táborba indul

– És mit vigyek?
– Hálózsákot ne, ellenben kártyát és csokit, azt mondják a lányok.
– Jó!

Aztán még beraktam a vödör színes krétát is, mert befért.

itt van közel három rohadt nehéz változat

És hallgatom ezeket a sztorikat, még a rák jegyében kezdődött, hogy én ezeket ilyen koncentráltan hallgatom, de persze hosszú évekkel ezelőtt kezdődött sztorik ezek. Hogy az egyik (a nő) akar, de a másik nem akar, aztán lesz nekik kettő, hogy az egyik (a férfi) akar, azonnal, a másik akar, de később, és lesz nekik azonnal, és az egyik akar azonnal még hármat, de a másik fáradt, és csak sokkal később akar, és aztán az, hogy az egyik (a nő) akar, azonnal, a másik szerint mindegy, hogy azonnal vagy később, és nem, nem, még mindig nincs, és mind a három sztori hallatán elnehezül a szívem, mert mind a három rohadt nehéz változat, rohadt élet, és itt van közel, itt van közel a rohadt élet.

értem

– Miért nem?
– Mert nem akartam.
– Értem. Én is pont ugyanígy cselekedtem volna.

ne olvassátok

Ne olvassátok, mondanám, de tudom, hogy olvassátok, hogy ezekből a kövekből következtettek, olyat már rég nem írok, ami miatt megkövezhettek, piszkosul nő a piszkozatok száma, már kettő van, én azokat majd kiteszem ősszel, amikor már úgysem látjátok, de nekem kellenek, én ide írni szeretek, én tudok írni máshova is, de az nem ugyanaz, ez én vagyok, az meg csak egy tizennyolcadik századi kis dzsentricafka az álmaival, én oda is megírom, meg én, de én ide tudok, szinte tulok mód, őszintén, magammód, hát, ezt-azt elereszt az ember, és úgy csinálja, én most eleresztem a publikáló gombot, mert van, ami nem a széles publikumé, de megmentésre érdemes. Érdekes, hogy azok a posztok pár szóból állnak, pár szó posztol csak ott, és mégsem, mégis inkább ez a csűrés-csavarás, agymenés, nem tudom, ennek mi értelme van. Írni kell

[, de ne olvassátok!]

[[Aztán úgy döntök, hogy nem érdekel, és kirakom, arra van ez itt, hogy írjak, arról, ami van, ami már megtörtént, én azt nagyon bánnám, ha nem élnék vele, ha elkótyavetyélném csak úgy, mint azt az ösztöndíjat is végül némileg elkótyáltam és vetyéltem, pedig nem szabadott volna, majd mindenki eldönti, mit akar olvasni és gondolni, mert írni kell, és amit megírunk, azt olvasni kell, hát ne csináljunk már ebből titkot, úgyhogy írok, ti meg olvassátok.]]

hovatovább

Hova tovább?

[Nem a hogyan, a merre.]

nem muszáj

A nem muszáj könnyűsége.

[Önzés, ha mégis nehéz.]

szomszédok

Déli alvásomba belecsönget a szembeszomszéd, a gépészmérnök Zsolt, és hozza a felsőszomszéd Kriszta kulcsát, amit másfél hete bedobtam a postaládájukba, mert én nem értem rá petúniát öntözni, és röhög a szembeszomszéd Zsolt, hogy ők is elutaztak, ők sem értek rá, sőt, tegnap találták meg a kulcsot a postaládában, és különben is megmondták a Krisztának, hogy nem érnek majd rá. Csak a Kriszta meg elfelejtette mondani nekem, ezért dobtam be a kulcsot a Zsolték postaládájába.

Szóval most visszaadta nekem a kulcsot a Zsolt, én meg gondoltam, tisztázom a Krisztával a dolgot, fölbattyogtam hát az elsőre, hiszen a héten már látták, itthon van. Vagy itthon lesz, vagy nem, legföljebb megöntözöm megint a petúniákat, hátha fölélednek, bár a vidékiek tudják, a petúnia nem hal meg, petunia's not dead. Fölmentem tehát, hahóztam a lakásban, a Kriszta sehol, meg a kislánya Bori sem, de valaki visszahahóz, egy férfihang, de nincs sem a nagyágyon a számítógép mellett, sem a Boriéban, sem a fürdőben, a wc-ben, sem sehol, hanem van még egy ajtó, amit még sohasem nyitottam ki, hát onnan szól a hahó, kinyitom az ajtót, egy csomó rakomány van ott összehalmozva, két kékszélű zománcbögre, asztalok, lavórok, egyebek, és mindezek közepén egy matracon egy nagyon helyes fiatalember ébred álmából csíkos takaró alatt, és nézünk egymásra, hogy hát te meg ki vagy, és elnézést kérek, hogy így rátörök, de hol a Kriszta, hát ő nem tudja, de neki a Kriszta, az az izé, a nagynénje, aha, hát akkor mondd meg neki légyszi, hogy nálam a kulcsa megint, én vagyok az alsószomszéd Bori, és nem tudom, mi van a petúniákkal. Az egész közben bosszankodom, meg bújok az ajtó mögé, mert nincs rajtam melltartó, hiszen a szembeszomszéd álmomból keltett, de a fiatalember is valószínűleg teljesen meztelen a takaró alatt.

csík

Voltunk csíkozni, a színpadról a zajban csak csíkokban mászott ki a zene, én azt nem bántam annyira, azokon a csíkokon elegyensúlyoztam, s ha nem, hát trécseltem össz-vissz, meséltem a jókedvem, meg a történéseket, amik voltak régen és ma, meg ha összefüggtek ezek, azt is.

megkönnyebbülés

Énnekem ma kiállt a vállamból a feszültség, én ma bizonyosságot kaptam, énnekem ez jó, ez talán elég, a jó elég, a jó elég jó.

víz a csapból

Egy telefon, egy kopogás, egy lakat, még egy lakat, egy kis titkos helyiség, egy csaptelep, tíz hét, és folyik megint víz a csapból.

morcheeba

Egy nagy narancs párnába süppedek, a párna a zene. Jólesik.

[Lassan lejövök a nyaralásról.]

iq 50 vs. iq 150

Ma nem akarok itthon lenni, mert itthon gondolkodni kell.

Holnap meg majd meg akarom váltani a világot.

Ma nem gondolkodom tehát. Holnap túlgondolkodom majd.

Mennyi ellentmondás – ennyi minden belefér.

nem írtam még

Nem írtam még, hogy Cipruson folyton reszelnek a tücskök, éjjel és nappal, természetesen ipari, ha egy fa alatt megállsz.
Nem írtam, hogy a gyerek négy szót használ, ebből három kezdődik ká-val, egy meg a pápá. A görög szavak nagyrésze tartalmaz ká-t.
Nem írtam, hogy van egy fa, amire ha fölkötözöd a zsebkendőd, meggyógyulsz a betegségedből. Nem kötöztem rá semmit, mert nem jutott eszembe betegség, amiből meg kéne gyógyulnom.
Nem írtam, hogy milyen illatos a zöldségespult, illatozik rajta minden zöld levél, a zellerszál, a rukkola, minden.
Nem írtam, hogy a pincérnők, ha nincs vendég, a gyerekkel játszanak az asztalunknál a kávézókban, és ez így rendjén van, ha a gyereknek is tetszik.
Nem írtam a halloumiról, ami egy sajt, sós lében, mentával, bazsalikommal.
Nem írtam arról, hogy milyen hozzáérni az olajos bőrhöz, hogy három nap után nekem is kifejlődött a mediterrán, olajos bőröm.
Nem írtam arról az édes mazsolaborról, amiből hoztam is egy palackkal, koccintani.
Nem írtam arról sem, hogy a sztrádán szűkek a sávok, és kacskaringózni szoktak a sofőrök. És arról sem, hogy nem káromkodnak egymás arcára, ha véletlen valamelyikük hirtelen fékez, hirtelen elindul egy váratlan irányba.
Nem írtam arról, hogy mindig van jégkocka.
Nem írtam arról, hogy rettentő rosszul beszélnek angolul Cipruson, de mindenki angolul beszél. Keveredik a fordított szórend, ha függ a kérdés. Ha nem függ, lám, ott a hangsúly. És a tükörfordításokról sem írtam még.
Nem írtam arról sem, hogy drága a net, hogy láttuk a történelemkönyvből a mozaikokat és a színházat, aminek háttere a tenger, hogy a ciprusi egy macsó társadalom, hogy hoznak vizet a kávéhoz és magokat az alkoholhoz, hogy régebben font volt, ma már euró, hogy ventillátorok szelében ülünk sokszor, hogy fahéjjal sütik a kenyeret, hogy a fehér házakon sötétzöldek az ablaktáblák, de nem is fogok már.

hajnali repülés

Gyorsabban repült a gépnél a hajnal, próbáltam elkapni, ahogy átível fölöttünk a napfelkelte, de csak egy, csak egyetlen vörösen lángoló csíkot kaptam el, és legközelebb már igazi reggel volt. (Úgy ébredtem, hogy az arab betűkkel tetovált nagy kopasz apa karja által átfogott szőke, rózsaszín ruhás kislány fehér zoknijával az oldalamat böködi, de nem sajnáltam tőle.)

[A lakás olyan, mint régen, amikor az utolsó reggel hazajöttünk a Szigetről.]

a barrio del mar

Tegnap, tegnap...! A tegnap éjjel... Tizenegykor kezdodott, festegettunk a tukor elott, itt az a szokas: nagy, csillogo arnyekokat festenek a lanyok a szemuk koré, ugy indulnak el.

Leautoztunk a varosba hat, ittunk egy Baileys-es frappét, ittunk egy gin-tonikot, ittunk egy kolat feher rummal, csupa olyasmit ittunk, amit én sosem szoktam, és néztem az arcokat, a zenét, olyan volt minden, mint ahova régen a gimis osztalytarsaimmal soha nem mentem el, de itt ennek kell orulni, mondta E, hat mulattam is nagyon jol, mert tényleg, sosem lattam még ilyet ennyi ideig ilyen kozelrol, hat mulattam rajta modfelett.

Atautoztunk aztan, mert meguntuk, hogy a Robin Hood tancterén inni és acsorogni tilos, atautoztunk a fehér helyre a parton, mert én mar megint ugy gondoltam valami ismeretlen kapubejarorol, hogy azon at kell menni, ott jo lesz. Egy nagy, lapos fehér kocka az a Barrio del Mar, a kocka tobb szintu, a szintek kozott par lépcsofok vezet fel, le, tanctér kulon nincsen, mindenki ott tancol, ahol éri. Gagyi szamok vannak itt is, de raérzek az arcokra végre, valami kattan: cserzett kalozarcokat latok, haromszoget bezaro suru szemoldokoket, remek szajsarki mosolyokat, tengert szimatolo nagy orrokat, és tetszik. Nem szamit a parfumfelho, a frissen vasalt fehér, kockas és rozsaszin ingek, nézem a férfiak arcat itt, rakom ossze a torténetuket. Egy szoke lany tancol velunk épp, ez nem tul gyakori egyébként, amikor kattogni kezd a zene: a Losing My Religion-t Tiesto koveti, megtalaljuk végre az alkalmas sarkot, és ekkor osszeall minden, a hajnali harom, a kicsipett lanyok, a zene, unnepeljuk a dj-t, jatszik hangokat a Harmashatarhegyrol, a par hettel ezelotti Kamaraerdorol, jatszik némit a multbol, jatszik keletrol, Berlinbol, nyugatrol. Tanulnak tolunk tancolni a ciprusi lanyok, ezt hatarozzuk el, majd ma délelott a fiuk elmondjak nekik, hogy mit lattak, hogy kell, és mindez két oraig tart. A végén vége, beszélek a dj-vel, nem hiszem el, hogy csak itt jatszott, hat persze, hogy nem, hat évig tanulta New York-ban a lemezeket, a dj meglehetosen kellemes kozelrol, bar bézs nadragban van, de ugy nézek ra, mint egy istenre tegnap éjjel, és akkor latjuk, hogy fenn vannak még a csillagok, nem tudjak itt, hogy a napfelkeltét, azt bizony meg kellene varni, és mar majdnem otthon vagyunk, amikor barsonyosodni kezd a sotet.

aphrodité a habokbol

Korbeusztuk tizszer a sziklat, ahol Aphrodité kiemelkedett a habokbol, hogy elnyerjuk az orok fiatalsagot.

the last divided capital

Nicosia (Ledra; Λευκωσία; Lefkoşa) kozepen hatar tombol. Ciprusrol, ha europai vagy, az or szemetol kiseretlenul is atsetalhatsz a senkifoldjere legalabbis, onnan at az aluminiumpalankon Torokorszagba nem fenykepezhetsz, de a reseken benezhetsz: a hazakat a senkifoldje oldalaban benotte a suru levelzet, egy klubot vagy fodraszatot latok, mar nem tudom. Aztan a torok hatar, ahol vizumot vehetsz a torok foldre, ha oda kivansz menni. Vizumot nem veszek, csak nezegetem a hellenbol hirtelen torokbe valt feliratokat odaat. Aztan gyorsan vissza, hisz papir sincs nalam, itt fogok ragadni a senkifoldjen, ha nem vagyok eleg ugyes. A cipriota hataror a baratom, szinte megrovoan mondom neki, hogy I just walked through, hat miert nem nezett oda, pedig ez a feladata. Megkerdezi, honnan jovok, mondom, hogy Hungary, ja, akkor europai vagyok, mehetek. Mint egy fesztivalon; pedig nagy bajba kerulhettem volna. Hulye turista. Elmagyaraztatom magamnak gyorsan a rendszert, aztan ujra a bevasarloutca kozepen vagyok. Rengeteg ott a cipobolt; fagyizunk is egyet.

a leveleitekbol

Itt nincsenek ekezetek, a leveleitekbol szedegetem ki az ekezeteket. Kuldjetek nekem ekezeteket szazaval!

drive on the left

Cipruson is tükörben vezetnek, ez még az óhazából maradt, s nekem ez újfent némi vizsgálódásra ad okot. Nem ütöttek el, s ez nem csak rajtuk múlott. De nem tükörben nézek körül az úton, mielőtt átmegyek, hanem tényleg az autókat, a közlekedést nézem: ha csak távolodó farokat, piros lámpákat látok, mehetek; ha nem, nem. De irányokban nem gondolkodom. A reptéren sem tűnt fel, hogy a sofőr a bal oldalon invitál fel a buszra, s ő a jobb oldalon vezet. Azt gondoltam, ezek ilyen mediterrán népek, igy pihennek vezetés közben is, hogy közelebb a járdához. Aztán a sztrádán mar láttam, de fejben nem konvertáltam. Otthon persze érdekes lesz megint.

[Kéne egy bicikli a lefelé tartó utakra, kellemesen esne a szembeszél. Felfelé aztán máshogy jönnék, autóval, vagy húzatnam magam. Felfelé ebben a hőségben tekerni nem jó. Nem is nagyon járnak.]

két hét, öt nap

Kéken tombol a tenger, vörösen tombol a tenger.

Kint elsimul, bent háborog. Bent elsimul, kint háborog.

fürdik

Elmentem fürodni a tengerbe. Kek a tenger, narancssarga a fürdoruham, ez mar egy allando jelzo lesz, ez a kek es narancssarga. A bolyak is narancssargak, esetleg nemelyik citrom, minden harmadik vagy otodik.

Rafeküdtem a vizre hanyatt. Kitartam a karom: mindenem a viz alatt, kiveve a ket tenyerem. A ket tenyeremet egeti a nap. El is alhatnek akar, s szunyokalok is egy sort valoban. El is alhatnek akar, sodorna almomban a tenger, egyszercsak hozzacsapna egy sziklahoz, es en azonmod szornyethalnek. Nem ilyen halalt akart, mondanatok otthon, sokaig akart elni, sokmindent veghezvinni, de elalmodozott a tengeren, nekicsapodott egy csipkes sziklazatonynak, tobb helyen felszakadt a bore es a hus is, a gerince rogton eltorott. Szoval vegulis almodozas kozben halt meg a messzi tengeren, es igy is jo neki. Ezt mondtatok volna, ha tenyleg hagyom magam a hullamokkal a sziklakhoz csapni. De miert hagynam?

Kiülok inkabb valami hinaros nagy kore, olyan a hinar itt, mint az iratmegsemmisitobol kikuszo papirszeletek, atkarolom a terdem, merengek es elmelkedem rajtatok meg a vilagmindensegen, csinalok egy videot a habok futkoraszasarol, elgondolom, hogy felteszem majd ide, es talan tetszeni fog nektek, hiszen mennyi jatek van egy sziklaban, amit korbekerit a hullam.

frappé

Beleszivsz a szivoszalba, es fintorogsz, mert keseru. Hig, hideg, keseru. Aztan feljebb emeled: lassan, nehezen indul meg a csoben a massza, homerseklet nelkuli, selymes, edes. Ebben van a cukor, ez a hab.

(Volt egyszer valami neszkave-verseny, hogy ki az ugyesebb, egy nesz-rafkossagi konteszt volt ez meg regebben, a hetvenes evek vege fele, mar bele-belenyult a nyolcvanas evek gepileg turbozott habos glamurja, sot, hat biztos, muvi, instant, azonnal oldodo latvanyos csodak es a muanyag szivoszal, szoval akkor volt egy ember, aki nem teketoriazott sokat, biztosra ment egyszeruen, fogta a kaveport, a cukrot es a vizett, ratolta a habverot, beleallitotta a szivoszalat es nemi tormelek jeget, es kesz volt. Ott ragad a cukros kavele azota is az uvegpoharak oldalan, tok finom, az ember meg, akinek azota mar biztos van par gyereke, es a nagy kepebol is visszavett, elegedetten szemleli a szivoszalrengeteget a sajatja felett.)

twilight

Havi egy vampiros film. Parhuzamok Romeoval es Juliaval, meg a fejemben is valami tegnap meg ertheto, atelheto szimbolika, ma ez mar inkabb csak zri, zavar.

ciprus haraso

Tegnap fizettem egy boltban, egy remekbeszabott kis olajzold retikult vettem cipzarral es hosszu szijjal negy olcso euroert, es a penztarosno nagyon kiakadva csapkodott, hogy haraso, haraso, es akkor nem mondtam neki, hogy szpasziba, mert megijedtem, hogy megharap. Meg nem is nezett enram, csak sarkonfordult, miutan letepte a szamlat. En is.

pa'ra, meleg

En azt el is felejtettem, hogy tud ilyen meleg lenni. Hogy tud ilyen meleg lenni? Hogy felejthettem el, hogy tud ilyen meleg lenni?

Itt lehet szeretni a legkondicionalot, hogy kepesek vagyunk osszekondicionalni a sajat hohaztartasunkat a vilageval, sot, meg ez sem eleg igaz, es nem is eleg nagykepu, dehat ismerjem el, az az igaz, szoval hogy hozza tudjuk kondicionalni a vilag hojet a magunkehoz. Sosem szerettem meg legkondicionalot.

mai reggeli

Fuge, sajt, valami fura, savanykas rakszinu majonezkupac, alma, a labam elott tarisznyarakokat taszajtgat ide-oda a tenger.

ejszakai repules

Aztan tenyleg elvesztem az idoben, de egeszen mashogy: olyan bolcsojellegu lett az ido es a ter, a fekete mogott valami meleg volt es szilard, sokat aludtam darabokban, s valahanyszor kinyitottam a szemem, fenyek ragyogtak a foldon es az egen, a foldon Torokorszag hevert, kis hartyaslabu fenypokokkal teliszorva; lampakkal kirakott Rorschach-arcok. A csillagok pedig, en nem ertek ugyan a csillagokhoz, de a csillagok osszekeveredtek ott fenn a levegoegben, ebben a szogben megnottek es elnyultak a csillagkepek, nagyobbak es surubbek voltak, mintha a tejut is osszegabalyodott volna enyhen. Igy usztam hat ejszaka a fenyek kozott a meleg levegoegben a repulon.

gyűrű

A földön, ezüst karika. Itt maradt valahogy, és én magammal viszem.

Hogyan hullott le, nem tudom elképzelni sem. Hogy hiánya mit okoz, belegondolni nem merek.

(Később kiderül, hiánya szinte észre sem vevődött.)


Két jobb kisujj.

nélkületek nyáron

Minden nyáron vagy egy nap, amikor jó messze vagytok mind. Szeretem magam egy napig egyedül tudni Budapesten – így van ez kilencvennyolc legendás nyara óta. De ma már nem annyira jó, mint tegnap, ma már izgulok, ott fogok majd vinnyogni a semmi közepén a fekete levegőégben két időzóna határán, remélem, nem zuhanok bele sem az időrésbe két nap és két óra között, sem a feketeségben nem vesztem el a gravitációt. Na, akkor azért majd ott vinnyogni fogok értetek.

balett

Balettról álmodozom néha. Hogy imádok egyedül egy tükrös pincében feszített lábbal hajlongani, előre és hátra, az ujjaimmal érinteni a padlót és hátrahajolva az eget, rezzenéstelen arckifejezéssel feszülök és tekeredem ki, a lapockám időről időre összekoccan. Vas combizmokon piruetteznék a zongorabillentyűk hátán. De nekem nincs türelmem ehhez a grandiózus önimádathoz, ehhez a nárcisztikus és gyöngyörű, magányos magánszerelemhez.

hangok az idegben

A mély hangok lassítanak, a magasak – hát, mit gondolsz? Gyorsítanak. A túl sok hang esetleg túl sok cselekvésre késztet.

Mi a kompenzáció? [A legfontosabb: az adott állapotra hogyan reagálsz. Mit csuksz be? Mit nyitsz ki? Mit mondasz és mit hallgatsz el? Az már jó valamire, abból már ki lehet indulni. (Gyógypedagógia, gyógypedagógia, gyópedagógiai iskola. Tudni akarom ezt.)]

Ja, és Mozart. Mozart tudta, azt mondják, Mozart hangterapeuta.

jön a vihar

Szívni kezd, minden irányból. Minden ablak vissza-vissza csapja. Becsukom a lépcsőházi kis ablakot – itt lakom a bejárat mellett, az utcára nézek, és itthon vagyok, én vagyok ma a vihar előtt a kapu őre. Ne törjön be az a kis ablak. Szívja a szél az ablakokat, mindent, ami lebeg, ajtórésekben harcolok, tépem az ajtót. A felhők az égen két irányba szállnak: egy nagy tömb észak-nyugatnak, föl Rézmál felé, alatta meg egy másik, egy füstös fátyolos, dél-keletnek épp. Üzenek Kispestnek, akárki megkapja.

Aztán már feketék a járdák, forrnak a cseppek az aszfalton. Rázza a dörgés a házat, a fülembe hasít a villám. Föltekerem a zenét, letekerem a zenét. Félni nem félek. Furcsa. Remeg a padló, egy teherautó vagy egy dörgés haladt el az ablak előtt. A legnagyobb dörgés, a földhöz csapó, már megvolt. Mostmár csak meg kell várni a végét.

minek örültem ma?

Az egész napos hiábavalóságnak, hogy egyetlen sunyi mondatot nem fordítottam, hogy a tanóráknak végre a nyárra vége, hogy az Árpád-híd följáróján megelőztem két fickót, pedig nem is hegymenetben voltam, hogy tűz a nap, hogy görögsalátát ebédeltem a Lehel-piacon, hogy másfél órát beszélgettem a gépen a fordítás helyett, hogy kisminkelődtem egy kedves tanonc által, s kiderült, de szép vagyok, és hogy most bebújok az ágyba, és még hogy meg hogy; és mindezek fölött és leginkább még az ide való egyfolytábani irkálásnak. Annak nagyon.

elhaló remény a vákuumhoz

Fogtam vákuumot. Egy üvegedényben volt, igazi vákuum, látható és súlyos, mint az üvegedény. A vákuumon át a világ ugyanolyan, mint a levegőn át, a vákuum átlátszósága nem különbözik a levegőétől. Én titokban azt reméltem.

folt

Összeszorított vállaink közül lefolyó csepp.

lázcsillapító melegben

Oda lemész, és hegyezed a füled, mert a srácok mindenhez értenek. Ott szakértés van. Hogy például ha nagyon meleged van a melegben, vegyél be lázcsillapítót, az kell a nagy meleg ellen.

mindenki szörnyülködött, és persze nem lett semmi

Elkezdek somolyogva csuklani kínban, amikor már visszaállt a szívverésem, azazhogy jár újra a nyugis tempó szerint, nem hiszek a szememnek, a magamnak, hogy már megint micsoda helyzet, vagyishát pont, hogy azt nem hiszem el, hogy nem hiszem el, hogy megint, és olyan ismerős, dehát én kértem, szóval inkább csak röhögök magamon, hogy most mondanom kéne valamit, valami helyre utasítgatást, de nem bírom összefogalmazni ezeket a más nők szájából elhangzó mondatokat, meg nem akarom magam úgy akkor (akkor úgy). Aztán persze később mondom, de akkor is minek, viszont akkor már nincs súlya, mert nem vagyok megijedve; csak miheztartás végett. Hogy azért ingóbingó volt az az állvány ott már a negyediken, meg minden, és én ezt most mondom is egy kicsit.

[Ültünk régen a Kurírban, spanyolóra volt, és a pasim elkérte a haverunktól az utolsó véralvadásgátló injekciót, a haverunknak műtötték a térdét, azért kellett neki, de ez volt már az utolsó és unta nagyon, és akkor a pasim elkérte, és beadta magának ott a piroskockás terítő fölött, megnézni, hogy mi lesz. Mindenki szörnyülködött akkor is, és persze nem lett semmi.]

punKtum

Akinek nem tetszik,
hogy mosolyra áll a szám,
én azzal lenni nem akarok.
Akinek meg tetszik,
azzal meg lenni akarok.

Akármennyit lehet, szabad, nem lehet, én azt a valamennyit vele lenni akarom.

a kábelek nem lebegnek

Tudod, hát az úgy nem lehet, hogy csakúgy lebegnek a madzagok Budapest és a Balaton között az oszlopokra kötözve az égben, az nem elég, hogy csak úgy rá vannak kötve az oszlopokra, és akkor nyúlunk előre a saját erőnkből. Ugyanúgy, ahogy a cselekedetek sem csakúgy lebegnek a mindennapok során, és akkor ahogy sikerül, úgy történik, hiszen ahogy a madzagoknak, úgy a cselekedeteknek is súlya van. Nehéz ám egy ilyen kábel, nehogy azt hidd! Hogy csak úgy! Nem, nem, a kábeleket csigákon vetik át, látod, és súlyokat kötnek rájuk. Hogy valami ellensúlyozza őket. Ahogy a cselekedeteket is ellensúlyozni kell, alapja kell, hogy legyen a cselekedeteknek. Igen, azok a súlyok, azok a nagy betonkorongok, amit láttál eddig is, csak nem tudtad, mert bele sem gondoltál, hogy mire vannak ott. De akkor mostmár tudod, igaz? Hogy a levegőégben tartsák a kábeleket. Ahhoz a föld ereje kell, a tömegvonzás szükséges ahhoz, hogy a madzagok ott fönn repkedjenek, ne zuhanjanak le, és zuhantukban ne csapjanak agyon. Így lehet jól cselekedni is. Ha nem csakúgy, a vakvilágba bele. Hanem valamihez rögzítjük a mélyben, láthatatlanul is akár, mint a gravitáció.

bada bada

Van két város, ahova elmehetek majd, ha könyvet fogok írni. Tél lesz, közel lesz a vízpart, fehér lesz a víz vagy sárga zavaros, kihaltak az utcák. Egy tetőtér csukott ablakból fogok merengeni a csupasz tájon. Nem fogom bánni, ha könyvet fogok írni.
Badacsony, Badalona.

Etetem majd a téli, sovány sirályokat, és kirakom a világba azt, ami most még csak van.

megáll a szívem

Valami lányokkal álmodom, valamit beszélgetünk, jól vagyunk. Megdermedek álmomban: valaki ül az ágyamon. Ül az ágyamon, nyomja az oldalam, keze a tarkómon. Lángol a tarkóm. Bejött egy ember. Segítsetek. Nem tudok megszólalni, pedig mindannyiótoknak akartam egyszerre kiabálni. Levegőt sem kapok, megáll a szívem. Bejött ez az ember, és meg fog tenni mindent. Rettegek. Feketében van, úgy képzelem, nagy kesztyűben, az arca is fekete. Úristen. … Valahogy kinyitom a szemem. Kapok levegőt. Én vagyok az. A szobámban. Ezt többször is átgondolom: én, a szobámban. Üdv újra a valóságban. Percekig nem tudom elhinni, mostmár ébren, hogy a valóságban vagyok és élek, viszonylag boldogan. Körülnézek, megköszörülöm a torkom. Kipróbálom, van-e hangom. Van. Üdv, Bori. Alvás újra a való világban.

zakatolás, hullámzás

Tekerünk a Balaton mellett. Hullámzik velem az idő, hullámzik velem minden. Harsog a zöld. Megpördül a napfény a leveleken, gellert kap, a szemembe vág, vagy egy másik levélre, a fűre, a földre, szikrázik és zöld a világ. Sűrűn, egyenletesen változik a pupillám, ömlik, szúr bele a fény két fakorona között, ahogy megyünk. A fakoronák, ha csak a fényességet nézem, fekete csíkok a napsütés között. Mikor láttam ilyen fényesnek a Napot? Ilyen fehérnek? Soha nem volt még ilyen nyár, egész nyáron át fehér a Nap és sötétzöldek a levelek. A Hűvösvölgyben kezdődött, június közepén, akkor vágott retinán a zöld, aztán kedden a Vérmezőn, a Maros söröző árnyai alatt megint, aztán újra a Marosban, de csak az üvegen át, a nénik karattyolásán át, az ultiban a zöld hetes levelein. Langyoskék a Balaton, kék az ég, fehérek a felhők, egy naiv festészet az, de engem nem érdekel, csak a zöld.

Meg vele az a monoton hullámzás, ahogy tekerünk. Rakok bele erőt, amikor én megyek elöl, és van, hogy utána lebegek. Szeretem ezt az utánai lebegést, pedig nem is ugyanolyan a ritmusunk. Amit látok, az övé, lassabb. Hullámosabb, íveltebb, gömbölyűbb. Föl, le, föl, le lassan, fölle, fölle. Kicsit kilógó térddel, kicsit kihajló vállal. Próbálom megfejteni, honnan indul a hullám, honnan veszem ezt a hullámot, mert igazából nincs okom rá, hogy vegyem. Valójában nem látok kilengést. A mozdony kerekeit összekötő vas hullámzása, a horgászbolt ablakában a horgászfiú bábu botjának föl-le ringása, a bristoli útépítés levideózott lassú kattogása, a vonatzakatolás zöld zé-je, mindez eszembe jut, és nem. Egyik sem az. Ahányféleképpen le tudtam most írni a föllét, úgy egyik sem az. Ez az emberi monotonitás, ebben a mozgásban ott van az élet. A bicikli eszköz, egy gép, és egyben kell lenni a biciklivel. Halványan talán megirigylem ezt, halványan talán akarnék én is… nem gondolkozom aztán már rajta, zsibbadni kezd a kezem, mert rezeg a kormány, egy újfajta rezgés ez is, egy pörgő, gyors ritmus. A fák vibrálása a szememben nyugat felől, a kétféle ritmusú tekerés, a rezgés a zsibbadó kezemben, mindez elfér egymáson, mindez megnyugtató, mindezt örökké szeretném bírni.

Fél ötkor nem bírom tovább, megálljt akarok parancsolni, leszállunk a bicikliről, leülünk a halványzöldre festett panzió óriás kertjébe óriás fa asztalokhoz, kérünk két hosszúlépést fehérből, és akkor a hosszúlépésben visszaköszön a zöld, a szőlőleveleket isszuk, a buborékokon előbukkan a levelekre zúgó tavalyi napfény, és fehér megint, fehér az is.

Mehetünk tovább.

pénz, ideg

Pénz, pénz, pénz, ideg, adó, család, ideg, pénz, pénz, pénz.

amerikai katonák mohawk módra nyírt hajjal

Capa egyik képe a második világháborúból: reggel van, amerikai katonák guggolnak egy kupacban egy parancsnok és a térképek körül, mindegyikük haja középen rövid, oldalt leborotválva. Mint a mohawk indiánok. Tizenhét, tizennyolc, húszéves arcok. Fölkeltek reggel a háború egy napján, az egyik, számolhatatlan bevetés előtt, és akkor egyikük a bajtársára nézett, vigyorgott a borotvával a kezében, és elkezdte nyírni a haját oldalt. A bajtársa meghökkent, bámult egy pillanatig, majd az ő tátott szájából is vigyor kerekedett, megkezdte ő is a borotválkozást. S így az egész alakulat. Aznap kicsit kisimultabb arccal indultak neki a háborúnak, magukkal vélték az ősi szellemeket is.

kloropusz THC

A hekkben THC van. Idehozzák messziről, a sós tengerekből, beforgatják lisztbe és a forró olajba, mi meg ujjal emeljük le a halcsontról a húst, úgy esszük. Égeti az ujjunkat és a nyelvünket az első pár falat. A műanyag asztal fölött a vízen hajók nyikorognak, árbocok ringanak keserves sírással. Meleg a levegő, a nyomják ránk a felhők a meleget. A hekkben THC van, mire a most érkezett Krolopusz vitorláit bevonják a tinédzserek és föltekerik a megfelelő köteleket a megfelelő csigákra, elrejtik a vászonba a fehér vitorlát, letörlik arcukról a nyílt víz tükrét, addigra a THC hatni kezd. Lebegés van onnantól, nem látok mást, csak a könnyed kék eget, a leveleket, a hullámokat a vízen és a mozdulatokban, megállítom a kávéban a kanalat cukorral. A kávé csokoládé, a csokoládéban is THC van, két kiló, azaz húsz tábla csokoládé már elég lenne. Édes a csokoládé a kávéban, édes az indulás a lebegésben; a telefonomba csak annyit írok: Kloropusz, THC.

nem tud más lenni, nem bír

Egy vita a feketében, kövek egymás szívéhez, mert az élet nem könnyű, nem tud más lenni, nem bír. Reggelre a kövek szétszóródnak a Balaton partján körül, nagyjából.

[És én a szívemre teszem a kezem itt előtted, hogy soha nem is kértem mást. Hogy legyen könnyű. Nem tudom azt kérni, nem bírom.]

időtöltés

Most akkor ki kell mennem az APEH-irodába, ami úgy hangzik, mint valami rettentő katasztrofális veszélyörvény, de nem, én csak kimegyek az APEH-irodába mint időtöltés, tölteni ott az időt, hogy múljon, nézni az embereket, megnézni, hogy mi történik.

…Nos, mennyi idő telt el? Egy óra sem? Hál'istennek. Egy molluszkkal tárgyaltam, akinek nem görbült a szája sarka, a szeme is csak lassan fordult. A hangja pedig, a hangja! zsírosan göcsörgött a mélyből. Számokról nem mondott semmit nekem, a számok egyelőre a színfalak mögött lebegnek, majd aztán kijön a postán a határozat. Nem akarok előre elképzelni számokat, a számokon való fantáziálgatás nem a műfajom, hacsak nem az időről van szó. Az időt bőséggel el tudom képzelni, a napokat, a fényéveket és a nano-perceket, egy fényév az százezermilliárd nano-perc minimum, rengeteg kis érzés követi egymást. De a számsorokat, a pénzösszegeket – nem. Sokat akarok keresni, dolgozom is sokat sokszor, hogy ne kelljen gondolnom velük. Egyébként pedig adórendszerileg beilleszkedési zavaros vagyok, funkcionális analfabéta adózó, amit mondanak, megteszem, és kiszámolom, a maradékból hány napig nem szorongok, de ennél többet nem adhatok.

tetszett

Elmentünk berúgni a … után, és jó volt, mert tetszettek a frissen pácolt fenyő lécek, amiket vihar még nem vert s nap is alig, tetszett a tűsarkús énekesnő végül fehér habos blúzában (az elegánsak úgy mondanák, zsabós, de én ma, ha lehet, nem lennék elegáns, elég), tetszett a kolbászos-hagymás kóbuci, ha csak elméletben is, tetszett a forró sárgabarack, tetszett a málnaszörpbe áztatott fröccs, a málnaszörp sűrű, mint a vér az ereinkben, és a vérünkből jönnek a szavak, ha végülis azt mondjuk, amit elismerünk, és én ma azt mondtam, és még odafelé a Duna, Óbuda felé menve a Duna mindig különösen gyönyörű, a macskaköveken ide-oda verődő fények, és a fölöttük rezgő falevelek, ez mind az, gyönyörű, tetszik, és itt ennek most vége…; … és a Szomorú Vasárnap csütörtök este igazán nem vehető velejemig, átvágható ereimig komolyan, nevetek azon is, tetszik; …érjek haza – villog elől a fehér, hátul a piros.

nem szép apától

Anyának dolgoznia kell, apa meg a barátnőjével megy nyaralni. Ez nem szép apától.

a sziklán

Vannak stratégiák, valaki köteleket vert a sziklafalakba, a kötelek mentén mászhatok, s ez óriási könnyebbség.

[Valaki? Magam.]

ex drummer

Jól tettétek, hogy otthon maradtatok: rengeteg vér volt benne, béna alkat- ö, testrészek, angolna, halszag, sárga alapon kék virágos tapéta, félrecsúszó paróka, beteg nyanyóka, acsargás, túlzás, hányás; bordatetkó; borús ég, nyüzege bringa, földolgozás.

tudod, így van ez

– Olyan mikor lesz, hogy mindenkinek minden kívánsága teljesül? Egyszerre, egymás mellett?
– Olyan? Olyan, tudod, olyan soha nem lesz. Nem férnek el egymás mellett a kívánságok, az egyik óhaj kilöki a másikat, ráfekszik, elnyomja vagy elsötétíti. Tudod, így van ez.
– Tudom.

túl sok tészta

Hal, fokhagyma és megint túl sok tészta.

ami most van

Elmentünk bort inni az árnyas fák alá, a parkba meg a sörözőbe, és hazafelé, még a lágy sötétben, amikor alig sötétkék sem, nemhogy fekete, megszólalt a tüdőmben a Romolj meg, ostromolj meg, ott kongott a csontjaimban, harangoz remegve a bordáimon. Szerencsére, mert nem tudom, hova mondjam, amit szeretnék mondani, nem mondom sehova; de tizennégy éve ismerem ezt a dalt, amit a fölvételen Jenő élvez láthatóan leginkább, és persze a VargaOrsi, szépen fehér ingben és halkan a fűszállal, és jól tudom, hogy minden szavát ismerem, és értem, szelíden, szépen és halkan, nagyon jól tudom, hogy ez álom, vagy nem.

bámulok a fülemmel is

A pincében összehányt-szabdalt színes mozaik neonmintás fotelból, piros kanapéból, vázak színeinek százaival, rozsda pálinka, és ugyanilyen mindenféléből egymásra hordott beszélgetés, gurulnak benne a képek és a gondolatok föl és alá, körbe. Én csak bámulok, a fülemmel is, hangom úgysincs.

előtte és utána vágy

Amikor kibomlik, az a három semmi pillanat. Sem előtte, sem utána nem annyira érdekes már.

egész nap csak

Egész nap csak ki s be kapcsolgatódom. Egészen bonyolult ez a mai nagyszerű egyszerűség.

napos

Voltunk az erdőben táncolni, és a végén nem napfelkelte volt, hanem egyszercsak kirobbant a bokrok mögül a Nap, és ott ragyogott meg sütött forrón, és ez volt a reggel.

Egy lány, Vera, megkérdezte tőlem, hogy ugye azért nézek arra, mert onnan várom, hogy előbukkan, és aztán látta, hogy minden színem napos. Narancssárga, ciklámen és piros. Tetszett neki.

És az után, hogy megálltunk az egyik utcában röhögni az aggregátorszínpad (indusztriál-minimál) mellett, néztük, hogy te, az ott nem a Tihanyitomi, á, biztos nem, csak hasonlít rá és be vagyunk tépve, és képzelgünk meg az nem lehet, és akkor odajött, és beszélgettünk vele nagyon okosan, még a Selmeci Hagyományokról is.

piszkálgatta a lakatot

Meséli a barátom, hogy látta piszkálgatni a biciklijét: a Nyugatinál lakatolta le, amikor beszaladt a boltba, és kifele jövet azt látta, hogy egy jólöltözött középkorú úr guggol a biciklije mellett, és a lakatot piszkálgatja. A barátom, pedig úrihölgy, nagyot kiáltott a fehéringesre. Az pedig angolul kezdett hantabandázni, hogy hát aszitte, hogy ez az ő biciklije, és mutogatta a kulcsot is, hogy nem is értette, miért nem tudja kinyitni a lakatot. Egy arra sétáló pár a barátom segítségére sietett, s végül különösebb afférok nélkül a jólöltözött úr elcsámborgott. Azután rájött a barátom, hogy hát magyar volt az úr, csak pánikjában kezdett angolul beszélni. Elbújt a rossz angol mögé, mint a kezük mögé a gyerekek, és azt hitte, akkor már ő nincs is ott. Vagy ő nem is ő. Hogy valaki más, egy angol túrista nyilván, piszkálgatta oly kétértelműen a lakatot. Pedig nagy, nehéz lakat volt az.

mielőtt indulnánk

Az ember fiókok mélyén kutakszik, megvan-e még a rács. Nincs meg – majd szerzünk valahonnan. Talál mindenfélét, ezt-azt, színes labdát, vízipisztolyt, szappanbuborékfújót, egyiptomi cigisdobozt, egy egész zacskó dohányt. Befonja a haját, eligazítja a végét. Az ablakba teszi a kistükröt, kisollóval megigazítja a frufruját, a szanaszét hulló szálakat a párkányról a hamutálba söpri. A szomszéd nagyotköszönő fiú most száll be egy autóba az ablak előtt az anyjával és a kishúgával. Az ember elmosolyodik. Keres valami zenét. Fölveszi a karkötőket, a narancsot, a sárgát, a pirosat és a zöldet is. Fölönti a teát, belevagdossa a barackot, leül a földre. Beveszi a vitaminokat a teával. A zene tíz perc, addig a földön ül, és gondolkodik. Az ember ilyenkor már nagyon jókedvű: összegyűjti a szerelmeit a szívébe, a van, a volt, a leszeket, és megmondja nekik, hogy most táncolni megyünk. Megeszi az utolsó gerezd barackokat, lassan vége a zenének. Végiggondolja az évet, és látja, mennyi minden történt tavaly óta.

gyűrkészem a fülem

Gyűrkészem a fülem:

– Van, képzeld, ez a dolog, hogy szépprózát fordítani. Valami hasonló stílusú szöveg, mint amiket én írok ide a blogba, tudod, amikor olyan nagyon egyszerű, rövid mondatokat… képekről, azaz hát festményekről pársorosak, és azt lehetne… nem tudom, azért ez mégiscsak szépirodalom, meg hát ugye a másik nyelvre, de rettenetesen izgalmas, úgyhogy meg fogom próbálni. Nem tudom, sikerül-e, de megpróbálom, mert hátha, hátha sikerül, és akkor annak lehet örülni majd.

Gyűrkészem, mert nem tudom, sikerül-e, mert az nagyon jó volna, ha sikerülne, de nem tudom; a Moszkván megyünk épp.

[Most először veszem ezt észre. Nem is tudtam.]

(film Coco Chanelről)

– Ez milyen anyag?
– Jersey.

varázs

Varázsoltam tegnap, vártam, olykor égetett, hogy mi lesz, tudtam, hogy a mi lesz éjszaka kiderül, s valóban, túl korán jött a hajnal, túl bíboran. S mára már el is hullt az eszköz. Ha kell, szedek még.

a játék

Gondolkodom ezen a gyomoridegig vájó agresszív nőn a tanfolyamon, aki, mert nagyon sokat fizetett érte, minden nevetésnél az órára néz, az óra kicsit mögötte van, oldalt, hogy főleg én lássam egyfolytában, szóval jó föltűnő az, amikor ő hátratekeri a nyakát az órára nézés miatt. Szóval hogy a viccek, meg az, hogy játszunk picit a szavakkal, őt nagyon megrövidíti. És akkor dacos lesz, megsértődik, és engem pedig szerintem már eleve nem bír elviselni, mert lerúgom a szandálom, mert mezítláb nem fáj az állás, és hangosan hallgatom a zenét, meg érzésre tartom a szünetet, és nem akkor, amikor a nagymutató pont függőleges. Szóval gondolkodom rajta, amikor már nem vagyok ideg, és aztán elkezdek megenyhülni, meg sajnálni, és végül a Szabadság-hídon egy képben elémtárul az élete, ami egy tragédia, mert ott áll szegény, könyököl a híd korlátján, piheni ki a napot, amit acsarogva végigcsinált, és nem jön elé senki a nap végén, nem várja a miniszoknyájában szűkölő galambtestét sem gyerek, sem fölnőtt férfi, és bámul bele a Dunába. Soha nem fog beleugrani, még gondolni sem fog erre. Én meg nem állok meg, ő nem vesz észre, remélem, suhanok el mögötte gyorsan, és annyira engem sem vár ma senki, de én mosolygok, mert én addigra már köszöntem a híd rámpáján ücsörgő francia kisiskolásoknak, és megláttam a nő mögött a rakpart vizében bokáig randizó szerelmespárt, szóval nekem addigra már jó.

lakni

Följebb kéne, közelebb a Naphoz. Emeljen a padló, ragaszkodjon a falon a fény.

ebédre meleg

Ebédre találkozó egy baráttal, jóféle dolog. Olyan lopott percek, sok főzeléket adtak, és lám, el is sózták kissé. Talán szerelmes a szakács, vagy valami. Megbeszélése az életnek meg az agresszív nőknek, akik félelmetesek olykor, és aztán még vakított a szemünkbe a makadámról a nap; csisszen-csusszangattak a fények a tavon is.

Meg káni kula meleg volt egész nap, és fura szaga van a műanyag ásványvizes palacknak is, nem is mondom meg, hogy milyen. De fura. Eszembe jut róla valami.

te, te, te meg te, de te aztán

Megcsúszott a bicikli kereke, a mezes fickó a földön a biciklije mellett, az autó időben megállt, a fickó fölállt, leporolta a mezét, hajtott tovább.

Megcsúszhatott a motor kereke, a bukó a motor mellett, a fehér atlétás fickó a járdán, a feje lelóg a sávba, egy másik rohan felé, továbbhajtunk.

Vigyázzatok magatokra, Te, Te, Te meg Te, de Te aztán különösen!

a telken – szinte körpanoráma

Ki kellett mennünk a telekre, megnézni, mi száradt ki, mit fojt meg a gaz. Vittem mediterrán zenét az útra, anyám vezetett, hogy jó legyen. Érzelmeskedtem a zenére jócskán, meg morcos is voltam, mert ha reggel nyolcra kell előtte menni, akkor könnyen morcos leszek.

A szántóföldön kacsák károgtak: ott, ahol a minap a vércse (vagy ölyv, nem értek én hozzá) vijjogására ébredtem délelőtti álmomból, ott most pocsolya van belvízből. Ki is mentem a földre megnézni, nagyon szép, büdös pocsolya fehérre dagadt gilisztatetemekkel a tetején, sétáló sirályokkal a túlparton.

A kertben valóban sok dolog volt, föl kellett dúcolni a krumplit, ehhez először meg kellett szögelni a kapát, megszögeltem, U-szögekkel. Aztán gazoltam, mert már fölverte az utat a gaz (fölverte a parlagon heverő ágyásokat is, de erről jótékonyan – önmagam számára jótékonyan – nem vettem tudomást). Mindkét kezemet használtam, mert nekem az fontos, hogy mindkét agyféltekém rendesen stimulálva legyen. Gombák is nőttek, hosszú kígyóban kanyarognak a füvön át, ezeket meghagytuk. Szedtem málnát is, idén csak egy doboznyi tellett, vagy lelegelték már holmi rokon gyerekek. Közben anyám szólított, hogy verjem be a kidőlt szőlőkarót a kisebbik fejszével. Én csakazértis a nagyobbat kívántam használni, és végül csak az elején kértem a segítségét, amikor a karót tartani kellett, hogy a helyén maradjon. Aztán bevertem szépen, állni fog már egész nyáron, mint a cövek!

Mindezek végeztével lezuhanyoztunk a kertben, függöny híján a fölakasztott piros nadrágom árnyékolta pucér látványomat az egyik oldalon, a mogyoróbokor felől. Az összes többi három oldal szabad volt, szinte körpanoráma.