülést okozhatsz neki.
Papíron elütheti egy autó.
Megszúrhatod egy rajzszöggel.
Megmarkolhatod a tarkóján a haját, és verheted annál fogva bele a fejét a falba.
Papíron fel is négyelheted.
Papíron elkaphatod a karját, és teljes erőből karmolhatod, mint az óvodás udvaron.
Papíron a nyakába zúdíthatsz egy vödör jeges vizet.
Vagy forró vizet – papíron – a kopaszra, mert le is borotválhatod – papíron – álmában a haját!
Papíron tökön is rúghatod,
vagy a vonat elé fektetheted a sínre.
Papíron nyakára zuhanhat az ősellen guillotine.
Papíron hóhérral lefejeztetheted,
vagy, ha gondolod, el is égethetik máglyán.
Papíron leköpheted mérges varangy kínzó köpetével.
Papíron föllógathatod egy fára a tanyán, hogy a legelésző kecskék szarvába akadjon a lába.
Papíron megtámadhatják a malárialegyek.
Mária legyek, ha nem feszítheted keresztre papíron!
Papíron föl is törölheted vele a padlót.
Vagy mosathatod fogkefével, mint újonc katonával.
Papíron becsöngethetsz, és apukájánál beárulhatod.
Papíron a nevét simán áthúzhatod.
Papíron leírhatod.
Papíron.

mottó (utólag):
„Lerajzollak, és csúnyán színezlek ki.”

Sekszpír

Nem tartanék még itt se,
ha nem olvastam volna Se-
Kszpírt.

egy kávét

Integetek neked a chat-listában, hogy szia.

...reggel van. Nem hozol egy kávét? Mint tegnap?

Hogy is hozhatnál.

Hogy is kérhetném.

nem illik bámulni

Az ember egy gépfegyvert nézeget az Oktogonon, hogy milyen kopott a peremén a cső, meg hányszor használták már, aztán, mivel nem illik annyira bámulni, és mindjárt zöldre vált a lámpa, másfelé gondol. Ilyen idők, ilyen rendőrök járnak.

keresek elveszett

Keresek egy verset.

Abban le volt írva.
Abban le voltam
Le voltunk írva

Legalább valaki

Megörökítette.

Elveszett.

a bűntudatomat

Hát hogy így rád óhajtottam rakni a bűntudatomat, de nem voltál elég.

::full-fist-mega-punch::

kapja be

– Kapja be!
– Ugye?!

az erdőből jövök

Az erdőből jövök. Az erdőből jövök, ahova a réten át értem. A rét fényes és napos, körbeölel a májusi meleg. Az erdő hűvös. Abban a májusban ültem le a fenyő tövébe, a vörös, hámló kérgű törzsnek vetettem a hátam, gyantaillat szökdösött az orrjárataimon. Puhán ültem meg a tűleveleken, és néztem a patakot. Friss, fényes, gyors, a vízből, ha akarok, iszom. Most tél van. Lefolyt pár hónap a patak hátán, és szürke felleg borítja az eget. Varjak kárognak a fejem felett. Visszasírom a nyárelőt, amikor még minden könnyű volt, és bohó. Felállok. Megreccsennek a tűlevelek a talpam alatt. Nehéz rajtuk a bakancsom. Kesztyűs kezem a zsebembe mártom. Elnézem a patakot: apadtabb, lassabb a vize. Túl késő van, hogy belemártsam az ujjamat. A száraz fakérget tépkedem a törzsről. Hiányoznak a madarak. Az énekesrigók. Hová tűntek az énekesrigók? Köröznek a fejem fölött a varjak. Hogy némelyek szerint a varjú rossz ómen: arra nem is gondolok.

                Megfordulok. Mögöttem a rét van. Ahonnan jövök, és ahová tartok? Visszamegyek a rétre. Előre megyek a rétre. Átugrom a múlt és a jövő határát, beleugrom az időbe. Hátra vagy előre. Télikabátos magamat az erdősávban hagyom. A réten süt a nap, illatos a föld, sárga és rózsaszín virágok zsonganak, motoznak a legyek, giliszták vájnak a föld alatt. Ez a kék ég fedte a helyet, ahonnan jövök. Ez a meleg levegő simogatott. Az erdősávra nézek. Elnézem a telet. A jelent firtatom. Átugrottam a rideg valóból ide, ebbe a mesés, csodálatos tájba, ahol csak úgy szánkáznak a napsugarak. Visszafelé hogy megyek majd? Ha egyáltalán.

                Visszafelé minek mennék? Dolgom van ott. Nincs dolgod ott. Áttolhatnám a jelenre a jelent… a napot. Ezt a napsütötte sávot kitolhatom, ameddig az erőm hagyja. Az erdőm a májusi fényt, hogy magára vonja. Ha hagyja. Kinyújtom magam előtt a karom. Felhőfalat tapogatok. Ködpára emelkedik a kedvhatárokon. Hűvösen ülnek meg a bőrömön a szemek, egyenként érzem a párafoltokat. Kitárt tenyérrel a párafalat puhán megtolom. Belibben, hullámzik, homorodik a tenyerem nyomán. Arrébb taszigatom. A földet figyelem. A földön a napfény továbbcsorog. Eléri a ködfüggöny peremét, és nem kúszik alá. Nem emészti el. A napmeleg erőtlen a ködpárára nézvést. A ködpárára nézvést csak a tenyerem erős. Nekiveselkedem, teljes erőből tolom. A tenyerem nyomán kúpok és hullámok alakulnak. Még tovább nyomom. Elszakad. A hasítékon át látni a fenyves erős, zöld színét. Az egyik lyukon a kezem átdugom. Megkapja a tél. Visszahúzom. Simogatja a meleg. Zsebrevágom a kezem, elgondolkodom. Nem akarok hasítékokat. Finoman és egyben akarom eltávolítani a falat. Nem akarok ajtóstul bedőlni, nem akarok párakaput. Száraz akarok maradni, és mozdítani, de azért megsimítom nedves kezemmel a homlokom. Az imént felszakadt hasítékok lassan benőnek közben. Van esélyem. Folytatom. Ha nagyon türelmes vagyok, holnapra elérem az erdőt. Ha nem, itt maradok. Nem érem ma már el az erdőt, mielőtt leszáll az est. Estig a napon maradok, de most mennem kell, nagyon sok a dolog.

                A ködfalat lapogatom. Nyugalom. Ne cibálja föl a szél, amíg távol vagyok. A hosszabb foszlányokat kis göngyölegekben a tövébe rakom. Rendben legyen, míg holnap visszajövök, és a munkát folytatom. Ki akarom szélesíteni a napsütötte sávot. A tenyerem most egy hárs törzsén nyugtatom. Nekitámasztom a fejem. A törzsben futó életet hallgatom. Nézem az erdőt, ezt a komor teret. Tudhat sütni az erdőn is a nap. Láttam már, hogy sütött az erdőn a nap. Intézze valaki el, hogy süssön ott is hamarost a nap. Én itt leszek. Amit megtehetek, tolom.

miért hazudod

– Anya, miért hazudod Apának, hogy boldogulsz nélküle?
– […]
– És tényleg elhiszi?
– El.

sapiosexual

Mostantól gondolj rám úgy,
mint egy tavirózsára:

a szépségem és
a gyökereim között
egy csomó szürreális

közeg
van.

valós idő

Hadd legyen
real-time
ez az egész.

Nem emlékeket
akarok.

Csak
megtörténteket.

halló

Halló

Mennyit nyom ez a ló a latban?
Távkapcsoló a távkapcsolatban.
Átugratom távlovamon a távlatot.

a nyakad

A nyakad
mögött
a pára.

A nyakad
mögött
a leheletre
megálló
idő.

Zsuzsi Sári

aztán jön hirtelen egy sms
hogy akkor most Sári

és az első reakcióm
az
hogy nem
dehogy
azóta már Zsuzsi

de aztán rájövök
hogy nem
pont fordítva

nem Zsuzsi
hanem pont
hogy Sári

csak ez az sms
épp
pont nem felőlem
érdeklődött

majd legközelebb

a dupla ajtók
között
nem fogunk
köszönni

így is hárman beszélnek
hozzád

lemondó szívvel
le-
gyintek rólad

csak egy
pillanatra
hadd kapjam
el
a tekinteted

négy fázist
számolok
meg
egy másodperc alatt
a szemedben

a harmadik az enyém
akkor
meglátsz engem

és már
csapódnak is
az ajtószárnyak

hát majd
legközelebb

a végére

a végére pedig
az öröm
marad

hogy bocsánatot
kérsz
valamiért

ami nem is
érint meg

a tarkóján át

a járdára ugrat
most
a hátam mögött

vissza kell fordulnom
hogy elképzelhessem
a halványkék szemét

és arra gondolok
hogy a fitos orrát

mennyire szeretem
ha csak így a tarkóján át látva
elképzelem

napkitörés fricska

péntek tizenharmadika van és
erőteljes napkitörések

hogy találkozunk-e
válaszolsz vagy
válaszoljon helyetted
az univerzum

én nem tudom
engem ebben az ügyben
hidegen hagynak
a napkitörések

én megkérdeztem
tőled, hogy
találkozunk-e

és ha úgy döntesz
akkor találkozunk
akkor úgy akarja
az univerzum

jobb

aztán meg pedagógikus leszek
s hogy miért volt így jobb
- így hamvába holtan -
meg is magyarázom

pedig te csak kirándultál
én meg tapasztaltam egyet

és hogy miért lett végül jobb -
az már senkit nem érdekelhet

hiába

a festék a szemed alatt
felbársonyosodik
ráemel egy
áttetsző réteget a
könny

ne sírj
arra gondolok
és bámulom a
csodálatos szemed

azt a melegbarnát
a fekete tus
fölött

és aztán én is eltörlök
az alkarommal
a zebrán egy könnyet
amikor túl vagyunk

mert hiába mondod
hogy igazán sajnálod
te azt az arcom
elé emelt kezet
már nem láthatod

Borbála utórezgés

Féltékeny
vagyok
világod
súlyára:
ki ír át
verseket
nevedre,
Borbála?

készülő vihar

arany a híd a feszülő Dunán
méregpiros csík férkőzik fölé
riasztván a készülő vihart

de még nem
egyelőre még
csönd van

egyelőre még
csak
formálódnak a szavak

közel

olyan közel állni
hogy
én legyek az ajtó

szorosan és szabadon
se ki- se bezáródás

a piros kabátomban

eltekerek előtted a piros kabátomban
azt hiszed

pedig nem is tekerek soha a piros kabátomban
és nem is nagyon járok mostanában arra

de legalább valami apropó
hogy napokkal később
is
üzeneteket írjunk

a Budapest-Rijeka viszonylat

aztán vérig sértesz
mert a Budapest-Rijeka
viszonylatról

nem a tenger
hanem az izzadt műbőr
ülés

jut először eszedbe

találkozzatok

a járdára ugrat
pont
az orrom előtt

nézem a kék szemét
és arra gondolok, hogy

be kellene mutatnom neked

mert még fontos lehet
hogy találkozzatok

az idők fokai

négyszázötvenegy fahrenheit lobogott
és nulla kelvin

ma kellemes tizennégy celsius

lepke

megjelölsz
két lila lepkét csókolsz a nyakamra
és elengedsz

Repülj! –
hazudod

bénán
verdesem át
az éjszakát

az a domb

az a domb ott jó lesz?
mutatok egy emelkedőre
és leheveredünk a fűre

a szandálod sarkát csodálom
és a parfümödet

és kinevetsz, mert nem szagolhattam
másokon azt
senkin

pesti éjszaka

lesz maga
pesti éjszaka
az enyém

letüdőzlek virágos éj
le én

a kétségbeesés

a kétségbeesés az uszoda
ahol a férfi zuhanyzóba nem mehetek be

a nőiben pedig csak homályosan látom a körvonalakat

mi legyen

te nem tudsz barkochbázni
én meg sakkozni nem tudok

mondd meg, mi az – követeled
én meg, hogy helyettem lépjél
azt akarom
neked a szavaid vesznek el a légben
én pedig sohasem voltam túl nagy stratéga

szóval akkor
mi legyen?

két hangya

két ujjad vége két hangya a vállamon
hogy ne menjek még

de én már egészen zavarba jöttem:

megyek

önmagammal

találkoztam legalább önmagammal
nyomokban boldogságot tartalmaz
ez az új felirat volt a homlokomra karistolva

láttam
meglepődtem
győztem

tessék
mehettek tovább

ott kellett volna

ott kellett volna mondanod
ott rá kellett volna

hogy jöjjek

de te
most mondod
a vonat helyett
a Duna vizének langyossága helyett
a szénakazal töve helyett
most mondod
és én mihez kezdek vele

lehajtom a fejem
és nem kezdek most
már semmit

bezársz

bezársz a fél igenek mögé
bezársz az iPhone üveglapja mögé
bezársz az anyám mit szólna hozzá mögé

benézek az éjszakai szobádba az ablaküvegen
látlak az otthonos pizsamádban az ágyon
és be szeretném törni az ablakod
fölhívni este fél tizenegykor
ahelyett
hogy cipelem tovább ezt a fölösleges követ

és ott akarok lenni veled bent
én is az otthonos ágyban

a nyírfák törzse

Aztán Nagyezsda elmélázik, a szék támláján szétterül a válla, és a mennyezetre néz.

– Eszembe jutnak a régi szép idők mostanában, Kátya. Amikor még énekeltem és tapsoltak nekem, és olyan volt a lábam, mint a nyírfák törzse a Bergy partján, hajlékony és fehér. Nem törődtem akkor a múlandósággal. Most meg minduntalan azzal törődöm.

– Mesélj azokról az időkről, Nágya! – Jekatyerina a pult lakkos tetejére könyököl, a tenyerébe támasztja a fejét, és fátyolos tekintettel méregeti Nagyezsda arcát. Kislány korából emlékszik még a szőke dámára a színről, de aki most a színház büféjében szolgálja ki a hölgyeket és az urakat.

– Kitűntem akkor is a többiek közül, ha csak a nézőtéren ültem. Az első sorban, oda vitt éppen akkor valami ficsúr, hát nem is emlékszem már, hogy ki lehetett az. A színpadon valami erdei jelenet volt, az úr és a szolgája keresték nagyban a kiutat és az elhullajtott gyöngyöket az úton, amikor a nagy kutakodásban a szolga, valami Szilaj vagy Szálas, meg találta érinteni a térdem alatt a lábamat. Csak éppen hogy, a mutatóujja hegyével bökött oda, de nekem már az elég volt, hogy megjegyezzem örökre azt a pimasz arcot. Számon is kértem az előadás után.

– Nágya! Számonkérted? És? Hogy óhajtotta rendbehozni a dolgot? – Jekatyerinácska arca vérvörösen piros, ahogy nevet.

– Nos, Kátyám, sehogy. Ő mindig így kutakszik az erdőben, mondta, és hogy igazán egy fiatal nyírfa törzséhez volt hasonlatos, amit látott, azért nem átallotta megfogni. A törzset arrébb lökendő. Hittem is, meg nem is. Azért büszke is voltam.

– Elhiszem azt, Nágya. És? Mi történt aztán? Találkoztál-e még a vakmerő szolgálóval a színfalak mögött?

– Nem találkoztam én, Kátya, nem. Tudtam, hogy otthon a gyereke és a felesége várja. Dehogy kerestem fel, isten őrizzen engemet attól.

– Na, de mégis, csak egyszer, véletlenül…

– No jó. Egyszer láttam még, a Bergy partján sétált. Megismeri a lábamat, mondta. Meghív szamócázni, tette hozzá aztán, de én elutasítottam. Hát mégiscsak nem volt többről szó, mint egy fehér, fiatalos lábról. Megöregszik az majd, és nem fogja már aztán annyira szeretni. Szamócázhattam én a barátnéimmal kedvemre, nem kellett hozzá holmi zavaros helyzetű színész.

– Sajnáltad egy kicsit, valld be nekem, Nágya. Egy kicsikét sajnáltad azért.

Elmosolyik Nagyezsda a csillogó bárpult fölött és a színházi büfé pókhálós sarkára réved.

– Sajnáltam, hogyne, cukormázas Kátya, hát hogyne sajnáltam volna. Nem volt az enyém, és ilyen áron nem is lehetett.

Belefúródik a sarki pókhálókba a Nagyezsdáé mellett mostmár Jekatyerina tekintete, és ő is az időbe réved. Ám ő inkább a kusza jövendő, mint a rég elmúlt múlt felé. Ez már csak így van.

alekszander szergejevics puskin

– Úgy, szóval hogy is hívják azt a rejtélyes alakot, aki a házad előtt dühöngette a minap a motort, Kátya? – Nagyezsda épp a poharakat törölgette a pult fölött fényesre, amikor a bárba bevetette magát Jekatyerina. Kis ideig az időjárás vészes dühöngéséről és a Bergy színének sárgásszürkére változásáról beszéltek, majd annál sokkal komolyabb témákra tértek. Jekatyerina arcát elfutotta a pír, amikor a szíve legújabb kedvenc szólamára eshetett végre valahára a szó.
– Puskin. Alekszander Szergejevics Puskin. Így hívják. – A pulton megkoccantak a poharak, pedig Nágya még nem is ejtette rá ámulatában a kezét. Egészen elvékonyodott a hangja, ahogy föltette Jekatyerinának a kérdést.
– Hogy hogyan? Kátya, te megőrültél?
– Nem, Nágya, én nem…
– Kátya, hát szakadjon rám a mennyezet, ha azt az alakot a Volgájával Alekszander Szergejevicsnek hívják. Zárjon be a színház, ne érje többé a színpadát láb, ha ez így van.
– Pedig így van, Nágya.
Ám meg sem rezdült, nem szakadt le a két dámára a plafon. Hiába csóválta a fejét ide s oda Nagyezsda, Jekatyerina arcán egy bizonytalan rándulás sem tűnt föl. Márpedig akkor tovább kell faggatózni, mese márpedig nincsen.
– No, jó, és… mit csinál ez a nagynevű autóversenyző, drágám?
– Napilapot szerkeszt.
– Édes cukrocskás Kátyám, milyen napilapot szerkeszt ez a te nagyszerű udvarlód ezzel az igen fennkölt névvel? Tán csak nem valami vezető híradós Moszkvában? Mert én ugyan sohasem hallottam még róla.
Jekatyerinácska fészkelődni kezd a vörös bársonyhuzaton.
– Nem úgy van az, Nágya. Csak egy kis helyi lap másodlagos szerkesztője itt, Novoszibirszkben. De ne törjön le tégedet ez. Az sem, hogy nem olvastál még tőle semmit. Neki márpedig igen nagy tervei vannak!
– No, meg is hiszem azt. És miféle tervek?
– Hát olyanná óhajtana válni, mint nagy névadója, Alekszander Szergejevics Puskin!
Akkora elánnal vágta ki ezt a szólamot a szép Jekatyerinácska, hogy ha eddig nem is, mostmár a blúzfodrok is gyanúsak lettek Nagyezsdának az ő selymes, fehér nyakán.
– Te, átversz te engem. Névadója? A nagy Alekszander Szergejevics Puskin? Keserű mézes Kátyuskám, hát minek nézel te engem? Vagy inkább… valld be nekem őszintén, minek néz téged ez a fickó? Ez a Puskin? Hát nem lehet, hogy csak a te szemedben óhajt ő olyan nagyszerűvé válni, azért játszik efféle kölcsönzött néven?
Ekkor bizony Jekatyerina szép fehér nyaka rózsapiros lett, és rózsapiros lett fölötte az arca is. Remegő kezével kis híján kiönti a frissen portalanított fenyőfa pultra a vizet.
– De Nágyácskám, drága édesem, hát tudod, hogy nekem mi a gyengém, hát úgy tetszik az nekem! Úgy szeretem én a meséket, amiket ezek a nevek jelentenek nekem! És hát, végülis mégiscsak egy név! Amúgy meg kedves, nagyszerű és…
Lecsapja erre már Nagyezsda a rongyokat. Erős lándzsákat halmoz föl a szemgödre mélyén, és azokat mind egyesével Jekatyerina homloka mögé, az elméje pajzsába döfi.
– Egyet jegyezz meg, epermázzal körüldíszített Kátya. Azok a férfiak, akik nem a saját nevükön élnek, egyek bizony azzal, amit itt látsz. Nézd a jelmezeket, nézd a maszkokat! Mindegyiket csak kitalálta valaki! De egyet mondj meg nekem: mikor voltak ezek egyek azzal, aki magára ölthette őket? Mikor? Hát sohasem. A hangok, amiket játszottak a szónoklataik közepette, szintén valahonnan máshonnan jöttek, de nem az ő kürtjeik szóltak. És legutolsósorban, de a legfontosabbként ezt jegyezzed meg, drága leányom, hogy a szájukat a színen elhagyó szavak, azok sem voltak soha a sajátjukéi. Hát kívánom neked, szegény, avas dióval meghintett süteményes tálka, hogy menj, és kérdezd meg ettől a legénytől a valódi nevét, és óhajtsd, hogy azon mutatkozzék, vagy keress magadnak valami becsületesebb embert. Még hogy elhiszünk mindenféle mesét, de szép is volna az. Hát ki hitte volna!
És akkor Nagyezsda is a pult mögött leül, tölt magának egyet a forró teából, a vodkásüvegre éppencsak ránéz, és falni kezd egy hatalmas almás süteményt.
Látván az asszony halántékát lassan ereszteni, a remegő Jekatyerinácska az öléből felnézve így szól:
– Tudom ám én az igazi nevét is, Nágya. Ha akarod, elmondom most neked.
Nagyezsda fölemeli az egyik szemöldökét.
– Úgy hívják, mert nekem azért találkozásunk napján megmondta, úgy hívják, hogy Pjotr. Csak a hírnév és a siker kedvéért nevezteti magát Alekszander Szergejevicsnek. Azt az emberek könnyebben megjegyzik, és könnyebb volt úgy bekerülni a laphoz. De megígérte nekem, drága egyetlen Nágya, hogy amint a karrierje már kellő hőfokra emelkedett, úgy ő azt a kölcsönnevet azonnal le fogja majd vetni. Csak el kell, hogy teljen addig még némi kicsinyke idő. Megvárjuk azt már, nem, kedves jó Nágya? Abból már igazán nem lesz semmi baj.

az év legrövidebb napján

Szonyecska gondolatai mostanában elkalandoznak. Üldögél az előadóban valamelyik padban, és a füzete helyett ceruzájával a sötétbarna lakkot karistolja. Vagy kibámészkodik az ablakon, és a felhők vonulását nézi. No nem mintha nem lenne néhanapján egészen izgalmas, ahogy a felhők vonulgatnak, de akkor is. Szonyecskának épp az ábrázoló geometria mélységes titkaival illenék foglalkoznia. Azonban hát Szonyecska fejében valaki járkál, és nem hagyja éjjel nyugodni, nappal meg nagy erőkkel dolgozni Szonyecskát. Merthogy Kolja abbahagyta a levelek írását még karácsony előtt, és hiába vitt haza neki Szonyecska ilyen-olyan színes és szagos, szeretettel átszalagozott mindenféléket, bizony át sem vette azokat Kolja. Itatta az egereket jó pár hétig Szonyja, de aztán csak vissza kellett rázódni az egyetemi tanulmányokba, meghát egyáltalán, fiatal volt ő, hogy hónapokon át csak borongjon. Rá is talált egy napon egy igen kedves küllemű fiúra. Összevissza beszél, gondolta Szonyecska, de olyan szép a hangja, hát hagyta, hagy beszéljen, örömmel hallgatja. És háromszög a szemöldöke, sétált a fiú arcán csodálkozva Szonyecska, meg valami van a vállgödrében is, ami harmadnap sem hagyta rendesen kialudnia magát, mert arra bizony minduntalan fölkelt. Hogy vajon mi lehet az, ami ennek a puhahangú fiúnak a vállgödrében van? Szonyecska nem tudta, de sokat gondolkodott rajta. Aztán megtalálta megint a büfében a fiút, majonézes heringsalátát evett, és megkínálta vele Szonyecskát is, aki bár éhes nem volt, de nem utasította vissza. Ketten csámcsogtak a heringdarabokon, és nagyokat röhögtek, belenevetett a salátába a nap is az ablakon. Aztán ittak rá még teát, és akkor Szonyecska, hogy a fiú majd estére is meghívja, azt várta volna. De ő bizony mindenféle mosolyra rándulások, körbenézdegélések és fejvakarások közepette elköszönt szépen a hoppon maradt Szonyjától. Nem hívta őt az ég egy adta világon sehova, pedig tetszett volna neki Szonyecska, csak hát. Mindenféle pedig és csak hát röpködött a fiúnak a homloka körül, és hogy miért volt ez, lehet, hogy nem tudjuk meg soha. Biztos, mert az évnek a legrövidebb napján született, gondolta magát vigasztalólag Szonyecska, biztos nagyon megijedhetett a hosszú sötétségtől, és azért. Kicsit sírt akkor még, fölvette a zuhogó könnyeket a heringsaláta maradéka, aztán fogta a könyveit, és a hosszú folyosón a következő előadásra baktatott.

a dörrenés

Becsapódott tehát az ajtó Grigorij háta mögött. Rá is fordította Jekatyerina a kulcsot, nehogy alkalma legyen Grigorijnak, vagy bármelyik, őt kísérő rossz szellemnek és gondolatfoszlánynak visszakuncsorogni. Folyatta az arcán a könnyeket Jekatyerina, törölgette a szoknyája szélébe az orrát, és hüppögött hét vagy tizenhét, talán egészen hetvenhét álló napon át. Hogy milyen egy rettentő alak ez a Grigorij, így csapkodni az ajtókat az ember lányának arcába belé, mikor lehetne azt csöndesen, szépen nyugodtan is. Szanaszét reppentek volna a Bergy partján a kacsák, s vissza sem tértek volna Novoszibirszkbe soha, ha hallják. Szerencsére nem hallották. Aztán a hetvennyolcadik nap reggelén mintha máshogy sütött volna a nap, mintha kicsit több játékossággal bújna Jekatyerinácska szemhéja alá, mintha a szellők is úgy fújnának, hogy az ő szép haja csak az arany fénybe akadjon bele, de az ágak és bogak messziről elkerüljék, nehogy úgy fessen, mint valami rég elfeledett, gonosz boszorkány. Rájött akkor az ajtó dörrenésének okára Jekatyerina. Hogy hát az nem úgy volt, hogy az az ő utolsó ajándéka a csélcsap Grigorijtól, hanem hát Grigorij is azt óhajtotta, amit a kulcs ráfordításával ő: hogy soha, még csak véletlenül se forduljon meg az eszében visszafordulni, az ajtóra bámulni hosszan, majd megpróbálkozni a kilincs lenyomásával. Ó, nehogy, soha. Az ekkora dörrenés, amivel a távoztát aláfestette, bizony neki magának is bizonyosságot jelentett a visszafordíthatatlanságban. Oly erősen berúgnia is emiatt kellett.
Eltette hát Jekatyerina a Grigorij miatt hullajtott könnyeket egy dobozba, átkötötte rózsaszín szalaggal, és betuszkolta a kamraszekrény kacatjai közé, valami régi zsák korhadt dió, egy vésztartaléknak elspájzolt, cipőkrémből és más miskulanciákból főzött üveg vodka, meg a szerszámosláda mozdítatlan triója mögé. Senki nem fogja bolygatni már ott – nyugodott meg Jekatyerina, és végre más, vidámabb elfoglaltságok után nézett.

estél össze

Miért estél össze, mi esett benned össze a fürdőszobában, te gyerek?!

mehettek tovább

Találkoztam legalább önmagammal, nyomokban boldogságot tartalmaz, ez az új felirat volt a homlokomra karistolva, látnom kellett, s meg is lepődnöm, láttam, meglepődtem, győztem, tessék, mehettek tovább.

kicsik 1.

– Nézd csak! - kezdte rángatni a kabátom ujját. – Az nem a te szívverésed ott a sarkon?
– Ó, de igen. Ott állt meg tegnap. Azóta is ott áll. Nahát!

*

– Elütöm addig az időt – mondta, és beletaposott a gázba. 

*

– Megyek az élesztőbe.
– Én meg a halasztóba.
– Te most selypítesz vagy gúnyolódsz?

olyan

– Olyan kéne neked, mint a Dave Gahan.
– Olyan? Jó.

komolyan

Adj nekem, uram, akit elhiszek minden szavában komolyan.

kívánok

„Ha olvasod ezt, tudd, hogy gondolok rád. Kívánok mindent, szépet, széket, zöld fűszálat, balatoni nyálat, kék hullámot és csillagos eget, de a többiről beszélni nem tudok. Ha olvasod ezt, tudd, hogy gondolok rád, de a tört szavak csak megsértenék az arcod.”

a pálinkafőzés

Alagsorban ribizlibort inni.
Nehéz munka a pálinkafőzés.

tartanád

Hiábavalónak érzett kitartásod add föl. Miért tartanád két kézzel a semmit? S ha meg nem a semmi, jön majd utánad.

meddig?

Meddig tudok várni?

álomország tengerpartján könnyű

Álomország tengerpartján süti a nap a homokban hagyott lábnyomom. Oly könnyű az elrugaszkodás.

mihez kezdek

Ott kellett volna mondanod. Ott rá kellett volna, hogy jöjjek. Hogy a szempilláid között, az űr, amit nem értek és be nem láthatok a szempilláid között, ott a szavaid vannak. Kimondanod őket persze nem veszélytelen, de a hallgatás az igazán életveszélyes. Nem láttam be soha a szempilláid közé.

Most mondod. A vonat helyett, a Duna vizének langyossága helyett, a szénakazal töve helyett most mondod, és én mihez kezdek vele. Lehajtom a fejem, és nem kezdek mostmár semmihez.

Volt nyár, volt szerelem. Nem vettük észre.

őt jobban

– És akkor azon izéltünk, hogy őt akkor jobban szereted, mint minket. De nem mondtuk, csak néztük a füzetünket.
– Ne má'.

hát ez

– Hát ez nagyon aranyos.
– Hát ez nagyon kedves.

az ajtó mögött

A kulcscsörgés, a kulcscsörgés, nekem mára már csak az hiányzik, a kulcs csörgése és fordulása a zárban, ki áll az ajtó mögött?!

hol hol hol

A te időd hol van, húsz és negyven között te hol vagy, a te hangod hol van, és hol van a te kezed?!

hmm

– Mi?! A Hülye Munkák Minisztériumában?! Hát az igen, az neked való meló! – nevetünk.

milyen Bori

– …és akkor szóba kerültél, nem nagy dolog, csak egy félmondat, tényleg, és akkor megkérdezte, hogy milyen Bori, és akkor csak így néztünk rá, hogy hogy-hogy milyen…
– Nahát. Megpróbált kitörölni az emlékezetéből. Édi.

teher alatt nő

– Te egyre fiatalabbnak nézel ki.
– Teher alatt nő a pálma.

amúgy meg

– Amúgy meg mért kell mindent érteni?
– Csak.

mit érteni

– De miért nem bírod már túltenni magad rajta?
– Mert nem értem.
[…]
– De miért nem bírod elhinni, hogy de, bizony ennyi, ami történt, pont úgy történt, ahogy azt lehetett, pont úgy, ahogy gondolta.
– De ne má…
– Nem emlékszel, hogy még pont ő röhögött ki, hogy te meg mindenkinek jót akarsz. Kiröhögött. Ezért. Ez nem elég?
– Á, én azt nem is hiszem el.
– Pedig elhihetnéd. Hinned kéne a fülednek, és kész.
– Egyszerűen nem értem.
– Nem nagyon van mit érteni. Ez ennyi.
– Nemtom.
[…]
– És ez a dolog szerintem nem is ilyen természetű.
– Erről beszélek én is.
[…]
– És minek írkálsz róla még mindig?
– Mert nem értem, pedig szeretném. Ennyi.

nehogy csak úgy

– Most miért vágsz ilyen elkámpicsorodott képet?
– Hát, csak sajnálom. Nem könnyű valakit elküldeni a picsába.
– Nem.
– De ezzel most még jobban lezártad azt, ami amúgy is…
– Pontosan. Nehogy kedve támadjon csak úgy, mert szépen süt a nap egyik reggel, visszajönni onnan.

lefulladásig

Azt álmodom, hogy esik az eső és vezetek, és csúszik az aszfalton a sima első kerék, és aztán délután tényleg vezetek, már nem esik, csak a pocsolyák vannak és az útszéli, na, most húzódj le itt, kiszáradt fű; a visszapillantóban egy tükörvarázslat, nem tudnám, hol vagyok, ha nem lett volna az a körtés cider sem közben, de volt, és végülis csak kicsit gabalyodtam bele, meg a lefulladásba, amin csak röhögünk, mert valahogy olyan könnyed és hihetetlen ott ez a semmi kis egész.

oly nehezen

Mindennapi ostobaságainkat add meg nékünk ma, és bocsásd is meg azokat rögvest, mert mi azt egymásnak oly nehezen tesszük.

nyoma sem

És aztán a csalódás feneket ér, onnan már nincs tovább, se lejjebb, huppan még egyet-kettőt, mint aki sírva acsarkodik vissza, de nem, elmismásolódik, könnyedén és észrevétlenül az időben, egy naplemente festette bárányfelhővé lesz, és kész, vége, nyoma sem marad, csak az a kis fájdalom, hogy egyszercsak már nyoma sem marad.

két ujjad vége

A két ujjad vége két hangya a vállamon, hogy ne menjek még. De én már egészen zavarba jöttem. Megyek.

a motorozásról

Én nem tudok így válni – rovom föl neked, és máris a kocsma teraszán ülünk, a kedvenc témáinkat fitogtatjuk, és tulajdonképpen egészen sokat mosolygunk is. Veled még ez is milyen nehéz – mondod, és én nem kérdezem meg, hogy miért. Persze azt hiszem, tudom, hogy miért. Azért beszélek a motorozásról.

mi legyen

Te nem tudsz barkochbázni, én meg sakkozni nem tudok.
Mondd meg, mi az – követeled, én meg, hogy helyettem lépj, azt akarom.
Neked a szavaid vesznek el a légben, én meg sohasem voltam túl nagy stratéga.
Hm, mi legyen, mi van? – tesszük föl únos-untalan a kérdéseket.

12. végül

Olajszag. Hol vagyok. A földön fekszem, fájnak a csontjaim. A nyelvem a fogamhoz ragadt. A fél szemem alig nyílik, a másikba belehasít a fény, ahogy kinyitom. Az aszfalton fekszem, fél arccal egy olajfoltban, befolyt az olaj a szemembe és a számba. Korán van, elkopog mellettem egy körömcipő a járdán. Fölemelem a fejem, és látom, hogy két parkoló kocsi között vagyok, a retikülöm a hasam alatt. A hasamhoz szorítom a táskám, és már emlékszem is mindenre. Kiabálás, a hangom, te nem hiszel nekem, te nem hiszel bennem, mit akarsz tőlem, ki vagyok én neked? Elkap a remegés. Visszahajtom az olajfoltba a fejem, és újrajátszom a történteket. Marja a szemem az olaj, meg a kezemről a só, ahogy megtörlöm a könnyeket. Az orrom is szivárog. Rettenetesen sajnálom magam. De nincs mit tenni. Mostmár itt vagyok.

Fekszem még valamennyi ideig. Nem sietek sehova. Nézem az üveggömböket a kandelábereken, a híd kőkorlátját, a sétálókat, egy furgon hátát. Élesen válik el az árnyék és a reggeli fény, a levegőben  porszemcsék kavarognak. Vakít a fény és megfojt a sötét. Nem tudom, merre menjek. Vibrál az összeragadt szempilláim között a világos és a sötét. Sakk, matt. Merre menjek. Nem tudok lépni. A gyomromat egyre lejjebb húzza egy kő, lefelé a kanálisba. Be fogok folyni a kanálisba az olajfolt hátán.

Nem, az nem lehet.

Kockáznak tovább az orrom előtt a fények, világos van, majd teljesen sötét, ahogy elhaladnak a belső sávban az autók. Büdösödik, zsibongani kezd a reggel. Egyre többen vagyunk. Uma Thurman béna lábujjaira gondolok. Föl kéne kelnem. A sárga motoron vágtázó Uma Thurmanra gondolok. Fölhúzom a lábam. Az egyik kocsi szellőzőrácsába kapaszkodva fölülök. Hurrá, milyen szép reggel. Pár méterrel arrébb, a sarkon meglátok egy csapot. Sima, kék utcai kút. Megmosom az arcom. Fél kézzel tartom a kallantyút, a másikkal az olajat dörzsölöm. Zubog a hideg víz a fejemre, dübörög belé a fülem. A fehér blúzom is tiszta víz lett, de nem érdekel. Kit érdekel.

Mielőtt elindulnék, visszanézek a két kocsi közé, ahol aludtam. Mennyit lehettem itt? Még sötét volt, amikor kilöktél. Lejátszom magamban a csikorgó hangot, ahogy gázt adsz. Szerettem, s most lám, gyűlölöm ezt a hangot. Jó lenne, ha hidegen hagyna. Hát, így jártam, nem hagy hidegen. A fél oldalamon rámtapad a blúz, még mindig hideg, tisztára szúrja a mellkasom. Ez a hűvös józanul tart, nem kezdek üvölteni, és nem ájulok el. El kell innen mennem. Megigazítom a bokámnál a szandálomat.

És akkor a kocsi kerekénél, ahol a lábam volt, belül, a motorház alatt, észreveszem a bukósisakot. Utánamvágtad, most már emlékszem, ahogy koppant. Leguggolok, kipiszkálom a kocsi alól. Fölhúzom a rostélyt, és belenézek. A bukóban magamat látom. Egyelőre egy kiüresedett fej vagyok. Visszahúzom a rostélyt. Még mindig tiszta olaj és por vagyok, a hajam szanaszét áll. Megparancsolom a tükörképemnek, hogy ha jót akar, húzza meg magát. Megfésülöm az ujjammal a hajam, megigazítom a retikülöm, és kihúzom magam. A bukót a karomra fogom. Te leszel most a legjobb barátom – mondom a rostélyon tükröződő utcai forgatagnak, és elindulunk, gyalog.

visszafelé folyik a bergy

Üldögél Jekatyerina a Bergy partján. Megnőttek, majd le is rövidültek a nappalok, mióta utoljára heverészett itt a fövenyen, de még mindig inggallérokat izzasztó nyár van. Lebegteti a szoknyája vásznát Jekatyerina, hogy némi szellőt kapjon. Figyeli a vizet. Hozott két marék morzsát a kacsáknak, azt akarja kiszórni, de nem veszik észre a jelenlétét a kacsák. Valami nincs rendben, valami megzavarta a fényt a szemükben, mintha a levegő rétegei nem úgy szállnának, ahogyan eddig. Közelebb megy Jekatyerina a vízhez, a lábujjába harap egy hidegebb hullám. Bemártja a kezét. A kacsák félkörívbe rendeződnek, s tisztes távolból szemlélik a vízbe lógó kezet. Hosszan vizslatja a hullámokat Jekatyerina, majd… Bozse moj! – kiált fel halkan. Visszafelé folydogál a Bergy.

Mióta van ez így? – kérdezi a kacsáktól Jekatyerina, de a kacsák választ adni nem tudnak. Egy ideje már biztos, bólogat tehát nélkülük ő, és kiszórja a partra a két marék morzsát. Visszaül a rezgő levelű nyírfa árnyékába, és a tenyerébe hajtja a fejét. Visszafelé folyik a Bergy. Annyit köpködtük, annyit tépkedtük egymást, hogy nem bírja a sok sérelmet a folyó. Miért nem tudtunk békében élni?

11. noir

Kiabálok utánad, hogy nem, nem, szerintem ez így egyáltalán nem jó, és hogy szeretjük egymást. Téged nem érdekel, hogy mit kiabálok, téged nem érdekel, hogy kiabálok, számodra ott, a sötét utcán vége a dalnak. Az eldőlő lámpák fényei a sínekre csuklanak, és a villamos a kerekeire fonja őket.

Megállsz a ház előtt, megállsz, és a megállásban kihúzod magad. Kihúzom magam én is, halvány erővel a csigolyáimban. Most majd mindjárt rámfogod a pisztolyt, mondom magamban, én állok elébe, hogy te mindjárt rámfoghasd a pisztolyt, és kihúzom magam.

A szavaid puha hárfa hangjai a füljáratomban, a szavaiddal és a hangoddal simítgatom belülről a füljáratomat, mert nem hiszek a saját füljáratomnak, vagy nem hiszek a szavaidnak, amik a fülemben járnak. Majd biztos megcsalsz és meg fogsz ölni velük. A szavaid puhaságába göngyölítem a pisztolyomat, és ezúttal nem a csizmám szárába szúrom. Ezúttal nem fogom használni ellened, mint régen. Befektetem egy láda mélyére a göngyöleget, és várok, mert azt remélem, hogy a várakozás: béke.

Rádtöröm az ajtót, és kirántom a pisztolyt a csizmám szárából. Úgy teszek, magam is elhiszem, mint aki nem fél használni. Belerúgsz egy üres palackba a földön, a tegnap estétől még fáradtra húzott a szemed; egyáltalán nem látszik, hogy érdekel, amit mondok, de én szegezem rád a szavaimat. Dolgom végeztével sarkon fordulok és megyek, nem sejtem, nem óhajtom egy porcikámmal sem, hogy valaha még visszajöhetek.

Ülünk a kockás terítő fölött, egyáltalán nem sejtünk semmit, hogy a szavak, amiket mondunk, milyen fontosak. Naivak vagyunk és egészen elveszettek, és azt képzeljük, hogy csak súroljuk egymást. A hangjaink színe az, amit egymásból megszagolunk éppen, és nézzük egymást az asztal fölött, és nem tudjuk, hogy igaz-e, hogy szeretjük egymást.

10. átfázva

Úgy járkáltam éjjelente a folyosón, hogy össze volt kötve a zubbonyom ujja a hátam mögött, volt, hogy alig éreztem a zubbony ujjában a kezem. Sötét volt már a folyosón, amikor nekiindultam. Nem kellett aludnom, de hogy ne használhassam a kezem, ahhoz ragaszkodtak. A pirulákat eltették, bevette másnap valaki más, de nagy a gyanúm, hogy ők vették be még akkor gyorsan, miután a szobámból kimentek. Hallottam néha a nevetésüket a folyosón, olyankor a másik irányba indultam el. A park felé szerettem azonban osonni mégis, általában macskatalpakon lépdeltem el az ápolók szobája előtt, a vállammal belöktem a lépcső alján a nagy lengőajtót, és már láthattam is a fenyőfák ágait az ablakon át. Halkan susogtak a tűlevelek, és én visszasusogtam nekik. A homlokomat a hideg ablaküvegnek vetettem, órákat tudtam bámulni az éjszakát akkor. Ráértem, és hálásak voltak az éjszakai neszek, az ablakon át is hallottam a hangversenyük. A kőcsempék fagyát sem bántam, és néha végigbucskázott a borzongás a gerincemen, de én csak néztem az éjszakát, az elérhetetlen holdfényt, és megpróbáltam kiüríteni a fejem.

A tudatodtól sosem szabadulhatsz – mondta egyszer a szomszéd ágyról a Józsi, és igaza lett. Elvitték ugyan nem sokkal azután, hogy ezt a gondolatát megosztotta velem, de az én szívemben örökre megmaradt. Tényleg nem szabadultam sem az ő, sem a saját tudatomtól sosem. Az elején még megpróbáltam rohangálni a folyosón, hátha a sebesség a segítségemre siet, de nem. Általában a falnak vagy az ajtóknak ütköztem, pengett és csöngött a súlyom alatt az épület, és eléggé ki is kaptam, amikor reggel lett. Megpróbálták megértetni velem, hogy maradjak csöndben, és végül beláttam, hogy igazuk van. Azóta hagynak mezítláb, hátrakötött kézzel járkálni éjjel a folyosókon, és én kint is vagyok végig, egész éjjel, amíg egészen el nem kékül a reszketéstől a szám. Amikor kelni kezd a nap, az ágyamhoz visszamegyek, ülök még a szélén pár percet csendben, majd lefekszem. A takarót régen a Józsi adta rám, de ma már nincsen velem senki, és megszoktam, hogy a hidegben alszom. Úgy érzem jól a világban magam.

9. a próba

– Nem is tudsz vezetni.

– De. Ha mellettem ülsz, tudok.

– Jó.

Vizes az út, és remeg a kezem, amikor sebességet váltok. Csak behajtunk a faluba, leparkolunk a könyvtár előtt, cicózunk kicsit a barátaival, csak hogy lássanak és esetleg meg is kedvelhessenek, hogy milyen jól megvagyunk mi itt. Ő meg a csaja.

– Időben szóljál, hogy mikor álljak meg.

– Jó. Ott az a tábla, látod? Azután nem sokkal. Ahol ég az a lámpa.

– Látom.

– Lassíts!

– Jó.

Lassítok, kinyújtott nyakkal keresem a padkát, megállok, behúzom a kéziféket.

– Egész ügyes voltál.

– Egész ügyesen tudok egyenesen menni, majd meg is állni, mi?

– Hát. Ahhoz is ész kell.

– Kösz.

Kiszállunk. Átmegyünk a túloldalra, hideg és nyirkos lesz a bőröm a friss esti levegőn. Megtaláljuk a parkban a barátait, bemutatkozom, mosolygok, össze-vissza beszélnek, hallgatom. Unom. Mosolygok tovább. Megbeszélték, amit kell, elindulunk vissza a kocsihoz.

– Megfordulni meg tudsz?

– Mi?

– Gondolom, visszafelé is vezetnél. Megfordulhatok neked.

– Nem kell.

– Tuti?

Lebiggyesztem a szám. Ezt már otthon gyakoroltam.

Beülünk a kocsiba, magunkra csapjuk a cigarettaszagot. Kiengedem a kéziféket, adok egy kis gázt, kormányt balra, előre, kormányt vissza, tolatás, ipszilonban fordulok. Mindjárt egészen besötétedik, a kerék surrog a vizes betonon.

– Nem is tudtam, hogy tudsz vezetni.

– Látod. Tudok.

Hátradől az ülésben, és nézi a sötétlő tájat. Mostmár elvihetem bárhova.

8. álmában

Álmában először lepke volt. A nagy kék égen szállt keresztül-kasul, vígan és boldogan, ám egyszercsak hirtelen rásötétedett. Nem látott semmit, és rémülten érezte, hogy nem tudja mozdítani a karját és a szárnyait. Tetőtől talpig gúzsban hevert egy lejtőn, fejjel lefelé. A homloka gyöngyözött, a báb belső falán felsértette a bőrét, ahogy megkísérelte kijjebb ügyeskedni a csúcson a fejét, hogy legalább valamit lásson, valamicske levegőt kapjon. Kétségbeesetten hengergőzött a porban, a csuklói a csípőjéhez kötve. Sikerült kidugnia végre a fejét, az orrcimpái ráakaszkodtak a friss levegőre. Nagyot szívott belőle. A szeme csukva volt: vakította a fény. Ekkor érte a második csapás: rájött, hogy nem hall semmit. Süket csönd vette körül. Óriási fény és süketség. Ilyen lehet a várakozás a paradicsom és a pokol felé a kereszteződésben. Nem lehet tudni semmit. Ám ekkor mély, zengő hangot érzett: a gyomra, a belei, az összes izma rezgett a hanghullámokon. A füle nem az övé volt, ám elfedte az egész testét – mintha a térdétől a nyakáig tartott volna a füle, és bevette volna a hallójáratába az egész világot. Egyszerre volt mozdulatlan, gyűrött báb, és hatalmas, isteni hallószerv. Hosszan hánykolódott rémálom és ébrenlét között.

Amikor felébredt, zsibbadó kezével meggyűrkészte mindkét fülcimpáját. Mindkettő a helyén, mindkettő meglehetősen kicsi. A nap egyenesen a fejére sütött.

7. határ

Leülök a földre. A válltáskámat a felhúzott térdem alá teszem. Nézem az embereket. A Tallulah-tól kapott kékgyöngyös bőr karkötővel játszom:

– Ne felejts el, amíg odaát vagy – mondta Tallulah, amikor átadta a karkötőt, és szájon csókolt. Nem gondoltam volna, hogy a három hét úgy megijeszt, hogy elsírom magam, de akkor elkentem a szemem sarkában egy könnyet. A gépem két és fél órát késik, fogalmam sincs, mivel üssem el az időt. Az utolsó pillanatban behajított csokit majszolom, leveszem a tornacipőm, és magam mellé teszem. A váróban mindenféle utasok lófrálnak, megpróbálom úticél szerint dekódolni az öltözetüket. Ha eltalálok egymás után hármat, felállok, és veszek magamnak még egy csokit. A második fordulót kis híján megnyerem magammal szemben, amikor leül mellém. Kék a szeme, fekete a haja, és flegmán veti le magát a földre. A tornacipőm önkéntelenül közelebb húzom.

– Hagyd csak, nem zavar – mondja. Egyáltalán nem hasonlít Tallulah-ra, az illata sem olyan, mégis elkezd velem forogni a világ.

– Kérsz csokit? – kérdezem harákolva.

– Nem, kösz. Nekem is van – angolul beszélünk persze, nem kötöm az orrára, hogy tulajdonképpen csak betolakodó vagyok.

– Merre mész?

– Á, csak ide a szomszédba. És te?

– Európába.

Elismerően végigmér.

– Mit keresel ott?

– Ömmm… ott lakik a családom egy része.

– Aha.

Na mi van, kicsi, nem tudsz mit kérdezni? Zavartan elnéz, a repülők szárnyát veri kint az eső.

– Hozok egy kávét. Kérsz?

Nem, nem kér. Rázza a fejét. Vállat vonok. Egészen hátra megyek, jól eldugták az automatát. Csokis kapucsínót veszek, az a kedvencem. Lányom, cukorbeteg leszel, mint nagyanyád – mondja mindig anyám, dehát ez van. Szeretem a csokit, és meg is eszem, amennyit csak bírok.

Jó nagy pohárban van a kapucsínó, nem is biztos, hogy meg fogom tudni inni az egészet.

Visszaülök mellé a földre. Veri a mellkasom falát a szívem. Muszáj faggatnom.

Az anyjáról és a családja többi tagjáról beszél, a főiskoláról, ahol alkalmazott grafikát tanul, és egy könyvesboltról, ahol dolgozik. Elveszítem, majd újra elkapom a szavait, a rózsaszín ajkát nézem, és arra koncentrálok, hogy örökre az emlékezetemben maradjon a hangja.

– Nem is figyelsz – tökre fel van háborodva, elhúzza oldalra a száját.

– Dehogynem. Csak.

– Csak?

– Semmi.

Ha kinyújtanám a kezem, pont meg tudnám fogni az övét.

Megfogom a kezét.

Nem veszi el.

Lassan rámnéz, visszafelé a válla felett.

– Két óra. Két órám van még.

– Mire számítasz? Mindjárt indul a gépem.

– Meséld el a legszörnyűbb álmodat. – Nem engedem el a kezét. Hangosan nyel.

– Oké. Aztán elmegyek. – Közelebb húzódik hozzám a földön, a vállamra hajtja a fejét, a vállgödrömbe hajolva beszél. A torkomat kaparja a sírás, amikor befejezi. Vizes lett az ingem az arca alatt.

A hangszóróra figyel.

– Mennem kell. – Feláll, a vállára veszi a táskáját, nyújtja a kezét. Megfogom.

– Szia. Majd egyszer… – abbahagyom a mondatot. Soha nem fogunk találkozni. A kiszabott idő és a tér a terminálon, ahol összetalálkoztunk, határához ért. Nem lehet sehogy kicselezni. Lassan indul az én gépem is, és a hosszú út végén majd Tallulah várni fog.

6. ozmózis

Leguggoltunk, és elkezdtük oldalra halmozni a köveket. Nem nagyon láttunk befelé semmit: jegesen ásított bentről a sötétség. Meghúztuk a hátizsákunk szíját, ellenőriztük a zsebünkben az elemeket, és átléptünk a küszöbnyi peremen. Azonnal négykézlábra ereszkedtünk, ennél jobban felemelkedni nem lehetett. Ő ment elöl – éreztem az orromban a cipőtalpának a szagát. Pár perc után hirtelen lett fülsiketítő a sötétség, úgyhogy szó nélkül kapcsoltuk be a fejlámpáinkat, habár megbeszéltük, hogy a kanyarig, amíg még egy kicsit is látunk, kibírjuk mesterséges fényforrás nélkül, hisz úgysem tévedhetünk el. De a csend a hátunkra tapadt. Négykézláb vagy kúszva haladtunk a hegy gyomra felé. Pontosan tudtuk, hogy két órán át fog tartani a befelé vezető szakasz. Átgondoltuk odakint sokszor, méterről méterre követtük végig a ránk hagyományozott térképeket: ezt a követ majd balról kerüljük, itt ötven métert kell egyhuzamban kúszni. A hideg elenyészett. Ezek a kövek nem melegedtek és nem hűltek az évszázadok alatt semmit, szárazon húzódtak a testünk alatt. Egy idő után ráébredtem, hogy mióta nem változott a hőmérséklet, nem szóltunk mi sem egy szót sem. Hangtalanul mászunk befelé a hegybe, automatikusan tartom szemmel Bonifác cipője talpát, húzom magam előre a kezemmel, tolom magam tovább a lábammal. Körülvesz minket a hegy, fekete kövek rajzolják a kontúrjainkat mind a három dimenzióban. A negyedik dimenzió megszűnik létezni. Néha egy-egy pászma, ahogy oldalra nézünk, megvillan a falon. Azon kívül, hogy haladunk, nem történik az égvilágon semmi. Végtelennek tűnik a jelenidő. Majd el fogunk érni a nagy csarnokba, ahol a plafont áttöri itt-ott a napsütés. Pontosan egy óra huszonnégy perc telik el még addig, számolom ki, ahogy az órámra nézek. Puszta számokon kívül nem mond semmit nekem a számlap. A múló percekhez nem kapcsolódom. Beleolvad a sötétbe minden valaha felbukkanó érzés. Egyformák lesznek az emlékeim. A hegy gyomrában nincs se jó, se rossz. Bekebelez mindkettőnket a hegy. Egy megroppanó szikla maga alá temethet, és bármikor feloldhat a végtelenben.

5. örvény

Talán mondanom sem kell, hogy eszem ágában sem volt elindulni vele. Eltrécselünk, eszmét cserélünk néhány fontosnak tűnő, az évek során lassan elenyésző dologról, kikérdezem, élvezem, jegyzeteket készítek az életéről, majd továbbállok. Voltatok már így, nem? Azt hittétek, felfaljátok hamar, mint egy kisregényt, átrágjátok magatokat a fejezeteken, aztán becsaphatjátok szépen a lapokat. Hát fiaim, tévedtetek. Tévedtem. Próbáltam én sokáig becsapni magam – olyankor úgy tettem, habár elhittem magam is, hogy ez lehetséges, szóval emeltem olyankor a kalapom, és kiköltöztem a szobából. Beadtam a kulcsot. Általában az éjszakai portás az, akinél kitöltöttem a kicsekkolós lapot. A szokásost? kérdezte olyankor a portás, nem tudom, talán a kalapom karimájának a homlokomba húzott mélységéből látta meg a távozási szándékomat. A bőröndöm összecsomagolva állt már az ágy mellett, hisz csak reggel indultam. Nehezen, lázálmosan aludtam ilyenkor, reggelre gyűröttebb arccal ébredtem, mint az összeizzadt ágy. Még a reggeli terítés előtt kiosontam a főbejáraton, szívtam magamba a rámzuhanó hajnalt. Anyámhoz mentem ilyenkor haza, vagy délre, végiglátogatni a régi cimboráimat. Pár nap, egy hét, egy év… egyszercsak megint a felé tartó vonaton találtam magam. Aláírtam a portán a szükséges papírokat, megsimogattam a lakkozott kulcstartót a tenyeremben. Általában a szomszédos szobát kaptam. Lehajítom a bőröndöm az ágyra, és a falhoz lapulva fülelek. Előbb-utóbb meghallom, ahogy kattan az ajtaján a zár, nyikordul az ágyában a rugó. Olyan még sosem volt, hogy ne lett volna ott. Hogy elindult volna valahova. Várni fogok rád – csúsztatott be egyszer egy papírcetlit az ajtóm alatt éjszaka. Hogy honnan tudta, hogy indulni készülök, nem tudom. Majd egyszercsak hívni kezdett. Gyere velem – mondta. Zavartan nyomkodta a csikket a hamutartóban, és én a szövetnadrágja szárát néztem. Feljebb nézni nem mertem, ahogy a kulcscsontja kibújik a fehér trikóból. Őrültség – mondtam. Mit is tudnék kezdeni veled? De tovább erősködött. Együtt kell mennünk, összetartozunk, így mondta. És egy hét múlva elindultunk. Most itt kattogunk, zakatol velünk a vonat, a semmi közepén át az aranybányába tartunk, tud ott valami melót, ami nekünk való. Elnézem a barna fürtjeit, ahogy az ablakon kihajol, és elégedett vagyok. Igaza volt. Ott hordja a farzsebében a szabadságomat.

4. new york

New York. A fények. Mindenből az új. Minden, de mindenből. Fények és lépcsők. Reflektorok. Lépcsők vezetnek lentről felfelé és fentről lefelé, de leginkább lifttel menjél az égnek. Ha szerencsés vagy, a fiú benyomja neked a megfelelő gombokat, s aztán majd onnan fedett brokáttal a lépcső, a korlát girlanddal szegett, villognak a tenyered alatt a girland égői. Girland, wonderland. A csodák földje. Welcome to wonderland! Alice! Bill! Whoever you are, akárki is vagy, gyere! Isten hozott a pezsgők aranyába, a nők kristályos dekoltázsába, isten hozott a városba, ahol pár dollárok érnek üvegcipőt! Mit innál? Álmodozom csak. Ne álmodozz, álmodj, az istenért! Akard a várost, akard az éjszaka feltörő hangokat, akard a mindent látást és a szenvedélyt! …a vizes aszfalton letörő cipősarkakat, a tükrök szegélyén elkenődő rúzst, akard a vállgödrödbe hulló könnyeket. Akard a várost, akarj engem. Drágám… én New Yorkból jöttem.

3. bizsergés

Fekszünk Lídiával a parton. Hason fekszünk a májusra kövérré nőtt füvön, összekulcsolt tenyerünkre támasztjuk az állunk. Nézzük az árvizet: a gyökere fölé ér a fáknak. Lídiának fekete haja van és zöld a szeme, zöldebb és áthatóbb, mint a leereszkedő nap fényében a pázsit, zöldebb és rejtélyesebb, mint az enyém. Ahogy fekszünk, nem látom a szemét, de minden szavában arra a két csigára gondolok, amit az írisze formál. Nem emlékszem már, miket mond akkor Lídia, csak örülök, hogy ott fekszünk elrejtőzve a fűben, nézzük a vizet, és arra gondolok, hogy mindez tökéletes. Felidézem az első képet róla: a Mindfieldsre táncol, és gintonikot iszik. This is dangerous. Iszom én is egyet. És most itt fekszünk ketten, a vizet veri a késő délutáni napfény, és én boldog vagyok. A bal kezemmel megsimogatom a fekete haját, és a vállát átkarolva magamhoz húzom.

2. ambient

Van ebben az egészben valami hátborzongató. Soha nem veszem észre, mikor megy le a nap. Ülök a szobámban, a kezemben könyv, vagy éppen pogácsát sütök, kitöltök magamnak egy pohárral az összeérett vermutból. A szívem reménységgel, esendő boldogsággal tele, hirtelen lelkesedéssel kezdem a délutánt. Önfeledtem szagolgatom a könyvem lapjait, feltolulnak a betűk az orromba, kitüsszentek egy-két pogácsamorzsát, vagy az első kortyban félrenyelt borral küszködöm. Olyankor tudok nevetni magamon. Magamon és az életen.

Az életem egy semmi kis falat, egy észrevétlen legördülő korty az isten gigájában, de számomra olyan meghitt és otthonos. És hát csak ez az egy van, ez az egy életem, nincsen nekem másik. Neked lehet, hogy van, vagy elég változatosnak tartod ezt is, de énnekem csak ez az egy. Beérem ezzel, és megpróbálok vigyázni rá. Hogy a vermut szaga sokáig tartson a szobában, hogy megfelelő alázattal hajoljak az itthagyott lábnyomok fölé, hogy semmi kivetnivaló semmiben ne legyen.

Csak aztán hirtelen észbe kell kapnom. Észre kell vennem, hogy egészen besötétedett. Akkor, akkor elkezdenek mocorogni a falak tövében, elkezdik a gyomromat kapargászni a farkasok. Ekkorra általában már részeg vagyok, és a pogácsa is kihűlt. Megmosom a fogam és bemászom az ágyba. Lekapcsolom a villanyt, és a sötét kert felé pislogok. A virágok az ablakban diadalittasan bólogatnak. Nem hiszel te semmiben, és nem vagy te senki – mondogatják. Félig kinevetem őket, félig úgy teszek, mintha nem hinnék nekik. Minden rendben van így is – szúrósan próbálok kinézni az ablaküveg mögé az éjszakába. Van, hogy sikerül. De általában csak a szemgolyóm lüktetését érzem, semmi mást. Magamra húzom a takarót, amennyire tudom, és átadom valami őrült álomnak magam.

1. hazafelé

Döngetünk hazafelé az úton. Hat órája jövünk, hat órája rakódik ránk a száraz sivatagi kosz. Hat órája hagytuk el a várost. Azóta egy benzinkút (– Tankolj meg! – Ne, még nem kell, elég lesz… – Tankolj meg!!! – Jjó.), egy elhagyott benzinkút (– …látod?! Megmondtam. – Okké, főnök.), én csak egy órát vezetek, nem bírja a szemem a gomolygó port. A hajára egyenletesen rakódik a kosz, vörhenyessé fakul. Gondolom, az én arcom is téglaszínű már. Nem merem kifújni az orrom, egy merő sárcsimbók vagyok már belülről.

A látóhatáron vöröses fénycsík húzódik. A vihar – mondja. – Előveszed a térképet? Szó nélkül előveszem, szétterítem a térdemen. Köhögök. – Tessék. – Mennyi van még hátra? – Félúton járunk – mondom bizonytalanul. Rámnéz. Megfeszül. Megértette, hogy félek. Rábíztam magam, kérdés nélkül, mindig, de most, most félek. Honnan jövünk? Hová tartunk? Gyűlöli, ha a jövőre gondolok. Azt képzeli, el kell köteleződnie a jövőnek. Az én jövőmnek – tudom, hogy ezt gondolja. Pedig hat órája jövünk együtt csak ezen az úton, és hátra van még öt és fél, össze vagyunk zárva az autóban tizenegy és fél órán keresztül, izzadtak vagyunk és porosak, és nem előzi meg a verdát senki. Nincs is a közelben és a távolban senki.

Ő fél, én pedig felhúzom magam. Kiszállok – mondom magamban halkan. Nem szállsz te sehova. Fújtat. Oldalra biccentem inkább a fejem, nézem a vöröslő csíkot a horizonton. Két óra múlva sötétedni kezd. Két óra múlva a vállamra teszi a kezét, megszorítja. Haza fogunk érni – a hangja lágy, mint a mélyülő éjszaka. Még egy órányi gurulás után meglátok egy lámpaoszlopot. Motel.

a parton

Ahogy megígértük, megérkezett Novoszibirszkbe is a tavasz. Ugyan elég szürkés, nyúlós és nyákos, de azért felismerhetően tavasz, és tegnap éppenséggel nem esett az eső egyáltalán, hanem sütött a nap egész tizenöt órán át. Vasárnap lévén, kiballagott Jekatyerinácska a Berd partjára a kacsákat etetni, mint újabban oly sokszor, s el is heveredett kis kabátkájában a fövenyen.

Végignézte mindezt az egyik fa mögül Tolja, és nem tudta, hogy mit csináljon. A nagyanyjától jött, aki az egész évet a dácsában tölti, nem hajlandó soha bejönni onnan, igaz, nem is igen tud már, annyira megöregedtek a lábában a csontok. Ha tovább megy az úton, óhatatlanul felriasztja Jekatyerinát, amihez egyáltalán nincs kedve, olyan szépen indult ez a mai nap. Mert Tolja a rosszul végződött bajkonuri eset óta bizony igyekszik messze elkerülni a még mindig ugyanolyan friss és kívánatos Jekatyerinát.

Azonban egy kácsa megérezhette az ő jelenlétét, vagy csak a szél hozta, de szörnyű szárnycsapkodások közepette a levegőbe emelkedett mind, és Jekatyerinácska felült a zajra. Nem akarván magát még kínosabb helyzetbe hozni, előlépett már ekkor a fa mögül inkább Tolja, és torokköszörülve köszöntötte Jekatyerinát. Aztán pedig várta a vihart.

– Szervusz, Tolja! – nevetett harsányan Jekatyerina. – Hát miért nem ülsz le ide mellém, és nézzük együtt a vizet?

Elmosolyodott erre hálásan Tolja, és az útról a partra baktatott. A térdét felhúzva ült az elnyúlt nő mellé, mosolygott, és nézte a vizet. Nézték még így egy ideig, a nap átbukott már a delelőn is, mire felálltak. Hogy mit beszéltek út közben, s mit nem, azt én bizony már nemigen tudom. Talán nem is beszéltek semmi fontosat, csak épp, hogy a fűszálak örüljenek az emberi hangnak.

csönd

csönd csönd csönd csönd csönd csönd csönd csönd
csönd csönd csönd csönd csönd csönd csönd csönd
csönd csönd csönd csönd csönd csönd csönd csönd
csönd csönd csönd csönd csönd csönd csönd csönd
csönd csönd csönd csönd csönd csönd csönd csönd
csönd csönd csönd csönd csönd csönd csönd csönd
csönd csönd csönd csönd csönd csönd csönd csönd
csönd csönd csönd csönd csönd csönd csönd csönd
csönd csönd csönd örvénylő hullámzó csönd csönd
csönd csönd csönd csönd csönd csönd csönd csönd

a pesti virágos éjszaka

Lesz maga, pesti éjszaka, az enyém:
Letüdőzlek, virágos éj, le én.

kétségbeesés

A kétségbeesés az uszoda, ahol a férfi zuhanyzóba nem mehetek be, a nőiben pedig csak homályosan látom a körvonalakat.

a tavasz

És aztán van, amikor elkezdenek hosszabbodni a nappalok. Felüti az utcák sarkán a fejét a fehér, és önmagában fürdik: a felhők szürkéje viaskodik az olvadni csak nem induló hóval, és az összecsapások fehér szikrákat szórnak. A szikrák pedig a nyár előhírnökei. A nyár az, amikor ellepi Novoszibirszket az egymilliárd zümmögő szúnyog. Ezekben a napokban elkezdenek keseregni a hangok: legyen már vége! Viszketni kezdenek a tenyerek, szaporán pislognak a pillák. Engedjen már fel a föld, hát nem bírjuk kivárni! A kivárás záros időn belüli vége érdekében a legsötétebb téli napoknál is több vodkát isznak, és máshogy is lesznek tőle részegek: nem olyan tompán, mint azokban a fejbekólintott december végi napokban, hanem frissen, izgágán, izibe. Nem is csoda, ha néhanapján, némely reggelen ki-ki furcsa, nemigen illendő helyeken találja magát. A Lada klub egy szélesebb padján megtűrt vendég ekkor mégiscsak Másenyka, a Ványka, ha tud, ha nem esett a padról az éjszaka le, ott fújtat mellette. Jekatyerinácska ilyenkor valahogy mindig a színház öltözőjében marad, úgy fejti le magáról a karját Nagyezsda. A Kolja a bejárati bársonyos sez longon fekszik, a Tolja rendszerint a ruhatár fogasai alatt. Grigorijt jobb nem is firtatni – reggelre  úgyis előkerül, mind közül ő a legkorábban. Egyedül Szergej ura valamelyest a helyzetnek: a Lada klub ajtaját idejekorán bezárja, ő a szobájába caplat, s remélhetőleg Szonyecskáját is a megfelelő helyen tudja.

Hát így jön el lassan Novoszibirszkbe is a tavasz, valamikor április végén.

egyszerűnek

Egyszerűnek lenni, mint egy kő.
Nem ilyen cizellált cirádásnak –
Egyszerűnek és simának.
Amikor összekoccannánk,
Csak annyit szólnánk, hogy
Bang, meg bö.

vagy vagy

– És akkor az úgy van, hogy reggel fölkelsz, és eldöntöd, hogy fiú vagy-e vagy lány?
– Igen.
– És mindig tudsz dönteni?
– Nem mindig.

Marlene Dietrich

Marlene Dietrich szeretnék lenni,
És nincsen nekem vágyam semmi.

két napod

Hogy két napod van, máris kürtölnéd világba?
Ne rikkants még, ne rikkants, madár!

új élet

Ez az édes lé, amiben úszom napok óta,
Ez a tejszínes tó, az új, dolce vita.

Nagy szemet vetek a világra,
Álmodozva nézek a tóra

És rád.

Nem kell gyűlölnöm többé sohasem.

az új nap ereje

A szavak pereme elvész valahol a tűző nap lángjaiban.

______________

Lehet, hogy nem fogok tudni írni?!